A Vádli Alkalmi Színházi
Társulás, a FÜGE és a Szkéné bemutatta Bulgakov Képmutatók cselszövése című darabját. Független színházi produkció,
a maga kőszínházi jellegtől alapjában különböző színi nyelvezetével, kamarai
testközelségével, remekül használt csóró gesztusaival – ezt mindenkinek látni
kellene, akit csak érdekel a színház, mert esszenciája a színjátszásnak, minden
értelemben. Nekem látnom kellett – ha meghallom együtt, hogy Szkéné és
Bulgakov, persze hogy eszembe jut a máig egyetlen valóban minőségi, minden
hibájával is példaértékű A mester és Margarita előadás, az egykori párja-nincs élmény; s még ha tudom is, a két
dolognak valójában egymáshoz sok köze nincs, tudom azt is: nemcsak a szerző, de
a szellemiség, a színi dolgok megközelítésének módja, s a bátorság lesz zsigerig
azonos.
„Felséges uralkodónk dicsőséges, fárasztó és győzedelmes munkája után
az lenne a helyes, ha mindenki, aki mestere a tollnak, azon tevékenykednék,
hogy nevét dicsőítse, vagy őt szórakoztassa. Éppen ezt akarom tenni én is, és
ez a prológus kísérlet arra, hogy a nagy győztest dicsőítse, a prológust követő
komédiának pedig szórakoztatnia kellene az uralkodót nemes tettei után” –
hízelkedik gátlástalanul Moliére ebben a soha el nem hangzott prológusban, a Képzelt beteg elé képzelt mély
meghajlásban patrónusa felé – aki addigra elfordult tőle. Jean-Baptiste Moliére
magára maradt – a művész és a Napkirály kegyúri, óvó fénye közé udvaroncok
hada duzzasztotta viharfelleg tolakodott. A jól karcoló szatírák vélt avagy
valós sebzettjei – jobbára befolyásos urak és hölgyek – elégtételt követeltek,
s hiába ünnepelte megmondó-emberét a zsöllye, az uralkodó már nem használta tovább
hivatalnokai és arisztokráciája pofozógépeként a szerzőt. Moliére a pályája
folyamán hol a márkinői szalonok „preciőz”, édelgő irodalmának modorát
figurázta ki, hol pedig az istentől való uralkodó óvó palástja alól a
főnemesség etikettjének tartott görbe tükröt. Kiváltotta a párizsi filozófiai
fakultás haragját, pályatársak és társulatok kaptak tőle olykor ordas-nagy
pofont, nekiment az orvosi karnak, sőt, a papságnak is. Van egy pont, ahol a
hatalom megelégeli a szatírát – vagy az íróját. A művész pedig addig él, amíg
kimondhatja, ami a begyét nyomja – vagy amíg nem rúgja arcon a talp, amit addig
nyalt.
Nem csoda, hogy Mihail Bulgakov szenvedélye
volt a szatírák mestere – Moliére úr
élete címmel 1932-ben életrajzi dokumentumregényt ír róla, személyéhez
folyvást visszatér. A diktátor kedvence az egykori kedvenc sorsában látta a
maga sorsa tükrét. Mert amit nem tanítanak hangsúlyán az iskolában, pedig a
képhez tartozik, és csak mélyül tőle A
mester és Margarita szövegében lüktető dráma – hogy Bulgakov a kortársai
számára elsősorban divatos humoreszkek írója, aki megnevetteti a
generalisszimuszt: Sztálint magát. Mellesleg valóban nagy dicsőség, hogy valaki
egy ennyire sótlan, humortalan, önmagát betegesen komolyan vevő figurát valaha
is nevetésre bírt, de az udvari bohóc szerep keserítő, fájdalmas, önpusztító.
A hatalom közelében élesebb az áldozatok vérének fémes szaga. S még
nyilvánvalóbb az alkotót megkötő – soha nem teljesen világosan lefektetett –
tabuk és tilalmak hálója. E helyzetben a Képmutatók
cselszövése rétegei közt bizony ott figyel az „alázatos kérelem” is, hogy a
diktátor legalább legyen „jó király”. Játszani is engedje makrancos művész fiait.
Mert olykor elég a hatalom gerjesztette félelem, hogy ne épülhessen e játék: a
darab bemutatását a Művész Színház vezetése egyre csak halogatta – nem
vállalván a diktátori harag vélt ódiumát. Maga Bulgakov a Színházi regényben írta meg a színrevitel viszontagságait, amely
befejezetlen maradt – hírlik, a kiadásra esélytelen önirónia-koktél helyett a
kiadás reménye nélkül elkezdett A mester és
Margarita foglalkoztatta már –; de ez a befejezetlenség valójában a
legpontosabb cezúra: ezek jobbára vége-nincs történetek.
Parádés ez a folyamatos
kulisszák-mögöttiség! Az előadás első percétől kezdve, s nemcsak a színházi
képekben – az udvar is „hátulról” látszik, akárcsak az Oltáriszentség Társaság
– ez az informális alkuk nyilvánosságmentes közege, süllyesztőtől a
zsinórpadlásig, udvartól a farizeusságig. Pontosan koreografált
színtér-átrendeződések, átöltözések együttmozgása, a „színház hátulról a
szemünk előtt” sokat követel a színészektől – de szívvel adják ezt a sokat. A
legtöbben két szerepben: színész-önmaga és komplementere, a közönség: az udvar
és a gúnyolt gyűlölők átvedlésében. És mindenki átlényegül – megint
testközelből látható, mennyivel több az önátadás annál, mintha valaki csak
„hozza a figurát”. Fodor Tamás sokrétegű Moliére: esendő kicsi-ember és
sziporkázó, ihletett művész akár ugyanabban a jelenetben – az előadás körülötte
köröz. Nagypál Gábor királya remek, főleg ha megnézzük, hogy „tükrözi” a kis
szájhős komédiással, bár az átvedlések tükörjátékának Tóth József örökké
csendre intett Bouton-ja és szókimondó udvari bolondja a legkézenfekvőbb
példája. Szeretem, ahogy Sárközi-Nagy Ilona elcsábul. Ahogy Király Attila
táncol a sokat ugratott „körmölő” La
Grange, és a krakéler „Félszemű” testőrparancsnok közt –
finoman mutatva fel a két aspektus egy-lényegét. Személyes kedvencem mégis a
párizsi érsek korántsem „fél” szerepében Tamási Zoltán; lúdbőrözik az ember
háta, ha látja a tekintetébe sűrített gyűlöletet a Tartuffe írója iránt.
A rendező, Szikszai Rémusz egy
interjúban kifejti: pontatlan a meglátás, amely két nagy formátumú alak, a
szuverén művész és műélvező patrónusa találkozásaként aposztrofálja e darabot –
a király és a drámaíró egy pillanatra sincs egy súlycsoportban, a művész a
mindenkori hatalmi játszma tábláján egy bábu csak, használhatósága ellenére
bármikor feláldozható. Az már más kérdés, hogy a hatalom efféle
„emberhasználata” valójában mennyire embertelen – s hogy a használt személyt minden életrutinja ellenére jobbára mekkora meglepetésként éri az efféle bukás.
És persze rétegben a réteg – a maga közegének épp Moliére a kis diktátora, aki
legalább ennyire mélységesen embertelen módon ejti az egykor szeretett nőt, az
alkotótársat, s veti oda neki alamizsna gyanánt a „nyugdíjat”. Senki sem mentes
a nagyok kicsiségeitől – a hatalom minden szintjén korrumpálja a játékosait.
Apropó: Madeleine Béjart. Kerekes Éva betegsége okán a bemutatón Takács Kati
beugrását láthattuk – az a kivételes színészi nagyság mesterjegye, hogy egy
ennyire bitangul összerakott, sok együtt-mozgásos, „kulisszák mögötti” közös
játékban (ahol a próbafolyamat alatt a szokásosnál sokkal több kell kódolódjon)
a beugró tökéletesen illeszkedett a többiekhez, hogy maradéktalanul töltötte ki
a többiek játéka által neki nyújtott teret.
Minden időkben aktuális dilemmák
zakatolnak tehát a színpadon pengeélesre köszörült, parádés tálalásban. Hol
húzódik a határ – meddig mehet el a szuverenitásban aki alkot. Nem feltétlenül az
elvárt dicsőítések, a talpnyalás kényszere fáj – a mi szabadságunkban (?) főleg nem
– hanem a szájíz eltalálásának kényszere. A ráhúzható helyzetek aknamezején való
toporgás fáj, ami által – ahogy Szikszai Rémusz fogalmaz – valójában egyre
kevesebb dolog szól „a kis szaros életünkről”. Ahogy álomország pátosza párával
lepi a józanító tükröket. Mert a szólás szabadsága időnként együtt lakik az
éhenhaláséval – akár csak szellemi értelemben, mikor elvétetik az éltető
lehetőség, játéktér, amikor elfogy a levegő a művész körül, amikor nem az ember
„hal éhen”, hanem az alkotó. Mert a legnagyobb mecénás jobbára a hatalom. És
ritkán annyira bölcs, hogy eltűrje – hogy alkalmanként akár ne törje össze – a
maga görbe tükreit.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése