Georges Feydeaux az előző századforduló, a
párizsi „Belle Époque” egyik leghíresebb komédiaszerzője, több mint hatvan
színpadi mű írója, kinek darabjait ma is sikerrel játsszák világszerte (csupán
ízelítőül: A balek, A hülyéje, Bolha a fülbe, Egy hölgy a
maximból). A Thália Színház nyári szezonra időzített, könnyed
kikapcsolódást nyújtó Esküvőtől válóperig
című komédiája Feydeaux hat, nálunk eddig ismeretlen egyfelvonásosán alapul,
melyeket Hamvai Kornél fordított, és szerkesztett egy összefüggő történetté.
Gérard Toudoux, a nem praktizáló fogorvos, aki a
fárasztó orvosi munka helyett inkább parlamenti képviselőnek jelölteti magát,
az első szkeccsben épp fát hord és bőröndöket cipel, miközben karót nyelt inasa
hipnotizálja – egyébiránt Toudoux leendő menyasszonyát és annak pszichiáter
apját várják vendégségbe. Ez a kezdés megadja a darab alaphangját, itt bizony
teljességgel logikátlan, ámde szórakoztató ostobaságokat láthatunk – a
csimpánzként ugráló és menyasszonyát hipnózis alatt sértegető Csányi Sándor
látványától még az is kacagni kezd, aki kétkedve, esetleg rosszkedvűen ült be a
darabra. Hogy lesz a sértegető csimpánzból mégis férj? Mondtam, hogy logikát ne
keressünk…
Clarisse – az ifjú menyasszony – megbocsát, mi
több, tán még örül is, hogy leendő férjura ily könnyen hülyére vehető, és ásó,
kapa, nagyharang. Meglehetősen hamar jelentkeznek a házasság buktatói:
éjszakába nyúlóan kimaradó férj, hisztis feleség, lépten-nyomon félreértések.
Melyeket azért a külvilág is folyamatosan gerjeszt: az éjszaka közepén betoppan
egy inas az anyós halálhírével, amit persze a férj nem fogad kellő
kétségbeeséssel – annál inkább, amikor kiderül, hogy tévedés volt. Választási
ellenfél jön ajándékokkal szívességet kérni – épp mikor a nagy hőségre való
tekintettel az ifjú és ostobácska feleség egy szál neglizsében flangál. Az csak
hab a tortán, hogy a Figaro újságírója is épp ekkor toppan be.
Helyzetkomikumok és hétköznapi szituációk
kifordítása – akár igazán nyerő párosítás is lehetne. Azonban sajnos a darab
félúton mintha irányt tévesztene, és a könnyed, felhőtlen kacagásból előbb kínos
vigyor, majd értetlenkedés lesz. Az első felvonásban még minden súlytalan, a
jelenetek között nincs igazán kapcsolódás – csupán a szkeccsek közt a
vetítővásznon lapozgatott ódon hangulatú fotóalbumból tudjuk, hogy a házaspár
élete közben zajlik –, az események is következménytelenek maradnak: így
jóízűen röhöghetünk azon, hogy a feleség odakínálja hátsóját a Figaro
újságírójának, miközben a szemközti ablakból Clemencau miniszterelnök integet.
Azonban amikor a második felvonásban újra meg újra előkerül, hogy szerencsétlen
Toudoux bontakozó karrierjét tönkretette az asszony szenzációt keltő ablakbeli
afférja, az már nem vicces, inkább tragikomikus.
A második felvonás három jelenete egyértelműen a
férj bénaságára van kihegyezve: Toudoux bármibe fog, félresikerül, a kedves
anyós és após jön, és lelkesen ócsárol, a feleség pedig mindent elkövet, hogy
férjének még rosszabb legyen. Felmerül a nézőben, hogy vajon Clarisse szimplán
ennyire butuska-e, vagy készakarva tesz keresztbe mindig férjének, ezzel is a
szerencsétlen lúzer pozíciójában tartva őt, hogy aztán nyugodtan hisztizhessen
tovább, hogy férjura milyen egy szerencsétlen lúzer? Így, félig párkapcsolati
drámába átcsúszva a bohózat egyszerűen nem működik: nem tudom, lehet-e
egyáltalán ezt a két műfajt sikeresen ötvözni, de ezúttal nem sikerült.
Azért nagyon kár érte, mert az eleje pont attól
volt bájos és szerethető, hogy ezekben a nyilvánvalóan sarkított helyzetekben
el-elejtett olyan mondatokat, jellemző párbeszédeket, amik egyszer az életben
valószínűleg minden pár életében elhangzanak. Bohózatba illő figurákkal,
túlzásokkal ugyan, de azért csak-csak sikerült hétköznapi párkapcsolati
szituációkat megjeleníteni, és mi, nézők, felszabadultan kacaghattunk rajtuk –
és saját hétköznapi butaságainkon. Ez veszett ki a végére, és amit helyette
kaptunk, az egy igazából drámai történet abszurd módon, erőltetetten
nevetségesen tálalva.
A megvalósítás egyébiránt nem hagy kívánni valót
maga után: a díszlet hangulatos polgári lakásbelsőt formál a századforduló
Párizsában, Clarisse jelmezei szépek és izgalmasak (még ha az említett
ablakbeli afférnál viselt fehérnemű nem is túl korhű), a jeleneteket összekötő
fotóalbum pedig tán az egész előadás legjobban eltalált momentuma. A színészi
játékra sem lehet panasz: a főszerepekben Schell Judit és Csányi Sándor a
megszokott profizmussal komédiázza végig az előadást – és drámázik, sarkít,
teszi nevetségessé saját karakterét, ahol kell. Mindent kihoznak a
karakterekből, amit megenged a dramaturgia, más kérdés, hogy tán ők is érzik:
lehetne ez jobb is. Mellettük a mellékszerepekben Szombathy Gyula, Egri Kati,
Szegezdi Róbert és Kovács Vanda komédiázik gátlástalanul – a drámából nekik
(szerencséjükre) nem nagyon jutott.
Felemás élményként marad meg bennem az Esküvőtől válóperig: egy nagyon jó,
felszabadító bohózati kezdés után csalódás ez az erőltetett komédiázásba oltott
drámai befejezés. Ugyanakkor nem szeretném nagyon szidni, mert a párbeszédek
jól vannak megírva, a színészi játék remek, és a közönség nagy része
felhőtlenül élvezte. Jól időzítették a bemutatót: könnyed nyári komédiaként,
egy fullasztóan meleg nap után az ember tán megbocsátóbban is áll hozzá – azt
viszont nem tudom, mennyire találja meg a közönségét az őszi szezonban, amikor
azért igen erős konkurenciával kell megküzdenie a nézők kegyeiért.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése