2012. július 20., péntek

Esküvőtől válóperig - Thália Színház, 2012. július 12.


Georges Feydeaux az előző századforduló, a párizsi „Belle Époque” egyik leghíresebb komédiaszerzője, több mint hatvan színpadi mű írója, kinek darabjait ma is sikerrel játsszák világszerte (csupán ízelítőül: A balek, A hülyéje, Bolha a fülbe, Egy hölgy a maximból). A Thália Színház nyári szezonra időzített, könnyed kikapcsolódást nyújtó Esküvőtől válóperig című komédiája Feydeaux hat, nálunk eddig ismeretlen egyfelvonásosán alapul, melyeket Hamvai Kornél fordított, és szerkesztett egy összefüggő történetté.

Gérard Toudoux, a nem praktizáló fogorvos, aki a fárasztó orvosi munka helyett inkább parlamenti képviselőnek jelölteti magát, az első szkeccsben épp fát hord és bőröndöket cipel, miközben karót nyelt inasa hipnotizálja – egyébiránt Toudoux leendő menyasszonyát és annak pszichiáter apját várják vendégségbe. Ez a kezdés megadja a darab alaphangját, itt bizony teljességgel logikátlan, ámde szórakoztató ostobaságokat láthatunk – a csimpánzként ugráló és menyasszonyát hipnózis alatt sértegető Csányi Sándor látványától még az is kacagni kezd, aki kétkedve, esetleg rosszkedvűen ült be a darabra. Hogy lesz a sértegető csimpánzból mégis férj? Mondtam, hogy logikát ne keressünk…

Clarisse – az ifjú menyasszony – megbocsát, mi több, tán még örül is, hogy leendő férjura ily könnyen hülyére vehető, és ásó, kapa, nagyharang. Meglehetősen hamar jelentkeznek a házasság buktatói: éjszakába nyúlóan kimaradó férj, hisztis feleség, lépten-nyomon félreértések. Melyeket azért a külvilág is folyamatosan gerjeszt: az éjszaka közepén betoppan egy inas az anyós halálhírével, amit persze a férj nem fogad kellő kétségbeeséssel – annál inkább, amikor kiderül, hogy tévedés volt. Választási ellenfél jön ajándékokkal szívességet kérni – épp mikor a nagy hőségre való tekintettel az ifjú és ostobácska feleség egy szál neglizsében flangál. Az csak hab a tortán, hogy a Figaro újságírója is épp ekkor toppan be.

Helyzetkomikumok és hétköznapi szituációk kifordítása – akár igazán nyerő párosítás is lehetne. Azonban sajnos a darab félúton mintha irányt tévesztene, és a könnyed, felhőtlen kacagásból előbb kínos vigyor, majd értetlenkedés lesz. Az első felvonásban még minden súlytalan, a jelenetek között nincs igazán kapcsolódás – csupán a szkeccsek közt a vetítővásznon lapozgatott ódon hangulatú fotóalbumból tudjuk, hogy a házaspár élete közben zajlik –, az események is következménytelenek maradnak: így jóízűen röhöghetünk azon, hogy a feleség odakínálja hátsóját a Figaro újságírójának, miközben a szemközti ablakból Clemencau miniszterelnök integet. Azonban amikor a második felvonásban újra meg újra előkerül, hogy szerencsétlen Toudoux bontakozó karrierjét tönkretette az asszony szenzációt keltő ablakbeli afférja, az már nem vicces, inkább tragikomikus.

A második felvonás három jelenete egyértelműen a férj bénaságára van kihegyezve: Toudoux bármibe fog, félresikerül, a kedves anyós és após jön, és lelkesen ócsárol, a feleség pedig mindent elkövet, hogy férjének még rosszabb legyen. Felmerül a nézőben, hogy vajon Clarisse szimplán ennyire butuska-e, vagy készakarva tesz keresztbe mindig férjének, ezzel is a szerencsétlen lúzer pozíciójában tartva őt, hogy aztán nyugodtan hisztizhessen tovább, hogy férjura milyen egy szerencsétlen lúzer? Így, félig párkapcsolati drámába átcsúszva a bohózat egyszerűen nem működik: nem tudom, lehet-e egyáltalán ezt a két műfajt sikeresen ötvözni, de ezúttal nem sikerült.

Azért nagyon kár érte, mert az eleje pont attól volt bájos és szerethető, hogy ezekben a nyilvánvalóan sarkított helyzetekben el-elejtett olyan mondatokat, jellemző párbeszédeket, amik egyszer az életben valószínűleg minden pár életében elhangzanak. Bohózatba illő figurákkal, túlzásokkal ugyan, de azért csak-csak sikerült hétköznapi párkapcsolati szituációkat megjeleníteni, és mi, nézők, felszabadultan kacaghattunk rajtuk – és saját hétköznapi butaságainkon. Ez veszett ki a végére, és amit helyette kaptunk, az egy igazából drámai történet abszurd módon, erőltetetten nevetségesen tálalva.

A megvalósítás egyébiránt nem hagy kívánni valót maga után: a díszlet hangulatos polgári lakásbelsőt formál a századforduló Párizsában, Clarisse jelmezei szépek és izgalmasak (még ha az említett ablakbeli afférnál viselt fehérnemű nem is túl korhű), a jeleneteket összekötő fotóalbum pedig tán az egész előadás legjobban eltalált momentuma. A színészi játékra sem lehet panasz: a főszerepekben Schell Judit és Csányi Sándor a megszokott profizmussal komédiázza végig az előadást – és drámázik, sarkít, teszi nevetségessé saját karakterét, ahol kell. Mindent kihoznak a karakterekből, amit megenged a dramaturgia, más kérdés, hogy tán ők is érzik: lehetne ez jobb is. Mellettük a mellékszerepekben Szombathy Gyula, Egri Kati, Szegezdi Róbert és Kovács Vanda komédiázik gátlástalanul – a drámából nekik (szerencséjükre) nem nagyon jutott.

Felemás élményként marad meg bennem az Esküvőtől válóperig: egy nagyon jó, felszabadító bohózati kezdés után csalódás ez az erőltetett komédiázásba oltott drámai befejezés. Ugyanakkor nem szeretném nagyon szidni, mert a párbeszédek jól vannak megírva, a színészi játék remek, és a közönség nagy része felhőtlenül élvezte. Jól időzítették a bemutatót: könnyed nyári komédiaként, egy fullasztóan meleg nap után az ember tán megbocsátóbban is áll hozzá – azt viszont nem tudom, mennyire találja meg a közönségét az őszi szezonban, amikor azért igen erős konkurenciával kell megküzdenie a nézők kegyeiért.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...