Egy forgatókönyv önmagában – mint
szöveg – ritkán áll meg. Vannak persze kivételek, erős színmű-minőséget
hordozó, veretes szövegű szcénák; de mivel a szöveg jobbára a film képeinek
szolgálója, a forgatókönyv olvasása ritkán közelíti, olykor alig is idézi a
film adta élményt. Általában csak mintegy emlékeztetőként működik. Mégis
kiadásra érdemes lehet egy-egy forgatókönyv, ha a megvalósult film kultikus
státuszba emelkedett, illetve a forgatás folyamatában a szcénát jelentős számú
változtatás érte. Mert a forgatókönyv alapanyag-jellege okán a film ismeretében
olvasandó műfaj. S az alkotóknak a rajongók felé tett remek gesztusává válhat a
kiadása, ha például benne hagyják a kipottyant elemeket és variációkat. Nos, az
nem kérdés, hogy a Ponyvaregény
kultikus film, s variációkat is kellő számban tartalmaz a Cartaphilus által
frissen elénk tárt forgatókönyv – s meglepő, mennyi többlettel járulhat hozzá a
film élményéhez ezek ismerete.
Sokan leírták már, s e
forgatókönyvet olvasva még feltűnőbb, hogy a rendezői stílusjegyek palettájáról
a sajátos időkezelés a legerősebb kikevert színárnyalat; sokak szerint a
hatásnak leginkább ez alapoz. A szereplők jellemfejlődésének (amely azért
gyakrabban jellemtorzulás) végtelen mód kihegyezett bemutatásán túl az egymásra
hatásuk bemutatása is az idő rendjét figyelmen kívül hagyató narratíva által
lesz a legszórakoztatóbb – nem beszélve róla, hogy ez által a megeső halálok is
teljesen szokatlan hatást keltenek. Vincent és Mia randevújának „borz-almosan”
vicces élményét, vagy a fergeteges hullaeltakarítás szcénáját nem karistolja
össze Vincent halálának „élménye” – amely e tálalásban Butch történetének apró
mellékmomentuma mindössze, s az összképet tekintve Jules „pálfordulásának”
kiegészítő komplementere. A rendező eléri: ne legyen lényeges a számunkra az a
picurka tény, hogy a filmidő jelentős részében egy szórakoztatóan viselkedő
hulla kalandjait követjük. És intellektuális élményt varázsol a film utólagos,
„fejben történő” időrendbe helyezéséből – akkora sikerrel, hogy szinte elhisszük:
maga a film volt intellektuális élmény.
De azt a forgatókönyv, a
kivágott, kihagyott, le sem forgatott és átvariált jelenetek teszik még
nyilvánvalóbbá, hogy az időkezelésnél sokkal fontosabb filmképző eszköz
Tarantino filmes ritmusérzéke. A jelenetek ütemesen egymást követő rendjében
pattogó, szöveggel is jól ritmizált pillanatok váltják egymást a kísérőzenére
komponált szinte klipszerű momentumokkal, a vágás egy-egy jelenetsor alatt
szinte önállóan dúdolható ritmust teremt. S adott esetben bizony jópofa
dialógusok potyogtak ki a filmkészítés folyamatában, íródtak át kíméletlenül,
ha törték ezt a szinte szimfonikus bonyolultságú filmi „zenét”. A ritmus
minden: hírlik, a színészek is viszonylag sokat formáltak a maguk mondatain – a
könnyen mondhatóság és az „így szokták ezt mondani” jegyében; de a forgatókönyv
olvastán feltűnhet, a filmbe került végleges „dumák”
ritmusa-időtartama-hangsúlyozása szinte soha nem módosult. S Tarantino
filmzene-mániája is innen érthető a leginkább: ha az egész kompozíció
alapvetően zenei, akkor a kísérőzene jelentősége igencsak felértékelődik.
Maga a film realitásszemcsékkel
szórja be álomország filmes pátoszát, de leginkább a filmes tabuk és bevett
klisék szertecsavarása okán. Meskete ez, olcsó öltönyös gengszterekkel,
mitizált Főnökkel, pitiáner bűnből-élők gyermekien elképzelt katalógusával –
ahol az elsődleges cél felszámolva megmutatni az álomgyár avétos filmnyelvének
bevett fordulatait. Tarantino úgy neveti ki a gengszterfilm-kliséket, hogy maga
is b-filmes kliséket tálal magas „kúlfaktorral” és teljes komolysággal. Bejön:
hiszen komolyan vesszük a meséből áradó „valóságszagot”, a fordulatokat; bátor
gesztusnak érezzük a niggerezést, a keresetlen szövegelést, a jól idézhető
beszólásokat. A kliségyilkosságot – mert milyen érdekes: például Butch sajátos
közömbössége a bunyó közben okozott halál iránt is ilyen kliségyilkosság… A
Ponyvaregény szinte „művészfilmes magasságokba” emelkedett a tálalás
kiszámíthatatlansága által, a komponálás által – holott csak a kifáradó álomgyári
filmnyelv megújításának sikeres kísérlete. Inspirálódtak ebből aztán sokan, s volt
rendező, Guy Ritchie például (főleg a Ravasz,
az agy és két füstölgő puskacsőben) aki az angol gengszterfilm picit nívósabb
„hagyományait” csavargatta hasonlóan szellemesen az álomgyári klisék
mellett-helyett.
Elmondható az is, hogy Tarantino
filmes plasztikai sebészete egy zsáner sikeres ráncfelvarrásaként is
felfogható. De amíg a történések úgymond „klisé-viszonyúak”, addig a dialógusok
– főleg a hosszabbak – a valóságból ellesettnek tűnnek. Már a Kutyaszorítóban híres Madonna-monológja
is azzal a könnyed valóságérzettel ajándékozott, amivel Hollywood ritkán:
bármire is készülnek a srácok, nem arról dumálnak, hanem „valami másról”, s ez
a „valami más” valóságból ellesett, pontos – a „tényleg, így szoktuk csinálni”
aha-élményével ajándékoz. A Ponyvaregény lábmasszázs-dialógusa Julesen és
Vincenten át Miáig „szóba kerülő” többszörös humorfaktorú párbeszéd – a
legfontosabb szerepe mégis az a valóságszag, ami belőle árad. Szoktunk
ilyeneket beszélni. Ilyesmi szokott foglalkoztatni bennünket. Úgy látszik, a
téka fia nemcsak a szemét, de a fülét is nyitva tartotta sajátos tanulóévei
alatt. Az emblematikus aranyköpések szerintem nem a fantázia, hanem a figyelem
és memória gyermekei. Ezért ülnek ilyen pontosan. Ennyiben tényleg a valóság a
legjobb forgatókönyv-író.
A Ponyvaregény egyszeri és megismételhetetlen
– az se véletlen, hogy Tarantino mostanában jobbára már a saját (mások
másolásai által) klisévé merevült fordulatait csavargatja tovább, miközben szép
ütemesen végighalad a b-filmes alzsánereken. Valahol olvastam, és találónak
érzem: mintha a Kill Billel
megkezdett időszakában csupa olyan filmet forgatna, amit Vincent és Mia nézne meg
egy félig üres autós moziban, vacsi után, dugás előtt. Amíg a Kutyaszorítóban,
s még inkább a Ponyvaregény minden filmnyelvi reflexiója egy-egy jól csattanó
pofon volt Hollywood iparias filmbirodalmának gólem-arcán, addig a közelmúlt
filmjei Tarantino saját rendezői zsenialitás-szobrának, saját gólemének szolgáltak
alapanyagul – még jó, hogy rengeteg öniróniával. S nemcsak az irónia okán
szerethető, rajongható, kultikus-szagú dolgok ezek is. Bár én személy szerint
valójában a Ponyvaregény nyújtotta élményt várom ma is az egykori tékástól –
annak ellenére, hogy tudom: a lottófőnyereményt sem szokták megütni egymás után
kétszer.
Kiadó: Cartaphilus
Fordította: Schéry András
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése