Baráth Katalin: A borostyán hárfa

Dávid Veron hazatért. Az előző kötetbeli pesti, füredi és abbáziai kitérő után a kotnyeles zsurnálhölgy, Sherlock Holmes bájosan amatőr bácskai követője visszatér szülővárosába – mégpedig legjobb barátnője, Vékony Annus esküvőjére. Természetesen nem is ő lenne, ha nem találna már a hosszú és unalmas vonatút során megoldanivaló rejtélyekre – s még ha szimata ezúttal tévútra is csalja, az olvasó legalább megnyugodhat: Veron a régi. 

Ókanizsára érve aztán szembesül azzal, hogy városa már nem az. Ide bizony idegenek tették be a lábukat – a Nagyvendéglő egyetlen valamirevaló lakosztályát elfoglaló Mosolygó grófék és a város első mozgóképszínházát megnyitó Sáry testvérek bőven szolgálnak pletykálnivalóval a városi hölgyközönség számára. S ha az idegenek jelenléte nem lenne eléggé hátborzongató már önmagában is, Veronnak bizony szembe kell néznie azzal, hogy nem mindenki látja már benne a Dávid gazda bájos lányát: kár lenne tagadni, hogy a városiak egy része némi tartózkodással tekint a fővárosba szakadt, emancipált nőszemélyre, aki pesti divat szerinti szoknyájában és ezüstrókával díszített kalapjában csak a bajt keverni tért haza.

Például, hogy eltegye láb alól a gyerekkora óta érte rajongó Remete Pista menyasszonyát. Miután a Veront évekig hiába ostromló Pista ifjú jegyesét megmérgezik, a rend túlbuzgó fenntartóin kívül bizony még régi ismerősei és barátai is gyanút fognak, hogy a Pista iránt látszólag közömbös, ám az eljegyzés tényét mégis enyhe sértődöttséggel konstatáló Veron keze van a dologban. Az önjelölt magánnyomozó kisasszony így, két évvel a városka életét felbolygató és őt Pestre indító gyilkosságsorozat után kénytelen – már csak saját ártatlanságának bizonyítása végett is – újfent nyomozásba fogni. Ami persze annyira azért nincs ellenére.

Hát még, miután az első áldozatot újabbak követik, Veron pedig megbízást kap a rendkívül előkelő, ugyanakkor okos és körmönfont Juliána grófnőtől, hogy nyomozzon egy kicsit a jóvágású kinematográfus, Sáry Mór után. A mi Veronunk pedig nyomoz, vizsgálódik, vadabbnál vadabb történeteket agyal ki, és furcsábbnál furcsább összefüggéseket vél felfedezni – azonban, ahogy azt már megszokhattuk, jó néhány rossz következtetés után csak felgöngyölíti az ügyet. 

Hogy én ezt mennyire szerettem olvasni! Az előző két rész is remek volt, de A borostyán hárfa fényében óhatatlanul felszínre kerülnek a hibáik, kis esetlenségeik, egyenetlen történetvezetésük. Ami persze akkor cseppet sem zavart, most viszont jólesik megállapítani, hogy Baráth Katalin ezzel a harmadik kötettel találta meg igazán a hangját, mostanra bontakozott ki teljes valójában ez a bűbájos, századelős hangulat, és tán mostanra érett be igazán Veron is. Aki bájos, szertelen, minden lében kanál vidéki lánykaként indult, hogy aztán rövid nagyvárosi közjáték után érett, önmagát és a korlátait is ismerő, határozott fiatal nőként térjen haza.

Az előző rész, A türkizkék hegedű kapcsán azt írtam, meglepett az irónia, amivel az írónő Veront kezelte – ezúttal pedig meglepett ez a kicsit érzelmesebb, mégis tudatosabb Veron. Aki elég világosan látja pesti életének buktatóit, saját lehetőségeit, helyén kezeli, amit elért, és világosan megfogalmazott célokkal tér vissza szülővárosába. Aggódni azért nem kell, noha érzelmesebb és „felnőttebb” lett, Veron még így is fényévnyi távolságra van attól, hogy igazán megkomolyodjék – továbbra is hajlamos lépten-nyomon kompromittáló helyzetbe hozni magát, és még a betöréstől sem riad vissza. 

Ami egyáltalán nem változott, az a bájos ókanizsai miliő – noha épült egy új városháza, megnyílt az Apolló Fényszínház (bejárata fölött egy borostyán hárfával, mely hárfa többek szerint lant, esetleg egy kupac füstölni felakasztott kolbászrúd), s a várost ellepték a már említett idegenek, ami igazán lényeges, az változatlan. A város pletykaéhes hölgyei továbbra is a Nagyvendéglőben múlatják az időt, s tökélyre fejlesztett suttogással (melyet ugyan a terem másik végében is hallani, mégsem olvashatja senki fejükre a pletykálkodás vádját) osztják meg egymással friss információikat; az állomásfőnökné továbbra is számot tud adni az érkező és távozó vonatok minden utasáról; Dujmovics kapitány pedig továbbra is előszeretettel osztogat pofonokat mindenkinek, aki csak említeni meri szépséges feleségét. 

Imádnivaló ez a kisváros, az összes régi és új lakójával – külön öröm, hogy jó néhányukat közelebbről is megismerjük, és bizony számtalan igencsak kacagtató pillanattal ajándékoznak meg minket. Annus, Vékony doktor, Zsike néni, Matics kocsmáros, Timon atya, Dujmovics Lázó (hát még Peiacu Traján) egytől egyig olyan karakterek, akikről szívesen olvasnék még. Vagy nézném őket – nem először fogalmazódik meg bennem (s e véleményemmel tudom, nem vagyok egyedül), hogy Ókanizsa kis világa egy vérbeli angol vígjátéksorozatban kelhetne életre. Azt már csak a mai könyvpiacot ellepő fércművek tömkelege jegyezteti meg velem, hogy igazán nagy öröm (és sajnos egyre ritkább…) olyan szórakoztató regényt olvasni, amelyben nem egy-két-három főszereplő apró-cseprő dolgait követjük végig, hanem rengeteg egyenrangú, egyformán kidolgozott, élő, egyéniséggel rendelkező figura mozog a könyv lapjain. 

Igazán profi, remekül megírt, szellemes, okos és nagyon kedves regény A borostyán hárfa – mindemellett fifikás krimi, melynek végső csattanóját ezúttal sem sikerült kitalálnom. Bár megjegyzem, nem is nagyon agyaltam rajta – hagytam, hogy Baráth Kata megvezessen, csukott szemmel követtem Veront mindenhova, ahova ment, vele együtt vontam le rossz következtetéseket, egész egyszerűen azért, mert lubickoltam a hangulat és a (sokadszor jegyzem meg, elképesztően természetesen használt) nyelvezet nyújtotta élményben. Amire előreláthatóan még egyszer biztos lesz lehetőségem – Kata már kilátásba helyezte Dávid Veron negyedik kalandját. Én csak remélni tudom, hogy nem az lesz az utolsó.

Kiadó: Agave