2012. július 15., vasárnap

Éjfélkor Párizsban


Nosztalgia: sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után.

Gil Pender, a menyasszonyával épp Párizsban vakációzó hollywoodi forgatókönyvíró szerelmes a huszas évek Párizsába – a fényekbe, az esőbe, a művészvilágba, a huszas évekbe; a fényekbe, az esőbe, Párizsba. Külön-külön és együtt is. A szó szoros értelmében a múltban él: mindenét odaadná azért, hogy Hemingway és Fitzgerald társaságában borozhasson, hogy regényét a nagy elődök véleményezzék, hogy ott legyen az „aranykorban”. Ám mivel az időutazást még nem találták fel, beérné a huszonegyedik század Párizsával is: egy bohém kis tetőtéri lakás, séták az esőben, baguette és sanzonok, amik tán ihletet adnának neki, hogy végre maga mögött hagyhassa a hollywoodi iparosmunkákat, és a regényírásnak szentelhesse életét.

Ám ott van a leendő Mrs. Gil Pender, a szöszi, gazdag, elkényeztetett, republikánus, életüket az „olcsón ócskát kapsz” filozófia mentén szervező szülők gyermekeként felnőtt Inéz. Aki inkább Malibuban venne házat, úszómedencével, nem tudja elképzelni az életét az Államokon kívül, Párizs pedig még turistaként is az idegeire megy. Aki jobban élvezi a legragyogóbb gyémántgyűrű kiválasztását az anyjával, mint a romantikázást Monet tavainál a vőlegényével. És aki lelkesen osztja a „véletlenül” Monet-, Rodin-, francia bor- és klasszikus építészet-szakértő Paul véleményét arról, hogy azok élnek a múltban, akik sikertelenek a jelenben.

Amikor aztán egy este, a puccos borkóstoló után kicsit pityókásan Gil egyedül indul sétára a városban, az éjféli harangszó elültével egy régi korokat idéző autó áll meg mellette, és féktelen partizók bíztatják beszállásra – s kezdetét veszi élete legnagyobb kalandja. Gil seperc alatt a huszas években találja magát, egy ismeretlen partira kerül, ahol találkozik Scott és Zelda Fitzgeralddal, hallja játszani Cole Portert, látja táncolni az isteni Josephine Bakert, és egy bárban együtt iszik a bálványával: magával Hemingway-jel.

Reggel aztán, a szállodában maga sem tudja, hogy álom volt-e vagy valóság, egy biztos: menyasszonyánál és a ki-tudja-milyen-szakértő Paulnál az éjszakai sokkal jobb társaság volt. Ráadásul van egy ígérete, mely szerint Hemingway megmutatja regényét Gertrud Stein-nak, így hát másnap a kézirattal felfegyverkezve várja az újabb éjféli harangszót. És aztán kaland kalandot követ: Gil megismerkedik Picassoval, Dalival, találkozik Bunuellel és Man Ray-jel, Stein tanácsait követve átírja a könyvét, és megismerkedik a gyönyörű Adrianával, aki Modigliani és Braque szeretője is volt, most meg épp Picasso múzsája – és aki saját korát unalmasnak, felgyorsultnak és kiábrándítónak tartja, és visszavágyik a századforduló Párizsába, az impresszionisták közé.

Woody Allen filmjeit imádom – már amit láttam tőle. Kimaradt jó néhány klasszikus, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy pótolnom kell őket. Többször írtam már, hogy engem leginkább a jó forgatókönyvvel lehet levenni a lábamról – a rendezés és a színészi játék a hab a tortán, de ha az alap nincs rendben, hiába minden erőlködés. Allen meg – lehet, hogy önismétlő és a cselekmény néha hagy kívánnivalót maga után, a logika meg csukafejest ugrik a Szajna vizébe, no de ezek a párbeszédek! Sírni tudnék a gyönyörűségtől, amikor ilyen okos, szellemes, ironikus (és neurotikus, természetesen) dialógokat hallok! S ha ez nem lenne elég, az Éjfélkor Párizsban igazából egy nagyon szerethető film, a szó legszebb értelmében. Bájos, kedves, nosztalgikus – semmi túlzott dráma, semmi magvas filozófia, semmi, ami megfeküdné a gyomrunkat. Vannak, akik szerint ez felszínes, de szerintem ilyen is kell. Sőt, manapság több ilyen kéne – mert hát nem jobb fülig érő, őszinte vigyorral felállni egy film után, mint lélekben megtaposva?

Allen imádja Párizst, ez nem kérdés, ahogy imádhatja a huszas évek művészvilágát is – ugyanakkor görbe tükröt tart eléjük. Hemingway olyan szenvtelenséggel citálja elénk súlyos és magvas gondolatait a férfiasságról, a háborúról és a halálról, mintha könyvből olvasná; Dali egy nagy és görbe orr láttán egy rinocéroszra asszociál, aki egy zseniális festmény központi alakja lesz; Bunuel pedig maga sem érti leendő filmjét. A szereplők pedig láthatóan élvezettel komédiáznak: Picasso őrjöng, mert elhagyta a nője; Dali leginkább önmagától van elájulva; Zelda Fitzgerald szeszélyes és önveszélyes, Scott Fiztgerald pedig őrlődik a művészet és a szerelem között. Hemingway meg – hát, ő Hemingway.

Gil Pender szerepében Owen Wilson pedig épp olyan, mint a fiatal Woody Allen – túl azon, hogy nagyonliberális és nagyonneurotikus forgatókönyvíró, még a járásában és (eredetiben) hanghordozásában is mintha a New York utcáin bóklászó egykori Allent idézné. Wilson szerintem finoman szólva tehetségtelen színész, de csetlés-botlása ebben a filmben helyénvaló. A „Belle Époque” korába visszavágyó Marion Cotillard pedig annyira bájos, hogy nem is csoda, hogy a kor összes nagy művésze beleszeretett. A kisebb szerepekben is remek alakításokat láthatunk: a művészek mellett az irritáló Inéz (Rachel McAdams), a „szakértő” Paul (Michael Sheen) és a sznob szülők is fergetegesek.

S hogy kinek mi az aranykor? Ezt mindenkinek magának kell eldönteni – ám mivel jelen állás szerint nem tudunk visszamenni az időben, és nem telepedhetünk le sem a húszas évek Párizsában, sem a reneszánsz Itáliában, sem a viktoriánus Londonban, kénytelenek vagyunk a saját korunkban boldogulni. De ha néha úgy érezzük, hogy elfog minket valami nosztalgikus hullám (s mit tagadjam, ez legtöbbször olyankor fordul elő, amikor úgy érezzük, nem tudunk a jelenben érvényesülni), vegyük elő ezt a filmet és képzeljük magunkat nyugodtan Fitzgeraldék körébe – ha a jelenbeli problémáink nem is oldódnak meg pikk-pakk, legalább egy kicsit jól érezzük magunkat. 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...