Mariolina Venezia családregénye
jó két éve hevert a polcon – már megjelenésekor nagyon kíváncsi voltam rá, ám a
kedvező kritikák ellenére és mert annyira akartam,
hogy jó legyen, egyre csak tologattam: tartottam tőle. Valami rejtélyes oknál
fogva ez a könyv azok közé tartozik, amik kell,
hogy tetsszenek, annyira megfogott már a címe, a borítója, a fülszövege, az
apró részlet, amit olvastam belőle – na, ilyenkor a legnagyobb az esély egy
kiadós csalódásra. Szerencsére ez esetben ez elmaradt, a könyv remek volt,
olvasás után csak az a kérdés motoszkált bennem, hogy ha az Ulpius ilyet is ki
tud adni a szürke számtalan árnyalata és egzotikus nyálregények között, vajh’
miért nem teszi gyakrabban?
A napon, melyen csatlakozunk a
Falcone család történetéhez, minden megváltozik: az olajoshordók megrepednek, a
kis délolasz falut, Grottolét ellepi a folyékony arany, a földesúrnak hat lány
után megszületik egyetlen fia – aki a nagyon várt és nagy reménnyel kecsegtető
jövevények szokása szerint mintha egy csapásra eltüntetné a család szerencséjét. A fiú, miként az apja és
az utánuk következő férfiak is, csupán mellékszereplők a Falcone család
történetében, melynek középpontjában az asszonyok állnak. Az asszonyok, kiknek
szerelmei, gyűlölségei, fájdalmai táplálják a földet, a legendákat, az életet –
és a halált. Concetta, az úrnővé sosem váló cseléd, aki nyolc gyereket szül Don
Francesconak, lányai, az egymást még nyolcvan felé is kérlelhetetlenül gyűlölő
Constanza és Albina, unokája, a vérbeli olasz mammaként fiai sorsával sáfárkodó
Candida, és ükunokája, a családtörténetet mesélő Gioia.
Szerelmek, házasságok,
megcsalatások, testvérféltékenység, társadalmi felemelkedés és zuhanás jár kéz
a kézben az olasz történelem eseményeivel: a Falcone család másfél évszázada
Európa (és benne Olaszország) forrongó másfél évszázada. A „nemzetállam”
megszületése, városiasodás és mélyszegénység, kivándorlási hullám Amerikába és
útonálló rablóbandák – majd háborúk, fasizmus, kommunizmus, „világszabadság” és
hippimozgalmak. Mindez úgy vonul át Grottolén, hogy a falut jószerivel
érintetlenül hagyja. A jóravaló Donok úgy hajlanak, ahogy a szél fúj, a
fiatalok mindig a legújabb és szüleikétől leginkább különböző hitet vallják,
mégis: a falu nem változik. Csak áll a maga rendíthetetlenségében, évszázados
legendáitól övezve, a forró olasz nyárban.
A szerteágazó, csapongó, időben
ide-oda ugráló családtörténet főszereplője maga a család, nehéz lenne
kiválasztani egyetlen alakot, aki köré szerveződik a história – sokan
megfordulnak a lapokon, sok különböző életút, egyik különösebb, mint a másik,
egyik olykor hihetetlenebb, mint a másik, mégis: azt érezhetjük, bárhol,
bármikor, bármelyik családban megtörténhetne ugyanez. Azzal együtt, hogy
hangulatában nagyon olasz, hogy áthatja valamiféle mediterrán életöröm és
fatalizmus, a Falcone család története univerzális: Európa bármely vidékén,
bármely eldugott kisvárosban megeshetett volna, ahol kisemberek küzdöttek a
történelem viharaival, és próbáltak túlélni ostobaságaik, korlátoltságaik
dacára.
A fülszöveg a Száz év magányhoz hasonlítja és mágikus
realizmust emleget, ami szerintem túlzás – Venezia regénye nem mágikus
realista, egyszerűen a mindennapi kis furcsaságokat, legendákat, misztikumot
ragadja meg és szövi bele történetébe. Annyira mágikus, amennyire a falusi
legendák azok, melyeket nagyanyáink meséltek a tűz mellett: a falu bolondjáról,
a banditák (oroszok, németek, etc.) elől elásott kincsről, a kertben talált halottakról,
padláson rejtegetett ellenállókról. Minden falunak, minden családnak vannak
ilyen legendái, melyek olykor hihetetlen, szürreális felhangot kapnak, de ki
tudja – tán igazak.
Ami biztosan igaz, és semmi
mágikus nincs benne, az a változás, ami áthatja Venezia regényét: a Falcone
család története, miként minden az elmúlt százötven évben, a változásról szól;
életmódok, életutak, hitek, politikai- és világnézetek, női- és férfi szerepek
változásáról. Arról, hogy néha magunk mögött kell hagyni az ősök történeteit,
és saját történetekre szert tenni, felemelkedni és eltávolodni, hogy
gyermekként térhessünk vissza megint – mert mehetünk bármily messze,
beszélhetünk más nyelven, gondolkodhatunk másként, érezhetünk másként, a gyökereinket
kitépni sosem tudjuk. Azok éppúgy kapaszkodnak a falu földjébe, mint a legendák Don Falconéról és az ötven mázsa
olívaolajról. Kitéphetetlenül.
Kiadó: Ulpius
Fordította: Faragó Éva
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése