Prometheus

Megnéztük. Nem ezt akartuk eredetileg, hanem a Bosszúállókat – csak azt ilyen-olyan okokból mégse játszották. Timi meg is jegyezte: beült volna a kedvemért egy filmre, amit én akartam és ő elvisel, erre jut neki egy mozi, amit csak én akarok, neki egy porcikája se… jelzem egyébként remekül szórakozott. Most szólok: spoilerekkel telipakolt fárasztóan okoskodó bejegyzés következik a Prometheus-ról, amelyre én is csak kegyeletből voltam kíváncsi, az egykori telifélt gatya iránti nosztalgia és a rendező miatt – de végül remekül szórakoztam.

Nem Ridley Scott jut az eszembe, ha a kedvenceim sorolom, de a Szárnyas fejvadász, meg az Alien annak idején beleégett a retinámba – fogékony korban láttam mind a két filmet, még bőven a komolyabb (művész)filmes megérintődések előtt. S meglehet, többet képzeltem mögéjük, mint amennyit rejtettek, dilemmák egész hálózatát – de megtehettem, hiszen mindkét filmben számtalan momentum marad magyarázat nélkül, jó pár kérdés nyitva. Mintha mindkét sci-fi erejét növelték volna ezek a homályban hagyott részek, hogy aztán például egy rendezői változat épp ezekből a dilemmákból szüntessen, olykor ingerlően ostobán. Ki replikáns, meg ki nem, a Szárnyas fejvadászban és meddig élnek, ugye. Az Alien-film ormányos óriásának mellkas-kirobbant korpusza is ilyen homályban hagyott, alig-vázolt momentum volt – se a létforma, s az Alien sem kapott (még a folytatásokban sem) eredettörténetet. Scott sci-fijeiben az így nyitva hagyott kérdések többletérzetet: a történet önmagán való túlmutatásának látszatát teremtették. Úgyhogy meglehetősen szkeptikus voltam a Prometheusról szóló hírek hallatán, rettegtem az újabb mítoszirtó „baljós árnyakat”, a szűkre vett magyarázatkalickákat a képzelet szabadsága helyett.

Annyira nem kellett volna. Egyrészt a ’fejvadászban is igen szeretett gondolat körül csobog az egész mozi – a teremtmény a teremtőjét faggatná. Ez a jóízű „miért vagyok, mi végre teremtettem” hozzáállás annyira emberivé hangolja a mesét, hogy az egymásba fordított, „magyarázatul használt következmény” jellegű izéket simán elnézem neki. Sőt talán nincs is mit elnéznem – de erről később. Mert eddig a nyitva hagyott kérdések körül csapongtam, s abból szerencsére ebbe a filmbe is jutott elég.  Annyi mindent nem lehet tudni… Mi elől menekültek a kiborg által lejátszott „felvételen” a Készítők, ki vagy mi elől halmozódtak a hulláik a lezárt zsilipkapuba (amely mögött vajon mi van…). Talán „laborbaleset” történt? Elszabadult ugyanaz, ami a földi legénységet irtja avagy zombítja? Egyfajta villámevolúciós parazita-gén?

Merthogy hol így hat, hol úgy. Három esetben nyúl emberbe, mindháromszor másképp. „Megtermékenyítési kísérlet” a szemüveges biológus, a nyitó képsorokra hajazó teljes testátformálás Holloway, és zombivá formálás a kedvenc „Borgia-bérgyilkosunk”, Fifield esetében. Lehet, hogy a parazita-gén olyan lesz, amilyen a hordozója? A nyitó képsorok azt sugallják: a teremtés (esetünkben inkább „beoltás”) a Készítők számára önpusztító gesztus, mintegy a saját testükből formálják az injektáló spermát. Ennek fényében vicces csak igazán odaoldalogni hozzájuk egy kis örök életért… (most nem mennék bele abba, ez a nyitó képsor hányféleképpen értelmezhető, hiszen akár kivégzés is lehet, ahol Készítő-Szókratésszel itatja épp ki a bürökpoharat a „csészealjanép”). De ha ez a „biofegyverekből” szivárgó intelligens trutyi szabadult el a Készítők „múltjában” ezen a telepen, akkor hol vannak a „maradványok” (azaz a megteremtődő ökoszisztéma), és miért szunyál jóízűen egy működő űrhajóban az egyik Készítő, mintha mi se történt volna?

Jó az a vetítés, amit David tart magának és nekünk az idegenek hajóján – s ott az előző kérdésekre is lelhetünk pár választ. Csak hogy újabbakat is fel lehessen tenni. Merthogy a háromdés űrvetítés felemelő zenével egy meglehetősen egyértelmű (nyilacskák a gömbök közt, de vicces) hálózat, a Készítők által szőtt „életpókháló” létezésére utal, ahol egyszer csak feltűnik a Föld, s mintegy kakukktojásként, hiszen megjelenítve marad a kikapcs után is. Na nesze, az információ, miszerint nálunk félresiklott valami. (Logikai baki: erről eztán is csak David tud, de úgy kezeljük az infót, mintha mindenkinek nyilvánvaló volna…) Vagy nem? Miért ennyire egyértelmű, hogy ez itt biofegyvertár, és a Föld ellen irányul? Vagy elnézve a legénység amortizációját, egyszerűen jobb félni, mint megijedni?

Térjünk vissza a „magyarázatul használt következményekre”. Mit kezd az ember a teremtőjével? Főleg akkor, ha legfeljebb olyan seggfej válasz jut neki a kérdéseire, mint amilyet Holloway tol kedvenc kiborgunknak. „Miért teremtettetek?” „Mert megtehettük.” Bicskanyitó egy tuskó válasz. Nem csoda, hogy David tesz a robotika-etikára – s jobbára dilemmák nélkül hajtja végre az ilyen-olyan parancsokat. Kedvesen, udvariasan, bontakozó kötődésekkel, szimpátiákkal és ellenszenvekkel, de nem akadályoztatva, hogy gyökér módon fertőzzön, ébresszen, stb. (Ja, hogy Fassbender megint mekkora…). „Ez kevés” löki neki a főnök (tudjuk meg, amikor némi erőszak hatására elfecsegi a lányának), s ő lazán bekísérletifertőzi Holloway-t – mondjuk akkor még nem lehet tudni, mire jó a biotrutyi, lehetne akár hiper-önjavító koktél is. A legszebb, amikor az „önabortusz” után mintegy gratulál Elizabethnek, amolyan „klassz vagy, eztán emberszámba veszlek” módon.

A legtöbb mítoszunkban a teremtmény a teremtője életére tör (sajátos alrétege a keresztény alaptoposznak is, hogy itt az ember mintegy „bosszút áll” a teremtőn – ne tessék megbotránkozni: a teremtő aktív hozzájárulásával, hiszen ettől áldozat, meg megváltás…). A legnagyobb nyitva hagyott kérdés is Davidé: mit mondott a Készítőnek? „Szevasz, hívtál, jöttünk?” „Itt ez a fazon, nem akar meghalni, segítenél?” „Köszöntünk apu, mi a franc a dolgunk?” – Jó lenne, ha ez a kérdés például nyitva is maradna, az egész filmet igen durván hazatoszná, ha egy rendezői változatban lefordítanák… A gesztus, ahogy a Készítő szelíden végigsimizi kiborgunk buksiját, mielőtt átmenne eszelősbe, akár azt is sugallhatná: a Készítők is kiborgok. Már miért ne? Valahol létezik egy konstruktőr faj, amely biodiverzitást konstruál egyedi magokból – miért ne konstruálhatna hozzá „intelligens magokat” is? Ez esetben a „szia csinálmány, jé, hát te is? én is; hú, meddig jutottak, na húzzunk gyomlálni” gondolatmenete kaphat még egy bájosan galaktikus-kertészeti többlet-tartalmat, s az a mondat, Elizabeth Shaw mondata: „a hit érvényes, hiszen a Készítő is készítmény” kaphatna még egy többletréteget.

Van egy halom dilemma, amely előzményfilmtrilógiát vetít előre. Nem ott terpeszt az ormányos hulla, ahol kéne neki, mintha egy korábbi evolúciós lépcső Aliene mászna elő belőle, az arctámadót egyelőre trollokra méretezték (és „eredetileg” mintha nem őket kellett volna abortálni…) – de annyi elmondható: minden „homályban hagyási kísérlet” ellenére már most számtalan választ kaptunk az eredeti Alien rejtélyeire, aminek nem örülök feltétlenül. A legnagyobb gondom: ez az egész Prométeusz-ügy sánta kicsit. Például csillagtérképeket max. a földműves-kultúráktól számítva érdemes a nappali falán keresni – mert a távolságmérés (néhány redvás égi pont egymáshoz való helyzete, meg a falra pingálása is távolságmérés) nekik volt először húsba vágóan fontos. Kb. a korai földműves-kultúrák találták ki a kicentizést, és az égre is ők néztek először dokumentálás szándékával, mert mérni akarták az időt is, hogy előre lássák, mikor árad a folyó. Arról nem is szólva: ha magnak jött a muki, akkor mit kerestek itt később (égre mutogatni) – s ha jöttek később, miért nem tűnt fel nekik, hogy nem a kívánt irányba görbül a vetemény, azaz miért nem gyomláltak időben… Úgyhogy ez az eredetmítosz ebben a formájában kettes alá, hacsak bele nem finomít egy Prométeusz újratöltve.

Néhány apró ponton fájt a dramaturgia is: ha én örökös lennék, és vénségére az ősöm kitalálná, hogy utazik, bíz nem szállnék vele én is a rákba, hanem átvenném a birodalmat. Ha nem jön vissza, meggyászolom, ha visszajön, már nem lesz helye, emberei, kapcsolathálója. Avagy ha igazi machiavellista picsa vagyok, mint amilyen Meredith Vickers (szeretne lenni), gondoskodom róla, hogy bármit is találjon, a feledés porával szórja be egy űrbaleset. Drága Elizánk szépet rohangál átvágott hasfallal – fájdalomcsillapítás ide vagy oda, gyorsított sejtregeneráció ide vagy oda, ha nincsenek összekötve az izomrostok, akkor nem megy a felülés (és inkább röhögtem a gépesített Rambó-hommázson, semmint…). És a képeket tekintve (amelyek gyönyörűek egyébként) csak bebaljósárnyasodtunk: sajnos most is sikerült fejlettebb, kifinomultabb, színesebb, szagosabb technikai környezetet álmodni az előzményvilágnak, mint amilyen a következményvilág (volt). Lehet azzal mentegetőzni, hogy ez egy hiper-szuper kutaszhajó, míg a másik egy lepukkant vontató, de ha hiper, akkor miért nincs rajta legalább egy intergalaktikus gumicsúzli, hogy ne kelljen mosolyogva önfeláldozni…

Hajrá Elizabeth! Vásznon imádom a tökös nőket. És a kettészedetten is ironikus robotokat. Ha az előzmény folytatódik, megnézem. És szerintem Timi is. Ha sekélyebb is a mélye, zátonyra nem futottunk rajta, s nem a csalódás az erősebb, hanem a kíváncsiság: mit pakol elénk saját élveboncolt mítoszában (ha teheti még) a rendező: Ridley Scott.