A saját történetében senki sem
mellékszereplő. A saját történetében mindenki mellékszereplő – ha a történetét
más meséli; a saját, koncnak vetett életével. A saját története pusztán és
meztelenül senkinek sem kizárólag a sajátja. Egymásnak megélt életeket mesél az
erdő felől a savanyú, erjedt szagokkal terhes szél. A réten át, amelynek titkos
neve van, valódi neve, ahogy mindennek körülötted. A nevek tudása a mesék
tudása, a meséké, amelyeket nem szabad megváltoztatni – hiszen történnek. Azért
őrizte meg őket az emlékezet, mert vannak. S ami van, íme, változik mégis;
akármennyire szeretnéd, hogy ne változzon (akármennyire ezt szeretné benned a
gyerek, aki mindig ugyanúgy szeretné hallani a mesét); egyszer úgyis másképp meséled a mesét, mint ahogyan megtanultad; mint
ahogyan mesélték, ahogy megsúgták a szelek, az ágak, az ágból szélbeszórt
madarak összecsomósodó árnyai. Nem tudhatod, megváltoztattad-e ezzel – avagy
végre úgy meséled, ahogyan a mese van.
Akár a magad életével; úgy, ahogy élsz: sose tudva s nem mindig sejtve a végét –
hogy mi rejlik a megcselekedett tilalom másik oldalán, az ismeretlenben. Mert
ha a mesében tiltanak valamit, azt előbb vagy utóbb megcselekszi valaki.
Éreztem úgy már, hogy ez a mítosz, a mese: csak azért is megcselekedni a
számunkra tiltott dolgokat.
Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a
kíváncsiság… immár nem térképek, tudós sejtések és nyirkos avarba vesző, a
mocsár-part bizonytalanságába fúló ösvények nyomán; sokkal inkább a mesével
kerekedve, a holt jelekbe csomagolt beszéd, a legenda átélése árán rápillantva
egyfajta összképre a végén – az ijesztő tudással: ez valaki más meséje volt. A
bele rejtett tudás másféle emlékezet szintjén egyetemes, mint ahogy a megtanulható, választáson alapuló igaz-hamis tudomásaink szeretik. A legenda egyfelől egyetemes, másfelől csak egy variáció: a miénk is ilyen volna (szeretne lenni), mégis, akár minden
apró porcikájában, összes színében, helyszínében, a mese-fája anyagában más és
más. A Ryhope vadonjában Ercsi, Fercsi, Kata Klára, valahány név a naptárba’ más mesét kapna - egymáséhoz képest is, és ahhoz képest is, amit vár. Rokon
szerkezetűt, de más kifutásút. Az erdő bennünk van, a mi mitológiai genezisünk
szintjén azonos és különböző – azonos, mert mese; s különböző, mert mindegyik a
más meséje. Mindenkiben benne lakik az erdő. Másodszor űzött a Mitágó-erdőbe a kíváncsiság, és még
mindig nem tudom, a saját ösvényeimen merre mennék. Azt viszont megtanultam – s
ez se kevés – hogy minden megtett lépés a mások ajándékozta ösvényeken
történik. Minden lépésem a más meséjében történik. S hogy szív szaggatása,
undor, fájdalmat élesztő, csak maszkok szemrésén át elviselhető képek ellenére
– a következetesség mestere: Robert Holdstock meséjének erdejében akkor is
szívesen vándorlok, ha értem a lépteim irányát, és akkor is, ha nem.
A rejtély jó- vagy rosszindulata iránt
való óvatos oldalazásra, ami belengte az előző könyvet, itt semmi szükség. A Lavondyss nevét megtaláló kislány nem az
a hidegfejű erőszakos behatoló, mint George Huxley volt, nem az a hideg szívű
erőszakos behatoló, aki az idősebb fia, Christian, s nem is a szinte vakon
mások nyomán tévelygő erőszakos behatoló: Stephen. A legkisebb fiú barátja és
útitársa, Harry Keaton kishúga, Tallis ugyanis látó. Azaz: eszelős, a mi
szemünkben akár képzelgő, akár másféle többletekkel sújtott értelmi fogyatékos,
pszichiátriai eset is lehetne. De ahonnan látjuk, amennyire belülről, onnan
rendszer és értelmi háló látszik – csak másféle fonatból, a mítosz párkáinak
fonalából szőtt háló, amit a világra terít. Ezt érzi meg Williams, az öreg
zeneszerző: ez a világot alkotó ráébredés-sorozat, Tallis útja valóban vezethet
valahova. A rejtély itt hallatlan finom, egymásba időkön és tereken át, több
síkon fonódó, indázó kelta minta – amely összképpel ajándékoz a végén.
Varázslatos ez a könyv! Nem
mesélhetem az utazást, mert minden szavammal elvennék az ajándékaiból. Ami az
első kötetben sejtés volt és bizonytalanság, az itt rendszer lesz és (növényi,
térben és időben indázó) épület – s mégse fonnyad ettől a leleplező, szinte
mítoszt lényegétől fosztó gesztustól, a homály oszlatásától mégsem satnyul a
valóságosság tágas horizont-érzete. Amit mindig a nem tudható árnyékvilága
rajzol a megismerhető napos rétjei köré. Mert hiába ismered meg általa, hogyan
működhet a mítosz, a szabadságfokát is felismerheted. Hogy minden jóslat, sors,
téveszme ellenére a választásnak itt is jelentősége van. Akárcsak a neveknek,
amelyekkel a választásaid elnevezed. Ha az ösvények készen várnak is – te
döntöd el, hogy melyik irányba tévedsz el rajtuk.
Gonosz is ez a könyv. Hiszen ha
mito-genetikus lények döntéseit nyögöd, ha a képzeleted kiengedett mélyét –
akkor fel kell ismerd: legbelül (az Ősi Tiltott Helyen, Avalonban, Tündeföldön
– hívjuk bárhogy) a bűntudat lakik. A lélek ismeretének ébresztője maga a
lelkiismeret-furdalás. Egyszer már hosszan fejtegettem, hogy születik a mítoszi
gonosz, és a neki vetett áldozat. Azt
a gondolatmenetet most ezzel egészíteném: a képzeleted nem steril; másoknak is
képzelsz, s mások is képzelnek neked… Nem véletlen, hogy a szóba ömlő
legalapvetőbb felháborodásunk így hangzik: Hogy
képzeled?
Ebben a könyvben a gyermek felnő.
S felnő a látásmódja is vele – a szemünk láttára öregszik. És megismerjük az egyik mese végét. Amely egy sokat tudó
kislányt kézen fogó apa megkönnyebbüléséből árad. Egy másik mese végét: amely a maszkból kiabáló szellem forró ígéretéről
mesél, hogy az örökös tél honába is eljön egyszer a nyár. A harmadik meséét, a fivérről, akinek
végre szárnyra kaphat a lelke. Mégis: valójában mindenki meséje tovább tart,
mint a rege szavai róluk. Akárcsak az elménk erdejének talaja, ahonnan ered, a
lombok is az ismeretlenbe indáznak – így is. Ez Lavondyss hitele. Ezért megyek
vissza Tallis és fivére történetébe. És azért, mert akárhogy mesélik, nem elég egyszer hallani a
mesét. Ezt minden kisgyermek tudja.
Ezek után kifejtenék ezt azt… nyomatékosan kérlek, csak akkor olvasd
tovább, ha már ismered a történetet!
A nevek hallatlanul fontosak. Csak
egy példa: a Madárlélek földje. A Madárlélek földjéről pont a madár hiányzik. Ki
vannak tiltva onnan a madarak. Nevek nemcsak tulajdonságból, de a hiányukból is
születhetnek. Így a Madárlélek földjébe temetett törzs nem megy sehová,
újrateremtődhet. Másfelől viszont nem tud lélek-repülni – nem válhat madárrá,
nem szállhat el ismeretlenbe; a Madárlélek földje a csapdába ejtett, földbe
temetett léleké. Persze… hogy földből szülessék újjá. Pontosabban: a fájából. Hiszen
ez a három látható mitológiai alapszint: akit a gyökere köt, aki fut-rohan – s
aki repül. A lélek tudása az utolsó – a lélek repül. Álmodik. Ezért kell
repülnie például egy álmodó fiúnak a télben, hogy utat találjon a tavaszhoz.
Amikor egy álmai lovagját őrző, szerelmetes fruska nem engedi a testhez a
madarakat, akaratlanul magát a lelket köti. A lelket köti meg. S nem akkor,
amikor életében ehhez a találkozáshoz ér – a nagyapja által fülébe suttogott
meseszó útján születésétől köti a fivére lelkét: a Madárlélek földjébe. Annak a
lelkét, aki visszaindult megkeresni az előző könyv meséjében megpillantott
Fények Városát – nem tudva: az másvalaki látomása. S ha elindul befelé,
tudat-mélyre, onnan a saját városa vetül. S az ő „városa”, a gyermeke szülte
gyermek által is megélt sors: a csatatér. Az örök csatáé a világ végén, ahol a
mítoszi hadak egyesülve összecsapnak a tetteik által előhívott, őket szólító
sötétséggel. Hiszen aki itt, a Madárlélek földjén megkötődik, maga is harcos,
nemcsak az arcán viseli a sebet, az égés nyomát; minden lelkén száradó halál
sebet ütött rajta. A harcos mítosza a csatatéré. A csatatér mítosza pedig az
első gyilkosságé. Amit mindig újabb követ – csak utána már legtöbbször
áldozatnak hívják.
A lélek röptét meg kell szülni. A
természetmítoszok alaptoposza: a madarakat a fák szülik. Robert Holdstock
mélységesen finoman építkezik a mesékből és az északi és germán-kelta mítoszkör
elemeiből, a történeteket megőrző népmeséből, például a legkisebb királyfiról
szóló mesékből – még annyi egybesimító csalást sem engedve meg magának, mint
amennyivel Neil Gaiman építette a maga Végtelenjeit a Sandmanben, vagy halhatatlanjait az Amerikai Istenekben. Mintha tényleg hagyná, hogy magától formálódjon benne
történetté a rengeteg egymásra olvasott mese. Az más kérdés, hogy a
bravúr-szerkezetet, az igazi író-bukfencet: a tálalást már a maga szája íze
szerint rendezi el. Még inkább építve a kihagyásra, a fékre, mint az előző
könyvben, és az idővel való zabolátlan játékra – az oda- és visszautazás
találkozással, kettős énnel, Tallissal és Magyaljankával, a megszült és
felröppenő madarak jelentésével, ugyanakkor a másik történetben egyszerre
történő rétegződésével (Tig és Morthen meséjével) konkrétan zseniális! Az öt
halállal, ami kell az úton oda-vissza Lavondyssba… hiszen ki mást vethetsz
végül koncul, áldozatul, ha nem önmagad? Beszéltem a hiányból születő nevekről…
Lavondyss is hiányból születő név: abból a helyből hiányzik a kegyelem.
A végén minden és mindenki a
helyére kerül, az utolsó megszokott mesei fordulatig. A szintek és egyszerre
történések szereplői által feltárt mesei fordulatok… például: a jó tett helyébe
jót várj. Megsegíted az énekkel és (főleg) a mesével Williams-et, az öreg
zeneszerzőt itt a mi valóságos látszatvilágunkban; hogy komplementere, a
látszólagos valóságvilágba szorult Wyn-rajathuk (Wynne-Jones, a tudós)
megsegíthessen téged ott, ahová nem kísérhet el senki. Ha meg nem öli addigra a
saját mítosza, amibe beleszorult – amiből te segítheted ki, aki ugyanonnét
jöttél. Annyi szintje van ezeknek az
analógiáknak a világokban – az itt is, ott is domborodó, kicsi sírok… láttukra
a „faszoborba zárt Tallis” végre megérti a saját, evilági anyját. Az itt is,
ott is áldozatnak növekvő legkisebb fiak – avagy leányok; hiszen nem a nemük a
fontos, hanem a születésük rendje. A rokonsági hálók itt és ott, ki kinek apja,
nagyanyja, nagynénje, szeretője és gyermeke… hogy melyik győzelem vereség és
melyik vereség győzelem… még mindig csak a felszínt kapargatom, higgyétek el.
A mítosz kíméletlen vadsága mellé
ez a könyv odavarázsolja a mélységeit is. Mert tényleg nem lettünk okosabbak –
csak egy sokkal pusztítóbb gondolatvilágot lakunk be épp, mint azok, akik
világfáról röppenő madárnak látták a lelket. Nem lettünk okosabbak, a mi
világképünk összetettségéhez bőven mérhető az egykori emberé – ha hajlandók
vagyunk alánézni a használt fogalmaik jelentésének… és ne feledjük: az ő
nézőpontjukból a mi felelőtlen, pazarló, önpusztító, saját Ragnarökjébe
fenntartható fejlődéssel rohanó világunk az összefüggéstelen. Nem lettünk
okosabbak, csak egy másik ösvényét járjuk épp a Mitágó-erdőnek.
Kiadó: Gabo
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése