2012. szeptember 11., kedd

Szimfonik Live 2.0 - Millenáris

Engem kivinni egy ingyenes szabadtéri nagykoncertre, az azért nem kis teljesítmény. Utálom a tömeget, nem szeretem az ilyenkor jellemző agyelhagyást, a piáló-cigiző fiatalok hadát, akik a totális kontrollvesztésben látják a „buli” értelmét. Fogjátok rám, hogy sznob vagyok, vagy egyszerűen öregszem, de a kulturáltabb zenehallgatás híve vagyok. Hetekig filózgattam itthon, ahányszor meghallottam a rádióban a Szimfonik Live 2.0 koncert beharangozóját, hogy el akarok-e menni vagy sem. Nagyon el akartam, mert a tavalyi Szigetes Szimfonik koncertről csak jókat hallottam, és mert jelenlegi abszolút kedvenc magyar alternatív zenekarom is fellépett. Ám tartottam is tőle, a fenti okok miatt. Ha nincs Zoli szelíd unszolása, valószínűleg a kanapén punnyadok és utólag siránkozom – szerencsére nem így történt.

A koncert egyébként a „Közmédia Nap” egész napos rendezvény befejezése volt – na, ebből sokat nem láttunk, mert túl későn értünk ki. Kár, mert a TV Maci- és a rádiótörténeti kiállításra kíváncsi lettem volna. Így be kellett érnünk egy, a parkba kipaterolt három méter magas TV Maci látványával, akinek a kobakján békésen trónolt egy hófehér galamb – nem tudom, szegény kellékesek mit szóltak, amikor felfedezték a „nyomokat”, de ki tudja, lehet, hogy a madárka szerencsét hoz a megújulófélben lévő közmédiának.

Szóval a kiállítások kimaradtak, teljes figyelmünkkel a koncert felé fordulhattunk. Bevallom, én vagyok az az ember, akit nagyon könnyű lenyűgözni egy szimfonikus zenekarral – már önmagában a monumentalitása magával tud ragadni. Bár a klasszikus zenét igazán nem szeretem (főleg mert elég kicsi szegmensét ismerem), az efféle kalandozásokat nagyon tudom élvezni. Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire jófej dolog ez egy szimfonikus zenekartól, hogy bevállalnak ilyen együttzenéléseket. Óriási nyitottság és szakmai alázat kell szerintem ahhoz, hogy valaki, aki a komolyzenére tette fel az életét, teljes odaadással és látható lelkesedéssel dolgozzon együtt pop-, rock- és hiphop-zenészekkel. Le a kalappal a zenészek előtt! És főleg a zenekarvezető Balogh Sándor előtt, aki ezeket a slágereket áthangszerelte – remekül.

A koncert a NEO zenéjével kezdődött: nos, nem az én műfajom, sőt; viszont a Kontroll filmzenéjét például szerettem – ha jól használják aláfestésként, igazából bármit megkajálok, de önmagában nem annyira. Viszont meglepő módon, még ezt a fura elektronikus zenét is sikerült összeházasítani a nagyzenekarral. Ezután a viccesként elkönyvelt Kistehén zenekar meglepően intelligens szövegei kapták meg a maguk sajátos aláfestését – na, itt már inkább a helyén éreztem a két műfaj egyvelegét. Utánuk viszont megint egy nagyon-nagyon furcsa dolog következett: a hiphopot játszó Hősök tarolták le a színpadot, na hát, az ő zenéjükön kicsit lötyögött a szimfonikus ruha – ellenben a zenekar szolgáltatta az est legjobb poénjait, amikor kedvenc reggeli rádiós műsorvezetőmet, Buda Mártont rapelni tanították…

A Compact Disco és a Heaven Street Seven dalai nem okoztak meglepetést – ezeket a nagyívű, dallamos popszámokat igazán könnyű elképzelni szimfonikus köntösben – hozták is a még nagyobb ívet és a még nagyszabásúbb dallamokat. Az „Ez a szerelem” című HS7 dal szimfonikus verzióját valószínűleg mindenki ismeri, lévén, hogy ez volt az első fecske még két éve, amit az MR Szimfonikusokkal rögzítettek – most is bebizonyosodott, hogy ezek a dalok olyan emelkedett hangulatot tudnak teremteni, hogy csak na! Nagyjából ezen a ponton már az egész közönség érzelmileg felfokozott állapotban énekelgetett, táncolgatott, és nézte a csillagokat – s a java még hátra volt!

A fergeteges, és nagyon profi Irie Maffia után (melyet élőben hallgatva most már biztosra veszem, amit eddig csak sejtettem, hogy Sena a legjobb hangú énekesnőnk pillanatnyilag) végre színpadra lépett a zenekar, akikért az egész estét bevállaltam, és akik miatt most jól átgondolom eddigi álláspontomat, hogy én szabadtéri tömegkoncertre nem… ők a Vad Fruttik! Kevés szám érintett meg mostanában annyira, mint a „Lehunyom a szemem” (hozzáteszem, ahányszor hallom, elsírom magam), de a korábbi zenéiket is imádom. Mindenki legnagyobb szerencséjére a bugyidobáláshoz túl messze álltunk, de nem sok hiányzott hozzá, hogy teljesen elaléljak Likó Marcelltől, ahogy a szimfonikus zenekari kísérettel egy szál maga énekelt – borzongató volt. Nyilvánvaló rajongásomon túl is tény, hogy a „Lehunyom a szemem” volt tán a leginvenciózusabban feldolgozott dal – az, hogy az eredeti zenei kíséretet elvették, és egy az egyben nagyzenekarra hangolták a számot, nagyon jót tett neki: itt éreztem leginkább azt, hogy nem pusztán a zene mögé tettek egy szimfonikus kíséretet, hanem átértelmezték a zenét. A másik két számuk is akkora katarzist hozott, hogy utána igazából bárkinek nehéz dolga lett volna. (És nem, nem vagyok sikoltozva rajongó tini, de Likó Marcell mindegyik számban akkora szenvedéllyel énekelt, hogy még jó, hogy szabadtéren voltunk, különben kiszakadt volna a ház oldala.)

Na nem mintha Péterfi Borinak számítana, hogy ki után lép színpadra – másik nagy kedvencem, akinek gyakorlatilag minden zenéjét imádom, a szintén teljesen átértelmezett „Vámpír”-ral kezdett: az amúgy sem egyszerű dalocska a szimfonikus kísérettel kifejezetten pszichedelikus élmény lett. Bori egyébként vállaltan nem akarta keverni a különböző stílusú zenéket, az ő dalaiban a szimfonikus- és a rockzenekar nem együtt, hanem egymást váltva játszott – s amikor épp nem játszottak, a zenészek jóízűen fújkálták a buborékokat. A végére már eléggé elfáradtam és mellénk csapódott néhány enyhén bosszantó alak, úgyhogy a Kiscsillag és a PASO nem tudott levenni a lábamról – hozzáteszem, egyiküknek sem vagyok nagy rajongója. És egyébként is – azt hiszem, látszik, hogy nekem a koncert a Vad Fruttik fellépésénél ért el a csúcsra, onnan már csak lefelé vezetett út.

Nagyon profi volt a körítés is – az átállások alatt a Millenáris irodaházának falára vetített videoinstallációkat láthattunk, hangszerekkel vívott „csillagok háborúján” át a Kwai-folyó felrobbanó hídjáig volt itt sok minden, természetesen szimfonikus aláfestéssel, dob- és trombitapárbajokkal tarkítva. Minden nyűgöm ellenére (tömeg, fáradtság, lábfájás, undorító murvás talaj, bunkó emberek) nagyon jól szórakoztam, hihetetlen élmény volt az MR Szimfonikusokat így hallani, és ráadásképp kaptam egy olyan katarzist, amit kulturáltan, fedett helyen végigült koncert soha nem ad meg: teli torokból énekelhettem (bár lehet azt ordításnak is nevezni…), hogy „Forog a világ, elfolyik minden, nekem senkim, de senkim sincsen” – anélkül, hogy bárkit érdekelt volna. Már ezért megérte…

És igen, ma már ki is néztem magamnak egy Vad Fruttik koncertet – szabadtérit…

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...