Éjsötét árnyék

Tim Burton és Johnny Depp két olyan név, amit ha meglátok a stáblistán, jó eséllyel szaladok a moziba megnézni a filmet – noha mindkettőjüknek voltak már gyengébb alkotásaik, együtt és külön-külön is, igazán nagyot tán még nem csalódtam bennük. Az Éjsötét árnyék ráadásul vámpírparódia, amit egykor lelkes, ma már inkább unott vámpírtörténet-olvasóként mindig szívesen fogadok – arról nem is beszélve, hogy Burton elszállt humora leginkább akkor van a helyén, ha vállaltan parodizál (legalábbis mostanában). Azzal együtt is kíváncsi voltam a filmre, hogy a történet már első ránézésre is sántít kissé – de hát itt nem is az a lényeg. Arról viszont Nima posztjáig fogalmam sem volt, hogy a film egy hatvanas-hetvenes évekbeli sorozat alapján készült, mely sorozat alapján egyébként íródott egy könyvsorozat is. Nima leírása alapján a könyvnek és a filmnek sok köze nincs egymáshoz, nem is valószínű, hogy elolvasom, mert alapból nem érdekel a vudu (lehet, picit félek is tőle…), de azért érdekes, hogy Burton pont ezt ragadta ki az eredetiből.

Na de vissza a filmhez. Ami igazi gótikus kísértetfilmként indul – hatalmas, zegzugos, huzatos házzal a dombtetőn, lepotyogó vízköpőkkel, köddel, titokzatos éji hangokkal, és egy, az óceán fölé nyúló, még  a legkiegyensúlyozottabbakat is mélybe ugrásra csábító sziklával. (Mivel egy valamire való gótikus kísértethistóriában nem (sőt, még annak a paródiájában sem) jellemzőek a kiegyensúlyozott szereplők, elég hamar a mélybe is ugrik valaki.) A dombtetőn álló házat a Collins család építette, kik Angliából hajóztak az Újvilágba, ahol megalapították Collinsportot, és virágzó halászfalut csináltak belőle. A család, a falu és a halászbirodalom örököse a fiatal Barnabas Collins, aki épp megtalálta az igaz szerelmet, boldogan élne, míg meg nem halna, és virágoztatná tovább a családi vállalkozást, ha nem lenne a fülig szerelmes, és titokban vudu-boszorkány cselédlány, Angie, aki szörnyű átkot bocsát a családra.

Barnabast vámpírrá változtatja, majd boszorkányüldözők kezére adja, akik leláncolt koporsóban hat láb mélyre temetik, hogy ott az idők végezetéig elmélkedhessen arról, miért is nem szerette ő ezt az Angie-t. Csakhogy 1972-ben egy útépítés során a munkások valami furcsa tárgyra lelnek a mélyben – s mire elgondolkodnának azon, okos dolog-e egy leláncolt koporsót kinyitni, már késő. Barnabas visszatér az ősi házba, ahol szembesül azzal, hogy az idők bizony, megváltoztak, a családja leszármazottai pedig nem fogadják kitörő örömmel. Mivel az elszegényedett és befolyását vesztett Collins család élő tagjai sem teljesen komplettek, nem esik túlságosan nehezükre azzal magyarázni Barnabas furcsaságait, hogy Angliából jött, ő pedig nekiáll, hogy visszaszerezze a család régi dicsőségét, és leszámoljon a várost két évszázada irányító Angelique Bouchard-dal. És hogy, hogy nem, még a szerelem is újra megérinti.

Annak ellenére, hogy a történet a legnagyobb jóindulattal is bugyuta (kicsit kevesebb jóindulattal kidolgozatlan és ostoba), remekül szórakoztam. A paródia remekül működik: Burton az összes kísértetkastély-, vámpírromantikus-, időutazásos klisét kifigurázza, vannak itt vérző festmények, önálló életre kelő ház, sápatag szerelmes, aki megszelídíti a vámpír szívét, „inkább meghalok, mint hogy ne lehessek veled”, fekete napszemüveggel és hatalmas fekete kalappal közlekedő vámpír, és persze Johnny Depp, amint a tizennyolcadik századból a huszadikba csöppen. Annak ellenére, hogy ezerszer láttuk már, fetrengve nevetünk rajta, főleg ahogy minden autóban, reflektorban, és a McDonald’s logójában Mefisztó jelét látja és sűrűn veti a kereszteket. Depp jóízűen komédiázik, ami jól is áll neki, de semmi újat nem mutat – én imádom az őrült karaktereit, de azért most már szívesen látnám több maszk nélküli, „normális” szerepben.

A többi szereplő közül egyedül Michelle Pfeiffer jut szóhoz Depp mellett – a Collins család fejét alakító színésznő annyira magabiztos és olyan elegáns még így, ötvenen túl is, hogy simán elhiszem, hogy egy valaha gazdag és befolyásos család büszkeségének utolsó morzsáin trónol a kis kastélyában, és bárkit széttép, aki a színe elé kerül – még úgy is, hogy a történet azon kevés szereplője közé tartozik, akinek nincs semmilyen különleges „képessége”. Kicsit sajnálom, hogy nem ő játszotta Angelique-et, mert Eva Green a kétszáz éves boszorkány szerepében egyszerűen súlytalan – szép nő, és nagyon gonoszul tudja összehúzni a szemét, de nem elég jó színésznő ahhoz, hogy mélységet adjon neki (még paródiaszinten sem). Viszont heves szexjeleneteik Depp-el legalább viccesek. Ha jobban belegondolok, Helena Bonham Carter is eljátszhatta volna Angie-t, pláne, mert az ő szerepe – mint a Collins család legifjabb sarja, a félárva kisfiú pszichológusa – eléggé a semmiben lógott; kicsit azt éreztem, csak azért írták bele, hogy Helenának legyen szerepe – persze, ettől még vicces.

A film legnagyobb erőssége a fekete humor mellett a látvány és a hangulat. Burton ismét kiélhette magát, a film csak úgy tobzódik az élénk, kicsit pszichedelikus látványelemekben, kezdve a szereplők groteszk jelmezeivel, egészen a díszletszerű városka makettházai közt piros sportkocsijával száguldozó Angie-ig. Néha már-már azt vártam, megjelenik Willie Vonka egy óriási, színes nyalókával. A hetvenes évek egyébként is jó terep a stílusparódiára: a hippikorszak nagyjából bármilyen hülyeséget elbír, Michelle Pfeiffer első ránézésre függönyből szabott, századelős stílusú ruhái éppúgy beleférnek a korba, mint a sápatag nevelőnő angol iskolai egyenruhára hajazó babaruhája, vagy a pszichológus excentrikus répaszínű haja. És persze nem maradhatnak ki maguk a hippik sem, akiket szintén jóízűen figuráz ki a rendező – sajátos Burton-vonás, hogy a film egyik legvérengzőbb jelenete a legviccesebb egyben.

Nem egy korszakalkotó mű, a rendező filmográfiájában is csak erős közepes, de remek szórakozás. Stílusparódia, vámpírvígjáték, gátlástalan tobzódás a látványban és az őrületben. Aki nyitott a groteszkbe hajló fekete humorra, és szeretne egy felhőtlen, agyelhajítós estét, nézze meg – garantáltan kikapcsol. Komolyan venni meg gyakorlatilag lehetetlen.