Egy ősi legenda szerint Szuszanoo
no Mikoto, a haragos viharisten egyszer akkora dühvel dúlta a földet, hogy még
napistennő húga, Ameteraszu Omikami is egy barlangba rejtőzött előle. A nap nem
kelt fel, s az éjszakát dúlták a gonoszok. Az istenek hiába gyűltek a barlang
köré, mígnem egy töpörödött anyóka-istennő (nem törődvén a többiek
gúnyolódásával) egy hordó tetején vad táncba nem kezdett; amihez hamarosan a
többi isten is csatlakozott. Amateraszu hallván a dobajt előjött a barlangból –
s íme, a nap keltével egyszerre megszületett a taiko dobolás.
No persze a mai formája, az
együtt zengő dobok színpadi showja erősen huszadik századi – Ogucsi Daihacsi
japán dzsesszdobos alakította ki magát a taiko stílust, amikor a hagyományok
dobos technikáit modern ritmusképletekkel keverte. Hiszen a hadászattól az
udvari muzsikáig, a falvak közti „távkommunikációtól” a színpadi előadásokig
valóban évezredeken át használták a taiko dob akár három kilométerre is
elhallatszó, erős hangját – bizonyos időszakokban a kolostorok egyetlen „hivatalos
hangszere” is a taiko dob volt. De Daihacsi együttese, az Osuwa Daiko 1955-ös megalakulásától
számítható a ma ismert stílus születése; s az külön érdekes történet, hogyan
nőtt ki pár év alatt több ezer együttes a semmiből – hogyan lett ez a kvázi-tradicionális
kulturális termék ekkora siker. Annak is remek illusztrációja ez a történet,
hogyan ötvözik a saját hagyományaikat a japánok akár idegen eredetű, modern
hatásokkal. Hogy hogyan vált nagyon hamar a japán identitás részévé a hagyományokhoz
visszanyúló, de az újat zökkenők nélkül magába fogadó taiko dobolás, az a
hagyomány „éltetésének” sajátosan japán modelljéről is mesél.
Ami azt illeti, a Gocoo vezetője,
„első dobosa”: Kaoly Aszano mintha a legenda töpörödött anyókaistenének lenne a
hús-vér reinkarnációja: egyáltalán nem csodálnám, ha alkalomadtán napistennőt
keltene. Kirobbanó energiája elárad a színpadon, vezeti-viszi az egész
együttest – s csak igen ritkán engedi ki kezéből a ritmikai gyeplőt. Az első
pillanatoktól kezdve mellbevágó az energia, ami a színpadról árad; amikor a
tizenegy zenész egyszerre mozdul bizony a ritmussal együtt rezeg a hallgató
rekeszizma is. A koncert kezdeti lendülete szédületes. Olyannyira, hogy szinte
jól esett a középső blokk nem kicsit meditatívabb, mesélőkedvvel és játékos
színi ötletekkel, maszkban előadott „rókaszellemtánca”. S nemcsak itt, a
lassúbb szcénákban érezni, hogy az előadott darabok mögött történetek laknak -
még ha a kikódolásukhoz jobbára túl nagy is a kultúrák közti távolság. Hogy
aztán e beiktatott „pihenő” után újfent ömöljenek a jobbnál jobb, olykor szinte
agresszív ritmusképletek egészen a koncert zárásáig - a dinamika jegyében.
A Gocoo 1997-es megalakulása óta
számos hazai és nemzetközi fesztivál sztárjaként adta elő sajátos
zenei-látványprodukcióját – fellépve tradicionális és modern fesztivál-keretben
egyaránt. Sőt, az együttes a Mátrix-filmek bizonyos jeleneteihez, és
számítógépes játékokhoz is készített kísérőzenéket. 2009-ben az együttes
felkerült a japán Newsweek „100 ember, aki átlépte a kulturális határokat és a
világban tündököl” nevű listájára. Világsztárokról van hát szó. Nem először járnak
Magyarországon, 2007-ben például már felléptek a Szigeten – csodálkoztam is,
hogy mindennek fényében a Parkbéli koncertjükre viszonylag kevesen voltak
kíváncsiak. A kicsi, de lelkes közönség viszont teljes produkció élményét
vihette haza: a Gocoo most sem spórolt magával. A fesztiválokba szédült ifjak
idén is találkozhatnak velük a legnagyobb magyar fesztiválon – aki jót akar
hallgatni, az ne hagyja ki azt az estét. A rajongók úgyis ott lesznek. És
nemcsak azért, mert kicsi hazánkban ilyet nem hallani minden nap.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése