2012. július 11., szerda

Rob Reger - Jessica Gruner: Emily the Strange - Elveszett emlékek


Bár mostanában mutatok némi fejlődést ezen a téren, azért a humorral még mindig hadilábon állok – egyszer majd lehet, hogy írok egy mélyenszántó cikket arról, miért is nem szeretem én az erőltetett jópofáskodást, a vicceket, meg ha felnőtt emberek hülyét csinálnak magukból abban a reményben, hogy néhányan majd nevetnek rajtuk. Persze lehet, hogy nem lesz benne semmi mélyenszántó, ellenben kiderül, hogy egyszerűen nincs humorom. Az irónia más lapra tartozik, az, ha jól és intelligensen csinálják, a legjobb dolgok egyike – ezért is imádom az angolokat.

Na, ennyi totál felesleges bevezető után felmerül a kérdés, mégis miért olvastam Emily the Strange-t? A fekete macskákkal körülvett goth kiscsajról már korábban is hallottam, elvégre kultusza már jópár éve tart – külföldön egész kis brand épült rá, mindenféle szirszart árulnak Emily képével, hatalmas rajongótábora van, és a pletykák szerint készül egy élőszereplős film is róla. Viszont hogy miről szól (szól-e valamiről) a kiscsaj története, azt eddig senki sem tudta megmondani. Az első magyarul megjelent Emily the Strange-könyv, az Elveszett emlékek mellett simán elmentem volna, ha nem ír róla olyan jókat Nima, majd nem látom, hogy Móni barátnőm milyen jól szórakozik, miközben olvassa. Emily így hazajött velem a szabadságomra, és azt hiszem, a legjobbkor olvastam el: tengerpart híján a legfőbb cél pillanatnyilag az, hogy „éljük túl valahogy a negyven fokot” és hogy kicsit pihenjünk – főleg fejben. Na, erre Emily könyve tökéletesen alkalmas.

Mert egy tizenhárom éves, csupafeketébe öltözött kiscsaj, aki egy ijesztően furcsa kisvárosban találja magát emlékek nélkül – hát tényleg elég pihent(ető). Emily, aki semmire nem emlékszik – még azt is csak egy rendőrtől tudja meg, hogy úgy néz ki, mint egy tizenhárom éves, szóval akkor talán tizenhárom éves – Feketekő városában tér magához egy padon, egy miniparkban, a városka egyetlen fája alatt. Nem tudja, ki ő, hogy hívják, honnan jött és hogy került oda, de tud kávégépet szerelni, amplitúdós homokvihar-generátort építeni, számolni, meg ilyenek – szóval még az amnéziája is furcsa. Mivel életfunkciói azért jól működnek, betér az El Daráló nevű, rém szimpatikus kávézóba, ahol a kissé darabos mozgású, szegényes szókincsű pultos csaj, Holló annyira finom szendvicseket csinál, hogy Emily menten beleszeret a helybe, és marad.

Bevackolja magát a kávézó mögötti sikátorba – egy kidobott hűtőszekrénydobozból készítve barátságos kuckót – és szert tesz négy imádnivaló fekete macskára, akik amellett, hogy okosak és viccesek, takaróként is funkcionálnak. Nincs más hátra, mint kideríteni, hol van, miért került oda, ki ő, és hogy kerül haza. És ha már nyomoz, abból sem lehet probléma, ha utána jár, miért olyan fura Holló, kicsoda Emma LeStrande, a városalapító, miért van formátlan bézs trutyival (ami valamiféle burkolat) leöntve a város összes háza, hova tűntek a madarak, és mit akar a folyton visszatérő vándormutatványos-társulat.


Na persze hogyne lehetne probléma, hisz nem is Emily lenne, ha nem büntetnék meg lépten-nyomon, nem akarnák iskolába küldeni, nem dózerolnák le a kuckóját és nem veszítené el újra az emlékeit… Valami itt egyre furább…

Igazság szerint, amikor olvastam, picit csalódott voltam: arra számítottam, hogy térdcsapkodós poénok garmadáját fogom olvasni, és alig várom majd, hogy folytathassam Emily kalandjait – ehhez képest ugyan végig élveztem, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem rajta. Viszont most, pár nappal az olvasás után újra meg újra visszatérek hozzá, és újraolvasom a kedvenc részeimet, és ez azért jelent valamit. Az nyilvánvaló, hogy nem én vagyok a célcsoport – biztos vagyok benne, hogy a tizenkét-tizenhárom évesek imádják (és érteni is vélem, miért). Emily tényleg különc, a szó szerethető értelmében, amin felnőttként azért hajlamosak vagyunk elnézően mosolyogni – mert most őszintén, ki vesz komolyan egy tizenhárom évest, aki homokvihar-generátort épít – viszont abban a korban irtó menők, és akkor már inkább Emily legyen a menő, mint Hello Kitty, vagy az emós vámpírok.

A könyv formája és kivitelezése egyébként nagyon tetszett – a naplóforma olyan szabadságot ad az íróknak, amit semmi más, és nagyon jól élnek vele: simán elhiszem, hogy egy tizenhárom éves lány naplóját olvasom. Aki leír minden hülyeséget, ami eszébe jut, mániásan tizenhármas listákba szedi maga körül a világot, és még a horzsolásait is lerajzolja. A napló és a rajzok így együtt pont olyan különleges könyvet eredményeznek, ami egy ilyen különleges szereplőhöz illik. Érdekességnek jó volt, a macskákat imádtam, és igazából remélem, hogy nálunk is lesz akkora kultusza, mint kint – ne csak a gagyi vámpírokat vegyük már át!


Kiadó: FUMAX
Fordította: Benes Attila
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...