2012. július 1., vasárnap

Ottlik Géza: Hajnali háztetők


Amikor először olvastam, folyton elfelejtettem a címét. Mint valami lényegtelen, kényszeredett cafrang – úgy lógott a könyvön a számomra ez a cím. Hogy aztán megtanuljam: Ottliknál egy vessző lényegtelen sincs; a történet pedig voltaképp e cím részletekbe menő magyarázata. Akkor még nem tudtam, de azért is el kellett olvasnom ezt a bohém-játékos, látszólag könnyű kézzel odaszórt, egyszerű kis szöveget; el kellett olvasnom a Hajnali háztetőket, hogy valódi méreteiben lássam meg az írót, s értsem meg, hogyan fetisizálódhatott szinte kivétel nélkül az utána következő írók nemzedékei számára. Értsem meg: ennek ellenére miért nincs olyan, hogy Ottlik-epigon. Mert túl nagy munka lenne. Egyszerűbb saját hangot érlelni, mint mélységeiben átvenni ezen írói univerzum létformáló kellékeit. Azokat a manírtalan manírokat, amelyek hiper-tudatos alkalmazásuk által „valóságnak” tűnnek fel, hitelesítik az olvasottakat. Az Iskola a határon történetfűzésében mindez túl mélyre rejtőzik, míg e rövid írásban az író szinte tálcán rakja elénk az irodalmi eszközkészletét.

Ahogy egy sokat idézett visszaemlékezésben áll: „1943 novemberében írtam, elkeseredésemben és szórakoztatásnak. Négyévi munkámmal akadtam el akkor végképp. Ilyenkor a készülő mű is, az író is összeomlik. Ez a mesterségünk kockázata. Az összeomlásban mégis világos az ember előtt, hogy: (1) nem tudja megcsinálni, amit akart, (2) pedig meg tudna írni egy épkézláb, olvasmánynak való "irodalmi rangú" regényt, mint akármelyik népszerű, világhírű regényíró. Elkeseredésemben nekifogtam... Örley István a Hajnali háztetők kéziratát egész éjjel olvasta. (Háromszor, oda-vissza. Tudta fejből idézni a mondataimat.) Reggel kirohant értem, becipelt a Mignonba, és magánkívül volt a boldogságában. Végiglelkendezte az egész szöveget apróra. Egy határozott névelőt kihúzott, megkérdezésem nélkül…” 

Az idézetből az „elakadás által dacból írni” sajátos gesztusa a leglényegesebb. A Hajnali háztetők a legmeztelenebb Ottlik-szöveg. Amikor azt állítom: elénk pakolja az irodalmi eszközeit, voltaképp azt mondanám: maga elé. Az épkézláb, irodalmi rangú szöveg megalkotása az író számára lehetett lényeges, hiszen magának akart bizonyítani vele. Nem véletlen, hogy az egy kihúzott határozott névelő ekkora hangsúlyt kap – ez egy végletekig kidekázott, többször átgondolt szöveg, amely a „lehetőség szerinti minimum” követelményének is meg kellett feleljen. Egy ekkora viaskodás közben önmagával - úgy képzelem - alig is gondolt az író az olvasóval. A saját univerzuma nyelvi alapjait katalogizálta, miközben szőtte a tündöklően egyszerű alapötletből a maga valóságmeséjét.

Mert persze a Hajnali háztetők is az egyetlen Ottlik-i írói univerzum része. Ahogy azt az író nem egyszer hangsúlyozta: az alapvető önéletrajzi vonatkozások által, ha mondhatjuk is, hogy Bébé voltaképp az író alteregója, az semmiképp sem mondható ki, hogy Ottlik Géza azonos volna Bébével. A regény mesélőjének személye önálló szubjektum, akinek monológjából az olvasót semmiféle írói mindent-tudás nem rántja ki, a mesélő a maga értetlenségeivel, korlátoltságaival, hiátusaival áll előttünk, mondanám: a maga naivitásaival. Mert Ottlik nem csal: Bébéje nem az, aki az író lehetett volna, de nem lett; tulajdonságai, gesztusai nem a megvalósulhatatlan – mert időben meg nem cselekedett – gesztusok összességéből állnak. Ottlik egész életében ezt a „világra jellemző” világalternatívát formálta, s benne alternatív, hiteles önmagát; a kegyetlen követeléssel, hogy mindez azért maradéktalanul rólunk szóljon. Néha az a hallatlanul furcsa érzés fog el, hogy a magyar irodalomban Ottlik jutott a legközelebb a valódi realizmushoz.

Bébéje legalább annyira – ha nem is pont ugyanúgy – esendő ember, ahogyan az író. Ezért téved – és javítja ki magát utólag: a hibás ítéletek és a bizonytalan emlékezet „valódiságával” ajándékozva a szöveget. A legtöbb írás, a legtöbb regény a valóságtól a komponáltságban áll a legtávolabb. A dráma kedvéért sűrített események – tehát az időkezelés – és az összefüggések lezárt, csipkemintára emlékeztető hálója – tehát a cselekményvezetés – alapvetően hazug rendbe szerveződik. Olyan rendbe, ami következetes, tehát lekövethető, logikus, tehát ellentmondásmentes – mondhatni, okosabb akar lenni, mint a valóság. A tapasztaltak szerint a körülöttünk terpeszkedő világ – ha már személyesítenénk – ennél sokkal hanyagabb dramaturg.

Ottlik vérre menő játéka – az író küzdelme a hangjáért – nem lenne teljes, ha nem játszana ezzel is. A narrátora, Bébé ezért téved akkorát, amikor felrajzolja nekünk Petárt. Az érzéseiben téved el – szerelmes férfiak esetében, valljuk meg, ez nem is akkora csoda. A narráció – persze hogy – megszervezi a szemünk előtt a maga hazug rendjét. Hiszen Bébé pontosan érzi: Halász Petár a valódi művész. Az ember, akinek a valósággal költői viszonya van, az érdek nélkül hazug ember – s aki mindennek ellenére hordoz valami elemi tisztaságot, hiszen a madarak a vállára telepszenek, s bomlanak érte a nők. Miközben a világ hajlékony, képzelet szülte zavaros masszává sorvad a szavai által, amire figyelni se érdemes; miközben a cselekedetei látszólag a gyermeki szeszély logikájával bírnak csak. Lehet, hogy mindössze annyi e „tisztaság”, hogy a gesztusok szintjén mindvégig önmagával-azonos. Mindig a pillanatnyi önmagával – de már ez sokkal több, mint amire a legtöbbünk képes.

Bébé tévedése attól gyönyörű, hogy alig is elfogult. Petárral való ismeretsége a cőgerségen, a katonaiskolai bajtársiság alapjain áll, de józan, ítéletre mindig is kész, távolságtartó és minden elnéző gesztusa ellenére szigorú. Mégis tévedés, hiszen Petár valójában minden, csak nem érdek nélküli hazug. Vergődése a két nő: Alisz, a Bébé által is megvágyott hamvas úrilány és Lili, a kíméletlen sorsot élő utcalány közt a magyar irodalom egyik legösszetettebb szerelmi sokszögét adja ki, olyan életszaggal, amelyért azt hiszem, minden szerelmes zsáner-szerző ölni tudna.

Bébé tévedése, helytelen ítélete Petárról irodalmi értelemben megalapozott: a szeme láttára történik a legszebb „hitelesítő gesztus”. A történet magva, Friedrich Schiller híres verse, A kesztyű mintájára az alapvető női rafinériával való játék. Játék a férfit kihívások elé állító önveszélyes gesztussal – hiszen a nő a férfit jobbára így veszíti el. Azzal, amivel megnyerné. Mert aki visszatér az oroszlánok közül, hölgye kesztyűjével a kezében, az a kihívás által jobbára meggyűlöli a nőt. Hiszen ne halálba küldjön, önmagáért. Hiszen ne legyen díjammá az, akinek szeretnie kéne, s akit szeretnék. Ottlik remekül játszik: egy meztelen irodalmi minta megvalósításával hitelesíti – emeli ki az irodalmiból – a történetét. A legmesterségesebb irodalmi mintát lekövetve teremti a lehető legtermészetesebb valóságillúziót. Ez az általam ismert legkifinomultabb irodalmi hatásvadászat. Olvassák el.


Kiadó: Magvető

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...