Catherynne M. Valente Budapesten

Múlt csütörtökön meg kellett jelennem a Józsefvárosi Galériában - kötelezett rá a kivételesen kifinomult, gyönyörű mese-gyökerű Marija Morevna és a halhatatlan, Cat Valente regénye, az orosz folklór mézébe ágyazott csemege, amit mondatról mondatra ízlelgettem, mint új ízt – hát hogyne mentem volna, hiszen se határokat átlépni, se próbákat kiállni nem kellett azért, hogy a varázslat szemrevételezése után alig pár héttel szemezhessek magával a varázslónővel. Merthogy ez a könyv nekem majdnem akkora beérkezés volt, mint A macskaróka – „kétlelkű” ember lévén, akinek a pajkosabb fele zsánert, jóféle fantasyt, meg sci-fit, de akár népmesét, meg mitológiákat olvas szakmányban, halálra bosszantva időnként az akadémikus ént, aki igazi irodalmi vérsznobként csüng az aktuális posztmodern istenek keserű tejet izzadó csecsén -; bizony odasorolom az olvasmányaim legjava közé ezt a mythpunknak aposztrofált regényt, amely ha más hangsúlyokkal terhesen is, de (akárcsak Sjón ihletett remeke) egyszerre táplálta az én nehezen egyező kétféle „lelkem”.

Kleinheincz Csilla kérdezgette az írónőt – a magyar szöveg gondozója-fordítója – s egy kedves lány ültette át a kérdezz-felelek tartalmát magyarra (sajnos az ő nevét elfelejtettem). Hát… nem volt könnyű dolga, Catherynne szeret szép, körmönfont körmondatokban beszélni – gyönyörű angolja van, választékos, dödögte Mayer úr a vele készült Ekulturás interjú kapcsán – úgyhogy sajnos legtöbbször a mondottak értelmét kaptuk csak vissza, a fogalmazás ízeit nem; zanzává zsugorított tartalmakat, és nem stílust. No de mit panaszkodom – tanultam volna meg angolul s akár beszélgethetnék is a lánnyal, aki meglepően szerényen, szinte ijedten, lesütött tekintettel ült a fordítási szünetek alatt, míg a nála lévő szóval élve mindig úgy nyílt ki, mint valami napra tett virág. Aki legnagyobb meglepetésemre elárulta, gyermeki szinten beszél csak oroszul – mert ahogy egy kedves hölgy kifejtette a végén: a szövege hatásában oroszból fordítottnak érzik, annyira jól éli a kultúra bevett nyelvi fordulatait. 

Huszonkét évesen jelent meg az első könyve, addig volt telemarketinges, könyvtáros, pultos és jós – úgy látszik, ez a telemarketing a jelenlegi pokolküszöb a fiataloknak, amit át kell lépni: a haszontalan dolgok tukmálásának ördögi kísértete után lett Cat is a hasznos irodalmi holmik prezentátora. A jóslás meg külön tetszik: negyven-ötven embernek próbált naponta életvezetési tanácsokat adni. Meg is kérdeztem a végén, milyen kártyát használt: Arthur Edward Whaite paklijával kezdte (ez nekem túlságosan jámbor volt - Crowley sokkal démonibb értelmezéséhez képest főleg), s jelenleg a Petrograd Tarotot használja, az ikonokon alapuló képi világ alapján szimbólumokba tett tarot-paklit (jegyzem meg: ez is inkább Whaite gondolatiságát tükrözi…).

A fantasy-kalicka érdekes dolog – az ember nem fantasyt akar írni, amikor egy ilyen könyvnek nekiül. Az antik irodalom érdekelte, a mitológiák, számára – legalábbis írás közben – valóságosak az istenek. Az orosz mesevilág régóta kísérti: a férje előtt már a nevelőanyja is ezzel a kultúrával oltogatta – de a nevelőanya emigránsok gyermekeként már Amerikában született; a mélyebb összefüggések – és a történetek gáttalan ömlése – a férje családja által érkezett az életébe. A férje dobozszám adta neki a népmeséket, áldassék érte a keze… Az orosz kultúra így szinte gyermekkortól izgatta, olyannyira, hogy a tizenkét éves kori iskolai évfolyam-dolgozat témájául is ezt választotta, amellyel feltűnést, kisebb botrányt keltett, indulatokat váltott ki – a hidegháború idején érdekes gesztus lehetett a Gonosz birodalmát gyerekszemmel elemezni; az egyszerű szólamok világában valójában alig is tudnak valamit Oroszországról, maga a vállalás tűnhetett az egyszerűek szemében állásfoglalásnak…

Hogy miért épp ez a mese? A kezébe adott sok száz közt ott figyelt Koscsejé – összetett, sokszereplős népmese, sokféle szereplői arccal, de ami valójában megfogta: mit keres egy Koscsej rabláncon Marija pincéjében… Hogy mi a véleménye házasságról, szerelemről, háromszögelésről? Mennyire tükrözi a véleményét a hosszú távú kapcsolatok dinamikájának regénybeli rajza? Teljes mértékig. Másképp nem így írta volna meg a könyvet. A házasság – mint minden tartós kapcsolat – hullámzik, s hullámainak taraján időről időre más és más hordalékot hurcolhat magával. Hogy miért így a mese, minden lábjegyzet, meg magyarázat nélkül? Igaz, hogy az amerikaiak alig tudnak erről a világról valamit, de ettől még nem kell szájba rágni. Becsüljük felnőttnek az olvasót, ha valamire kíváncsi, majd utána néz. A „gyermekeknek szóló” mesekönyvét is hasonló elvek mentén írta – a beszélgetés e pontján végre „hivatalosan” is elhangzik: a mesekönyv hamarosan kijön a Cicero gondozásában magyarul is! Várni fogom, akkor is, ha engem jobban izgatna az írónő megjelent dolgai közül például a Palimpszeszt.

A regényben az ostrom-szál, Leningrád kegyetlen zárlatának története alapvető jelentőségű – kérdeztem tőle, hogy jutott el hozzá az ostrom híre, hiszen mint mondta, míg Sztálingrádról csak tudnak valamit az USA-ban, erről alig is. De a fordítás közben azt hiszem, elveszett a kérdésem lényege: a válaszban Cat arra tért ki, milyen háttérmunka árán ismerte meg magát az ostromot. A 900 nap volt a fő forrása, de járt Pétervárott, látta a múzeumokat, túlélőkkel is beszélt – ez volt a legnehezebb, az emberek ma sem szívesen beszélnek a borzalom és az éhezés napjairól. A regény fogadtatása alapvetően jó volt, bár többen megjegyezték, hogy szemléletében nem eléggé antikommunista. Hja, oldalak harcosai folyton a saját kódjaikat keresik mindenhol. Az amcsi tini lányok viszont imádják! S nemcsak azért, mert a mese alapvetésén túl gót, punk, van benne erős női karakter és szerelmi háromszög. Hát inkább ezerszer ezt, mint egyszer is a vega vámpérokat! Jó kérdés egy olvasótól: be merne-e lépni Koscsej világába – NEM! (Gondolom, megírni is elég önkínzás lehetett. „Senki nem marad ugyanolyan, mint a háború előtt” – koppan a fülemben a mondat. Cat sem ugyanolyan, nyilván, mint a „megírás” előtt – épp elég benne-lakás, átélés lehetett a megfogalmazás ebben a mesében…)

Végül Cat Valente legfontosabb tanácsa nekünk: Írjuk meg a történeteinket! Ne a közönségnek, ne a sikerért, hanem magunknak és magunkért. Neki bejött.

Jó este volt. A végén Pávellel csevegtünk végre egy jót (mit írt meg mostanában – őt is rendszeresen utólag veszem elő, mert a mondatai hajlamosak belemászni az agyamba…), s még Brandon Hackettet is sikerült egy köszönöm erejéig inzultálni – na ja, kedves Pável, visszamentem, mert elfelejtettem valami fontosat. És csak aláírattam az írójával a könyvet. Kezdem bánni, hogy Sjónnal A macskarókát nem… Ha nem vigyázok, még a végén élvezni fogom az írókkal való találkozásokat!