2012. július 27., péntek

Šelja Šehabović: Nőnem, többes szám


A jelenleg a Libri Kiadó gondozásában megjelenő BÓRA Könyvek sorozat célja a délszláv női próza bemutatása a hazai közönségnek – ahogy a sorozat ismertetőjében olvasható, a hetvenes évektől napjainkig. Ennek a sorozatnak a legújabb darabja Šelja Šehabović novelláskötete, a Nőnem, többes szám. Mindig kérdéses számomra, hogy egy térség irodalmát (ráadásul itt ugye kifejezetten „női” irodalmát) lehet-e, kell-e egy ily módon „egy kalap alá venni”, szükség van-e ezekre a területi alapon szervezett sorozatokra. Ebben az esetben a kézenfekvő válasz az igen, hiszen a területi együvé tartozás mellett a közös téma, közös élmény, a délszláv háború megélése és emléke is összeköti a szerzőket. Azonban itt elérünk egy újabb kérdéses ponthoz: mert vajon jó-e, kell-e az a délszláv női prózának, hogy ennyire egy téma mentén sorakoztassák fel? Vajon tényleg jószerével nincs más témájuk, mint a háború, a kirekesztettség, a gyökértelenség? Nem hinném. Persze eszemben sincs elvitatni, hogy ezek fontos és megkerülhetetlen generációs élmények, mégis, szívesen olvasnék mást is, ha már tényleg oly „lenyűgöző új színt” jelentenek az irodalomban ezek a szerzők.

Amiről Šelja Šehabović könyve egyelőre nem győzött meg. Az 1977-ben született, napjainkban Budapesten, a Közép-Európai Egyetemen doktori tanulmányokat folytató szerző tizenévesen élte át az egykori Jugoszláviát szétszaggató háborút. Novellái némelyike egészen nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű; mások inkább csak motívumokban, áthallásokban hordoznak olyan alapélményeket, amik minden – háborúban felnövő – generáció számára meghatározóak; megint mások már-már a groteszk határát súrolva mesélnek „kisvárosi legendának” is beillő háborús történeteket – mint a ki tudja, honnan leeső golyó által eltalált fiatal nőé.

Ami igazából meglepő, azok a háború után játszódó elbeszélések – Šehabović hősei igazából olyan fiatal lányok, akik komolyabb sérülések, nélkülözések nélkül elmenekülhettek a pusztítás elől, diákok, akiket ösztöndíjjal külföldre küldtek, akik később is a világot járva a kívülálló számára akár irigylésre méltó életet élnek: mégis, képtelenek szabadulni a terhelt múltjuktól. Újra meg újra visszamennek egykori hazájukba, van, aki tömegsírba temetett feltételezett hozzátartozóját keresné, van, aki egykori barátokkal találkozna, és akad, aki maga sem tudja, miért tér vissza. Alessandro Baricco-nak van egy remek mondta: nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. Mintha Šehabović szereplői is ezt az ösztönt követnék.

A szerző egyébként magát feministának vallja – tán ezért is nincs egyetlen valamire való férfi szereplője sem. Hősei nők, akiket sokkal inkább próbára tett a háború, mint bármely férfit. Nők, akik otthon maradtak, akik eltemették szeretteiket, akiknek újra kellett kezdeniük, akik elviselték a nélkülözést, az erőszakot, a kilátástalanságot. Kapcsolatok terén is inkább a nők közti kötődések dominálnak: gyerekkori legjobb barátnők, leszbikus felhanggal bíró valaha volt barátságok, anyós-meny viszony kap itt jóval nagyobb jelentőséget, mint a háborúba távozott férjhez/apához/baráthoz való viszony.

Különös novellagyűjtemény ez, néhány kiemelkedő darabbal és több felejthetővel. Ahhoz, hogy „érdekességként” olvassuk, túlságosan nyomasztó; ahhoz azonban, hogy irodalmi értékeiért olvassuk, túlságosan kiforratlan (vagy csupán kevés, lehet, hogy egy bővebb válogatás a szerző műveiből meggyőzőbb lett volna). Felfogható persze kordokumentumként is – e tekintetben érdemei kétségtelenek. Érdekes, kísérletező próza, kísérletező kedvű olvasóknak ajánlható – én azonban még mindig azt mondom, kíváncsi vagyok, a háborús tematikán túl mivel tud még szolgálni a délszláv női próza.


Kiadó: Libri
Fordította: Radics Viktória

2 megjegyzés :

pável írta...

háborús memoár: 5-ös
mint próza: 3-as
én szóltam :)

Ilweran írta...

Egyetértek...
Amikor te szóltál, én már épp birkóztam vele :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...