2013. január 5., szombat

Alice Hoffman: Galambok őrizői



Az időszámításunk szerinti hetvenes években, Jeruzsálem elfoglalása után a római légiók elől menekülő zsidók közül majd’ ezren bevették magukat Masada erődjébe, hogy Heródes egykori palotájából és a körülötte kialakított városból építsék újjá lerombolt világukat. Hónapokon keresztül tudták tartani az erődítményt, ám sorsukat nem kerülhették el: a rómaiak falat építettek a hegy köré, elvágták őket a külvilágtól, és ostromgépekkel támadták a „lázadókat” – ám mire bevették a várat, csupán holttesteket találtak. A rómaiak támadását és a tömeges vérengzést csupán két nő és öt gyerek élte túl – az ő elmondásuk alapján ismerte meg a világ az ezernyi zsidó tragikus történetét, akik inkább végeztek saját magukkal, mint hogy a rómaiak kezére kerüljenek. Így szól a legenda Masada védőiről, akik saját halálukkal dacoltak a hódító seregekkel – eme legendáról, és az azt tápláló nőkről, túlélőkről és áldozatokról szól Alice Hoffman legújabb, különleges könyve.

Hoffman egyike azoknak a körülrajongott íróknak, akiktől eddig nem olvastam semmit – meg nem mondom, miért. Bloggerkörökben tényleg elképesztően népszerű, ugyanakkor a magyar könyvkiadás eddig meglehetősen mostohán bánt vele (ez tán változni fog, ha a jelen könyvet kiadó Maxim folytatja az írónő műveinek megjelentetését); legtöbben tán mégis az Átkozott boszorkák című film kapcsán ismerik (vagy legalábbis hallották) a nevét. Mely film egyszerre lehet áldás és átok a Hoffman-rajongók számára. Áldás, hiszen jóval szélesebb körrel megismerteti az írónő nevét, és átok, mert ha hihetek a keményvonalas rajongóknak (és miért ne?), a könyvhöz képest igen gyengén sikerült. Én magam az eredeti ismeretének hiányában a filmet szerettem, és lehet, épp ezért nem ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy olvassam az írónő könyveit. Azonban volt egy markáns elképzelésem arról, milyenek – stílust, történetet, boszorkányságot illetően. Ehhez képest jött a Galambok őrizői, ami annyira más, mint amit vártam, hogy eztán tényleg muszáj lesz elolvasnom a többi könyvét (kíváncsi vagyok, hogy viszonyul ez a könyv a többihez, valóban más-e, vagy csak az elvárásaim voltak hamisak).

A Galambok őrizői négy összefonódó női sors krónikája, amit áthat a háború, a kegyetlenség, a megkerülhetetlen sorsszerűség, a mindennapokat átszövő varázslat, a hit és a mindenek felett álló szeretet. Ezek a nők szeretnek, még a legnagyobb pusztulás közepette is, és szeretetük ad nekik erőt, hogy túléljenek, hogy mentsék szeretteiket, vagy épp, hogy büszkén adják át magukat a halálnak. És varázsolnak, mert a varázslat, miként az erőszak és a hit, átjárja minden porcikájukat: egy, a mainál sokkal hittelibb világban, amikor minden, ami körülvesz bennünket – a növények, az állatok, a helyek, a szél és az eső, a vér és a víz – túlmutattak önmagukon, és jelentést hordoztak; amikor a hétköznapi cselekvések is magukban hordozták a mágia lehetőségét; amikor a démonok és szellemek az emberek körül settenkedtek, és arra vártak, hogy elragadhassák őket; a varázslás is a mindennapok része volt. Akkor is, ha a vallási vezetők boszorkányságnak titulálták, s gyakorlóit kivetette magából a közösség – akkor is, ha művelői az életükkel játszottak, mint a négy nő, Masada fehér galambjainak őrizői.

Yael, aki Jeruzsálemből menekült el orgyilkos apjával a római légiók elől. A vörös hajú lány, aki egész életében az árnyékban rejtőzött, mert apja soha nem tudta neki megbocsátani, hogy anyja a születésekor meghalt; aki a pusztában saját magát sebezve számolta a napokat; aki szembenézett az oroszlánnal, és győztesen került ki a küzdelemből. Yael magányosan, apa nélküli gyermekkel a méhében érkezik a galambházba, s talál otthonra, családra a pusztulás árnyékában.

Revka, a pék felesége, aki falujából menekülve végignézte, ahogy római katonák meggyalázzák és megölik egyetlen lányát; aki azóta egyedül gondoskodik megnémult unokáiról, kiknek apja beleőrült a bánatba. Revka a legnagyobb bűn terhét cipeli, melyet ember nem bocsáthat meg, mégis – rátalál azokra, akik megértik, befogadják, és gyógyírt adhatnak végtelen bánatára.

Aziza, a harcos lánya, aki jobban érzi magát íjjal a vállán, vértben, mint szűzi fehérben, aki az összes létező bűnt elköveti, hogy harcolhasson népéért. És Shirah, a moabita boszorkány, aki sosem bocsátja meg magának, hogy lányából harcost nevelt – ám tudja, nem volt más út. Aki bármely bajra tud gyógyírt, ám saját átkát nem tudja megtörni. Aki a legnagyobb vész közepette meghozza a legnagyobb áldozatot.

E négy nő sorsa fonódik össze a regény lapjain – varázslatosan. Hoffman mesteri módon tárja elénk az ókori zsidóság hagyományait, a kor kínálta női szerepeket, és az azokból kitörni vágyók megpróbáltatásait. A történet maga meglehetősen egyszerű vonalú, és sajnos jó előre tudjuk, hogyan végződik, ám nem is ez a lényeg. Sokkal fontosabb az a boszorkányság, amit ezek a nők képviselnek – ami egyszerre angyali és démoni, teremtő és pusztító. Ami előtt fejet hajtanak még a legnagyobb harcosok is – és amitől meghátrálnak még a szent emberek is. Nagyon női könyv ez, a nőiség olyan fajta értelmezésével, amit szavakba önteni csak ostobán lehet – Hoffmant érezni kell, hagyni, hogy átjárjon minket. 

A könyv lapjait áthatja a szimbolika, az összefüggések és utalások bonyolult hálót rajzolnak, olyannyira, hogy úgy éreztem, a megértéshez néha nem ártana valamivel több kultúrtörténeti ismeret, mint amivel rendelkezem. De ez sosem zavaró – ugyan minden során érezni, hogy komoly kutatómunka előzte meg, Hoffman van annyira populáris író, hogy érthető legyen különösebb háttérismeret nélkül is. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy még mélyebben megérintett volna a könyv, ha fel tudom fejteni a rejtett rétegeket. Ám így is remek volt – lassan hömpölygő, saját tempójába kényszerítő, varázslatos és misztikus utazás egy régmúlt korba, különleges női sorsok közé.


Kiadó: Maxim
Fordító: Bozai Ágota
 

3 megjegyzés :

Amadea írta...

Tudtamtudtamtudtam, hogy szeretni fogod, jaj, úgy szeretlek:))
Igen, megjelent a fanatikus rajongó:) Egyébként én nem úgy vettem észre, hogy annyian szeretnék, sokaknak nem jön be a stílusa.
Nekem a könyvtől függetlenül tetszik az Átkozott boszorkák, ugyanúgy vagyok vele, mint a Csokoládéval: lebutított, kedves kis történet, de pont a lényeget szedték ki belőle.

Ilweran írta...

:D Igen, szerettem - ezek után jöhet a többi könyve!
Az általam követett bloggerek közül sokan szeretik, a többieket meg nem nézem ;) A ti rajongásotok úgyis akkorának tűnik, mintha háromszor akkora "tömeg" lenne mögöttetek :D

Amadea írta...

Juj, de jó:))
Hát, az én lelkes rajongásom önmagában kitesz három embert:D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...