Sting egyértelműen a kedvenc énekeseim
közé tartozik, hosszú évek óta, annak ellenére, hogy messze nem ismerem 25 éves
pályafutása minden számát – sőt! Valójában én az utóbbi évek kissé lírikusabb,
a folkos, szimfonikus dallamokkal kacérkodó Sting-jét kedvelem leginkább,
különösen a „lantos albumot”. Ezért is érhettek meglepetések a június 26-i
Aréna-beli koncerten – ami a turné elnevezéséhez híven „visszatérés a
basszushoz”, vagyis az alapokhoz. A vérbeli „englishman” valóban szögre
akasztotta a lantot és a szájharmonikát, és basszusgitárjával úgy istenigazából
odatette magát a régi, rockos dallamokban.
Ugyan immáron nyolcadik
alkalommal koncertezett kis hazánkban, a közönség érdeklődése, úgy látszik, mit
sem csökken – kis híján megtelt az Aréna. Ráadásul rendkívül szórakoztató volt
megfigyelni, milyen vegyes közönség gyűlt össze: a huszonévesektől, akik
számára iszonyú trendi dolog Sting koncertjén tombolni, a konszolidált
ötvenesekig minden korosztály jelen volt. És nem hiszem, hogy ez csupán a
hosszú pályafutásnak tudható be – nosztalgia helyett sokkal inkább arról lehet
szó, hogy ez az igazán minőségi, igényes zene bárkit képes megszólítani.
Ahogy maga az előadó is – aki amint
felkocog a színpadra, ámulunk és bámulunk, és jönnek az ilyenkor kötelező
közhelyek. Mert valóban, még mindig bitang jól néz ki, még mindig baromira
energikus és még mindig úgy tűnik, ugyanúgy élvezi minden koncertjét, mint az
elmúlt években. Ami persze lehet színtiszta profizmus eredménye, de nem hinném,
hogy csak az. Elképesztő sikerek vannak mögötte, sok-sok millió eladott lemez,
megannyi slágerlistás dal és nem is tudom, hány világ körüli turné –
valószínűleg nincs égető szüksége még egy zsúfolt turnéra. És mégis csinálja: a
Back to Bass turné során két hónap
alatt 35 (!) koncertet ad állandó zenészeivel. Hát, profizmus ide vagy oda, nem
hiszem, hogy csinálná, ha nem hajtaná még mindig ugyanaz a szenvedély, mint
huszonöt éve.
S bizony ez a szenvedély a
közönséget is képes magával ragadni: noha jómagam inkább a kifinomult ülőhelyes
koncerthallgatás híve vagyok, itt bizony néha nehéz volt megállni, hogy fel ne
pattanjak. Már a kezdés is nagyon erős volt, de igazán a harmadik szám, az
„Englishman in New York” volt az, ami beindította a bulit: az egész Aréna
együtt harsogta Sting vezényletével, hogy „No
matter what they say” – hát volt egy hangulata, az biztos. A keményebb
számokat persze rendre megszakították az érzelmesebb slágerek – a „Fields of
Gold”, a „Shape of My Heart”, az „Every Breath You Take” alatt a párok jóízűen
összebújhattak, a zsepik előkerültek a retikülökből, és itt-ott még egy-két
öngyújtó is a magasba lendült.
Az, hogy Sting ezzel az
elképesztő profizmussal és valóban csodálatra méltó lendülettel énekelte-gitározta
végig a koncertet, csak az egyik összetevője a show-nak: a másik a zenekar, ami
mögötte áll. Egyik zenész játékára és lendületére sem lehet panasz, mindannyian
ugyanazzal a lelkesedéssel, fiatalos hévvel és jókedvvel játszottak, de az
estét szemtelenül lenyúlta az elektromos hegedűn játszó Peter Tickell, akinek
szólóit tátott szájjal hallgatta az egész Aréna.
Természetesen nem engedtük el
egykönnyen őket – háromszor jöttek vissza ráadást adni, és mindenki
megnyugodhatott, mert most is felcsendült a legnagyobb koncertfavorit, a
„Desert Rose”. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy kimaradt egyik kedvenc számom, a
„Russians” – de majd legközelebb. Nem csodálom, hogy Sting koncertjeire újra
meg újra visszatérnek a nézők, tényleg elképesztő élmény. Nekem biztosan nem ez
volt az utolsó…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése