2012. szeptember 29., szombat

Versenyben az elnökségért



Teljesen váratlanul ért ez a film: ahhoz képest, hogy az HBO mekkora felhajtást szokott csapni a saját gyártású műsorai körül, ezt nem reklámozták agyon, pedig az idei Emmy-díjátadó egyik nagy esélyesének számított (nyert is két díjat a vasárnapi gálán). Mintha a csatorna nem bízott volna abban, hogy a magyar közönséget meg lehet szólítani egy, a 2008-as amerikai elnökválasztás hátteréről szóló filmmel. Pedig! Volt bennem némi szkepszis, épp ezért saját magam is meglepem, amikor leírom, de Az elnök emberei (a sorozat) óta nem találkoztam ennyire okos, alapos és élvezetes amerikai politikai drámával.

Valószínűleg még jó néhány év (évtized?) telik el, mire a világ túlsó felén az elemzők és történészek a végére járnak a Sarah Palin-jelenségnek: mert valljuk be, minden józan ítélőképességű ember számára totálisan érthetetlen, miként lett egy konkrétan síkbuta, nulla országos politikai tapasztalattal rendelkező kisvárosi nőből a republikánusok alelnökjelöltje. A film annak a két hónapnak a története, ami Palin kiválasztása és a vereség között eltelt, kísérlet a jelenség felgöngyölítésére, betekintés a republikánus kampány kulisszái mögé; és bár nyilván nem érint minden felmerülő kérdést, nagyrészt sikerrel próbálkozik.

A kiindulópontja mindenesetre helyénvaló: onnantól kezdve, hogy a 2008-as elnökválasztáson a demokraták Barack Obamát jelölték, a republikánusok a 22-es csapdájában találták magukat. Nyilvánvaló volt, hogy el kellett határolódniuk a Bush-éra ámokfutásától, volt egy politikailag megkérdőjelezhetetlenül rátermett, egykori háborús veterán elnökjelöltjük, viszont semmit sem tudtak kezdeni az ellenféllel. A film jól rátapint arra, hogy Obama már a jelölés kezdeti szakaszától inkább volt szupersztár, mint politikus: a tömegek rajongtak érte, és nem csak az USA-ban (jól kezd a film a berlini tömeg előtti beszéddel, ami innen Európából nézve igencsak áthallásos…), közvetlen, alulról jött, már a jelölésével is történelmet ír, és azzal, hogy ő az első afroamerikai elnökjelölt, gyakorlatilag érinthetetlenné vált.

Tudjuk, hogy megválasztása mekkora áttörés, és tisztában vagyunk a történelmi jelentőséggel, mégis, azt hiszem, a világ nagy részének fogalma sincs arról (nem is lehet), mekkora reveláció ez az amerikaiaknak. Obama egyszerre sztár és ikon, egy új világ ígérete, és noha nyilvánvaló túlzás, mégsem teljesen alaptalan amit többször hangoztatnak a filmben: már azelőtt piedesztálra emelték, hogy bármit letett volna az asztalra. A republikánusoknak pedig „mindössze” egy kiváló politikusuk volt vele szemben, aki ugyan hős, katona, tapasztalt szenátor – viszont unalmas. Olyan alelnökjelölt kellett hát mellé, aki kiállítható Obamával szemben, aki képes sztárként viselkedni, megszólítani a tömegeket, aki jelkép lehet a jelképpel szemben. Valahogy így került a képbe Sarah Palin, a szélsőségesen életpárti, mélyen vallásos, fegyvertartó, ötgyermekes családanya, aki negyven fölött szülte meg Down-kóros gyermekét, felvette a versenyt az olajlobbival Alaszkában, jávorszarvasokra vadászik, és maga a megtestesült fehér, középosztálybeli, keresztény kisvárosi anyuka. Aki éppúgy egy eszme megtestesítője jobbról, mint Obama balról. A történet folytatását mindannyian ismerjük…

A film okosan a McCain-kampány irányítójának, Steve Schmidtnek a nézőpontjából követi az eseményeket: ő és a csapata választották ki Palint, és ők csinálták végig vele azt az emlékezetes két hónapot, ami alatt a republikánusok megmentőjéből a világsajtó élcelődésének elsőszámú célpontja lett. Palin kiválasztása gyorsan zajlott, nem világították át, nem tesztelték eleget, hinni akarták, hogy bejön, ezért nem is foglalkoztak azzal, hogy vajon alkalmas-e alelnöknek. Néha visítva röhögtem a film alatt (olykor kínomban…), de azért ez alatt a száztíz perc alatt végig ott motoszkált az a bénító düh, amit a többször elhangzó kijelentés kivált (és ne higgyük, hogy csak az amerikai politikára jellemző): „nem az érdekelt, alkalmas-e, hanem hogy nyerhetünk-e vele”.

A film igazi ereje a forgatókönyv mellett egyértelműen a színészek játéka. Julianne Moore vállán nyugszik szinte minden: ha az ő Sarah Palinja hiteles, a film az egekbe emelkedhet, ha ő elbukik, visz mindent. Moore alakítása szinte tökéletes. Úgy ad mélységet, emberséget a  karakterének, hogy egy percre sem engedi feledni, mekkora szégyen lett volna, ha ez a nő a Fehér Házba kerül. A film nem menti fel Palint, nem teszi szimpatikussá, még csak sajnálni valóvá sem, mégis megmutatja, hogy a Tina Fey-paródiák és a vállalhatatlan ostobaságok mögött ott van egy ember, aki a saját korlátolt kis világában élt, aki igazi tőrőlmetszett naivaként elhitte, hogy „a nemzetnek szüksége van rá”, és akit belehajszoltak egy olyan szerepbe, egy olyan kampányba, amiről azt sem tudta, mi fán terem. És amikor elbukott (nagyrészt a saját hülyeségeinek köszönhetően), természetszerűen ejtették. Nagyon szépen egyensúlyoz Moore a buta, korlátolt liba és a szereptévesztett egyszerű nő között.

Woody Harrelson kampánystratégája remek – kíméletlen és törtető tanácsadó, aki  méltósággal viseli a saját rossz döntése okozta kudarc következményeit, akkor is, ha tudja: itt nincs nagyon második esély. Ed Harris a vereséget elég hamar felfogó McCain szerepében olyan visszafogott, mintha ott sem lenne, ami akár tudatos döntés is lehet: hisz a jellegtelen McCain is mintha ott sem lett volna Palin mellett. A mellékszerepekben is csupa kiváló alakítást láthatunk, mindenki a helyén van, ám mindannyian együtt is eltörpülnek Julianne Moore alakítása mellett.

A forgatókönyv egy nagyon ügyes húzásáról kell még szólnom: nagyon jó érzékkel látták meg, hogy Obamát nem kell a filmben „eljátszani”. A demokrata elnökjelölt valódi felvételeken szerepel, ami számomra mindig érdekes – A királynő című filmből emlékszem hasonló húzásra, ami ott szintén nagyon a helyén volt (ott a walesi hercegnőt láthattuk archív felvételeken). Ezzel a film mintha reflektálna is önmagára: a „jelenségként” beállított Obamát valóban „jelenségnek” látjuk, a szereplőktől elkülönült, kvázi-eljátszhatatlan, így legyőzhetetlen ikonnak. Amivel persze lehet (és kell is) vitatkozni, de a filmben működik. Nem is akárhogy.

A Palin-jelenséget meg nem magyarázza, viszont érdekes betekintést nyújt a kulisszák mögé a film: akit kicsit is érdekel az amerikai politika, vagy csak szeretne egy igazi politikai fiaskón szórakozni, nézze meg bátran. Ugyanakkor, bár okos és alapos, de nem egy bennfentes darab, minimális politikai ismeretekkel is érthető és élvezhető, a színészi alakítások pedig vannak olyan jók, hogy annak is érdemes megnézni, aki még csak nem is hallott Sarah Palinról.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...