2012. július 12., csütörtök

Így láttuk mi - Finisszázs a Szépművészetiben - 2012. július 1.


Nagy örömmel vettünk részt a Szépművészeti Múzeum időszaki kiállításait záró finisszázsán, július elsején; nos, nem azért, mintha örömmel töltene el, hogy nem élhetők át immár a St. Gallen-i kalandok, nem nézhetők a Múmiák testközelben, avagy bezárta kapuit A fotóművészet születése – a piktorializmustól a modern fotográfiáig reprezentatív és tanulságos kiállítása – hanem mert megint sikerült egy szolid, összművészeti jellegű kultúrélménybe kóstolnunk ezen az estén, s én a magam részéről szeretem ezeket a szemlélettágító, akár a résztvevők szubjektivitásával is bátran terhelt rendezvényeket. Három gyökeresen más műfajban alkotó ember: Pálmai Anna színművész, Háy János költő, író és Fekete Kovács Kornél trombitaművész választott a fotókiállítás anyagából két-két képet, indokolta meg a választást és osztotta meg velünk és egymással a benyomásait; rendelt a képekhez felolvasást, írásokat és zenét az Eszéki Erzsébet által moderált esten.

Ahol maga a moderátor is kilépett egy kép erejéig a szerepéből – és milyen jól tette. Örültem, hogy az eddig jobbára a kérdései mögé bújó ötletgazda is vállalt egy választást, s ezzel megajándékozott egy személyes történettel is. Eszéki Erzsébet annak idején harminchét interjúalannyal járt körül harminchét festményt Így látunk mi című könyvében, ahol színészek, festők, zenészek, művészettörténészek választhattak, ajánlhattak figyelemre méltót a világ művészeti kincseiből – elárulva magukról is sokat, a saját szemléletükről és értékrendjükről, személyiségükről e választással. Jellegében hasonló, de élőben kialakuló, sokkal több egymásra hatásra lehetőséget adó műfaj a könyvhöz képest az ilyen pódiumbeszélgetés, akkor is, ha a „választható” intervalluma értelemszerűen szűkebb, hiszen egy-egy kiállítás anyagára korlátozódik – innen kell kiválasztani a lelket megérintőt.

Mondjuk, volt miből. A múzeum kínálatából jellemzően ezeket az áttekintő jellegű, rendkívül informatív kiállításokat szeretem a legjobban, ahol egy-egy világhírű alkotó, reprezentáns mellett mindig komoly hangsúlyt kap az oda vezető út, s a következmény, a nagy hagyatékok tovább alakítóinak munkái is. A fotóművészet születése ráadásul a fényképezés történetének talán legizgalmasabb negyven évét reprezentálta, azt a rendkívül sűrű időszakot, amikor egyáltalán felmerült a friss médium művészi megközelítéseket hordozó aspektusa, amikor a friss művészeti ág fokozatosan rátalált identitására – a megközelítésre, amely csak rá jellemző. A több mint tíz kölcsönző intézmény kincseiből szerkesztett anyag meglehetősen hatásosan illusztrálta az utat a piktorializmus „festői hangulatokhoz” illeszkedő, impresszív megközelítésétől – amely a médiumot úgymond művészeti rangra emelte az ítészek és a közönség szemében – a tárgyilagos, akár dokumentarista képi nyelvezeten át a kollázsig. A hasonlítás vágyától az eltéveszthetetlenül egyediig.


Egy-egy ilyen est akkor szikrázik fel, ha a résztvevők benyomásai és képzettársításai egymással is beszélgetni kezdenek. Ez olykor akár konfrontációt is jelent: Pálmai Anna két választása, Robert Demachy festményi finomságú lányfeje és Alfred Stieglitz Dorothy true-ja például nem tetszett Háy Jánosnak, aki ezt a maga módján meg is indokolta – megfogalmazva, miért nem szereti a piktorializmust. A hölgyek védték a képeket, a Demachy-kép a semmibe vesző figyelmi fókuszát, a dacos tartású leányfejjel – nekem története lett egyből, ahogy ránéztem, az elsőbálozóé, akit nem kértek fel; történet a háttérben nem látszó táncolókkal; és Stieglitz cipőreklámját – amely nekem erőszakos, vamp „itt vagyok!” kiáltás, igazi női portré egyetlen láb képre kerülésével.


Az átgondolt vélemény tükrében nem volt furcsa aztán, hogy épp a költő, író Háy János választott a legkevésbé érzelmi alapon – ahogy mondta, fontos volt a számára, hogy André Kertész képeiről mindenképp szó essen, ezért (is) választotta a Meudon-t. S szuggesztív ereje mellett fényképészettörténeti jelentősége okán is kihagyhatatlannak ítélte Man Ray elképesztő portréját Casati grófnőről. Számomra két gyökeresen különböző képi szemlélet terméke a kompozíció teljességét sugárzó Meudon-i viadukt a vonattal, illetve Casati grófnő őrületes Medúza-feje – az eszelős tekintet, amely (ha nem is változtat kővé) garantáltan felzaklat. Az író képzettársításul elhozta A szeplő című írását, amit Pálmai Anna tolmácsolt.


Fekete Kovács Kornél választása kézenfekvő volt – de kellemesen megleptek a zenék, amelyeket a képekhez rendelt. A St. Louis-i „drótokhoz” rendelt Miles Davis hommage annyira nem, mint amennyire Eugéne Atget Utcazenészek című, szinte szociografikus erejű képéhez „csatolt” improvizáció – a trombitaművész finoman járta körül azt, amit durván szólva így foglalhatnék össze: a hajdani verklis mai „rokona”a DJ. Hiszen egy a mienknél jelentősen „zenétlenebb” kor, az élőzenélés korának egyedüli „gépzenéje” szólt a verkliből, az utcai méretre növelt zenedobozból – és a létező zenék előre programozott szerkesztésén alapult az is. Atget egyébként kora Párizsát dokumentálta erős nívón, fotósorozata csak halála után vált ismertté.


A legszemélyesebb választás mégis Eszéki Erzsébetnek jutott az est folyamán. Alfred Stieglitz Fedélköz című képe személyes, családi emlékeket ébresztett benne. A korábban piktorialista, majd amerikai tartózkodása alatt az általa is formált Straight Photography jegyében alkotó osztrák fotóművész szinte a bölcsőtől hatással volt erre a friss művészeti ágra, nagy mértékben köszönhető neki, hogy a fotográfia esztétikai értelemben magára talált. E képén bevándorlók láthatók, de a visszaúton - olyan emberek, akik nem tudtak gyökeret verni az „új hazában”.

Az est után, a finisszázs meghosszabbított nyitva tartásával élve mi is bevetettük magunkat a képek közé. Megvoltak nekünk is a magunk személyes választásai – de ez a cikk nem erről szól. Bizony ránk sötétedett, mire előkerültünk a fotók közül. Kár lett volna kihagyni ezt az estet, ezt a kiállítást – remélem, ennek a sorozatnak lesz folytatása még; lesz terepe, támogatója, közönsége. Mert nem baj, ha látni, ha asszociálni, ha kérdezni tanítanak bennünket. Ha megtanulunk másképp figyelni. S gazdagodni általa.

1 megjegyzés :

Susannicon írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...