Laini Taylor: Füst és csont leánya

Prága zegzugos utcáin egy kék hajú művészpalánta jár titokzatos útján – Karou, a tizenhét éves lány, akit kimérák neveltek, két világ közt rekedt. Ember, emberi testtel, érzelmekkel, vágyakkal, álmokkal, a tizenévesek felelőtlenségével és álmodozásával, mégis: rálátása van egy másik világra, ahol kígyónők, szárnyas-patás teremtmények élnek, ahol Kénkő ember- és állatfogakkal kereskedik, hogy titkos üzletében valamit létrehozzon belőlük – ám hogy mit, Karou nem tudja. Ahogy nem ismeri saját származását sem. Nem tudja, kik a szülei, hogy került szörnyek oltalma alá, miért nevelték fel titokban – s nem tudja azt sem, mi az a fájó üresség, ami egész életében kísérte.

Egy nap aztán minden megváltozik: világszerte fekete kéznyomokat égetnek látszólag jelentéktelen ajtókba – az ajtókba, melyek Kénkő boltjába vezetnek. Karou, aki a világot járja a fogkereskedő megbízásait követve, látja a jeleket, de semmit sem tehet – míg egy nap el nem jön az angyal, aki a nyomokat hagyta, hogy leszámoljon a szörnyekkel. A tűz és vér káoszában Karou belecsöppen egy másik világba, abba a világba, amit mindig rejtegettek előle, amit sosem láthatott, mégis: oly ismerős neki, mintha hazatérne. S belecsöppen egy soha véget nem érő háborúba, melynek tán egyedül ő vethet véget. Vagy még ő sem.

Laini Taylor ifjúsági regénye, a Füst és csont leánya az idei tavasz egyik legjobban várt megjelenése volt a fiatalok körében, nem véletlenül: remek kritikákat kapott, bestsellerlisták szereplője volt, a New York Times „Az év ifjúsági regényének” választotta tavaly. Ilyenkor általában az elvárások is fokozottak, amik gyakran tévútra vezetnek (lásd a tavalyi ősz egyik leginkább várt megjelenését, mely sokaknak az év csalódásaként maradt meg az emlékezetében: a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeit). Laini Taylor könyve nem vérzik el, ám a siker azért korántsem egyöntetű.

Bevallom, a visszajelzések alapján meglepődtem: nekem pont az tetszett a regényben, ami az olvasók többségének nem. Jólesett az elejét olvasni, nagyon tetszett Karou Prágája, ez a zegzugos, fél lábbal a középkorban rekedt, csipkés tornyaival az ég felé törő, mégis, képzeletünkben koboldok és alkimisták lakta, kisvárosi hangulatot árasztó hely. Szerettem Taylor hangulatos, szeretetteli leírásait, a költői képeket, melyekkel megfestette a téli, hóval borított Prágát. És kedveltem magát Karou-t is, annak ellenére, hogy felelőtlen, sértődékeny, olykor gyerekes volt. Aki ugyan a világot járja különleges küldetéseket végrehajtva, és pusztán egy kívánságába kerül, hogy kék hajat növesszen, vagy hátsóviszketést küldjön az exére, mégis emberi, életteli szereplő, nem úgy, mint a műfaj számtalan buta, sápkóros tinilánya. És nagyon-nagyon kedveltem a Méregkonyhát, Zuzana csacsogását, a bábelőadást, ezeket az idealizált, földtől elrugaszkodott hétköznapokat – mert megvolt bennük az ifjúsági regények bája, a gyerekes, igazából tét nélküli fantáziák.

Sokkal jobban tetszettek ezek, mint ami utána következett. Ahogy Karou átkerül egy másik világba, megismeri származása titkát, múltját, ahogy körvonalazódik a nagy háború, a soha véget nem érő kegyetlenség és az egész világ sorsát felforgató szerelem, elkezdtem hihetetlenül unni. Érdekes világot teremtett Taylor, kimérák és szeráfok párharcával, de nem dolgozta ki elég jól: nem érzem mögötte azt a komplexitást, ami egy fantáziavilág esetében alapkövetelmény kéne legyen. Olyan, mintha csak úgy odabiggyesztette volna a mi világunk fölé (avagy alá) ezt a másikat. Persze nem akarom túlságosan szidni, semmiben sem marad el a műfaj mai átlagától (s tán hiba is minden ifúsági fantasy-n Tolkien, Martin, Robin Hobb vagy akár Rowling összetettségét számon kérni…) – de az ember mindig jobbat remél.

Az esetlen és vázlatos világkép azonban még a kisebbik probléma, ennél sokkal jobban zavart a Rómeó és Júlia történetét sokadszor megidéző szerelmi szál – ami, megjegyzem, a legtöbb olvasó szívét leginkább megdobogtatta. Valószínűleg túlságosan öreg és kiábrándult vagyok már ehhez a fajta egetrengető romantikus egymásra találáshoz, és inkább idegesít, semmint meghat az eleve elrendelt szerelem motívuma. Amit már csak azért sem tudtam átélni, mert hiányzott Karou, aki még pusztán Karou volt, a hisztis, kék hajú diáklány.

Mindez nem bizonyít mást, mint hogy nem én vagyok a célcsoport, így jártam. Valószínűleg a Twilight-rajongó tizenévesek imádni fogják, ráadásul annál azért jóval értelmesebben van megírva. Taylor tud írni, gyönyörű nyelvezetet használ (amit Gálvölgyi Judit fordítása csodásan közvetít), van fantáziája és képes szerethető karaktereket alkotni – magyarán minden együtt van ahhoz, hogy a trilógia világsiker legyen. Mert persze ez is trilógia lesz – a második kötet már a küszöbön toporog. Én még meggondolom, hogy kíváncsi vagyok-e ennek a nagyszabású harcnak a kibontására, vagy inkább őrizgetem magamban a hóval borított Prágában botorkáló Karou képét. 

Kiadó: Kossuth

Fordította: Gálvölgyi Judit