2011. június 19., vasárnap

Dallos Sándor: A nap szerelmese - Aranyecset

Figyelem! Itt-ott spoileres bejegyzés következik! Aki nem olvasta a könyveket, vagy nem ismeri Munkácsy Mihály életét, csak saját felelősségre olvassa!

„Mert mi ketten tudjuk csak a lélek nagy erejét…”, mondja az ifjú Mihálynak Erzsi, a számosból egy, kit a festő ebben a látomásos könyvben, annak története szerint szeretett. A mondataiért szeretem ezt a könyvet, ezekért a sugárzó, lélekkel erős mondatokért. Fortyognak bennem ma is ezek a mondatok, holott kamasz koromban faltam fel szinte egy lélegzetre ezt a könyvet először, hogy aztán számos nyár álmos, punnyadásos délutánjain olvassam újra meg újra a kedves részeket. Olyan mélyen érintett meg, hogy mikor először állhattam a Nemzeti Galériában a Munkácsy képek előtt, megilletődve, mint aki oly nagyon szeretettje intimitásába nyit be véletlenül, eszembe jutottak, sorjáztak Dallos Sándor mondatai a képekről a fejemben – azóta sem éltem ilyen egyszeri és megismételhetetlen találkozást festményekkel, ilyen fejben folyó tárlatvezetést, annak ellenére sem, hogy igazából honunk gazdag festőpalettájáról nem Munkácsy a dédelgetett kedvencem.

Aztán persze felülrajzolta kicsit az élményt később néhány információ – ha a lényeget nem érintette mégsem. A legendák nagy szerelme: Sven például színtiszta mese – még ha meg is történt valami hasonló az ifjú festővel, aki valóban nagy nőbolond volt egyéb források szerint is, nincs róla adat. Mégsem érintette meg az élményi lényeget a máshonnan olvasott: nem azért mert a könyv váza meglepően hűen követi az életrajz alakulását, nem azért, mert Munkácsy Mihály valóban nagyindulatú, könnyen lobbanó, rabiátus ember hírében állt, nem azért, mert a pályarajzba az író számtalan forrását utalás-szinten is beledolgozza, még ha leginkább a legendát hitelesítendő is. Hanem mert meg kell állni a képek előtt, el kell engedni magunkat, és a legvisszafogottabb kompozíciókból is, a legköznapibb zsánerekből is szinte üvölt felénk a belefojtott indulat. A sugallt kép, a személyiségrajz szintjén hiteles a könyv – ez a legnagyobb erénye. Munkácsy a drámát festette legszívesebben, a sorsfordító pillanatokat, és nemcsak a „nagy” képeken, a Miltonon, vagy a trilógia hatalmas vásznain. És ezt a drámát bontja ki a legtisztább hangon Dallos Sándor a lapokon, az asztalossegéd küzdelmét a sors nyitotta térért, majd a saját művészetének kiteljesítéséért folytatott szakadatlan viaskodást – leginkább önmagával. A festő és a démonai – akár ez is lehetne a két kötet címe.

Nem árt tudni, valójában alig van olyan messzemenőkig tisztelt, nemzetközi porondon is maradék nélkül elismert festőnk, mint Munkácsy Mihály. Holott a maga korában valóban megosztotta a közönséget – a korban születő új irányok, a plein air, a formálódó izmusok alkotóinak szemében valóban akadémista volt, akadály, akit át kell ugorni, konkurencia, aki lopja a figyelmet. Pedig a maga szuverén módján rengeteget vett át a születő új eszközkészletéből, és valójában soha nem tartozott irányokba, iskolákba, csoportokba: a maga útját járta. Van olyan nézet, hogy benne összegződik az akadémikus irány – a kor egyik legfigyelemreméltóbb kritikusának: Huysmansnak tényleg bökte a szemét a messziről jött ember festészete, (jelzem egyébként érdemes Huysmanst olvasni, mivel jól ír, és a korszerűt érzékeny szemmel veszi észre) de főleg ezért, a ráaggatott „akadémikus” jelző miatt. Meg persze azért, mivel a kritikus utálta a zsánert, az „alkalmazott festészet” prefotográfus manírjait, amivel Munkácsy egyébként elég jól keresett. Dallos Sándor „világtükre” Munkácsy körül nem egyszer torzít így, a két kötet nem egy állítását érdemes utólag megfontolás tárgyává tenni – a környezet rajza (főleg a párizsi éveké) nemcsak elnagyolt, de olykor pontatlan is.

A két kötetből persze, hogy A nap szerelmese, a pályakezdés rajza áll a szívemhez közelebb. Az Aranyecset csak első pillantásra a siker, az elismertség, az elégtétel könyve, valójában a sérelmeké, a csalódásoké – egy ember szakadatlan, hiábavaló vágya azért, hogy úgy szeressék, ahogy szeretné, hogy méltó társra leljen, aki egyszerre múzsa, ítész, anya, szerető és gyermek, aki minden lehet egyetlen testben. Munkácsynak ez nem adatott, házassága viharos szenvedélybe oltott gyötrelem: a felesége nem érti, hanem rettegi férjében a festőt, élvezi a tehetség jutalmait, de rettegi annak vajúdásait, a festőnek nem, „csak” a férfinak tudna a partnere lenni. És minden felbuzgó kapcsolatát, a szerelmeit tragédiák zárják – ahogy Dallos idézi a fiatal Munkácsy egy jegyzetét: „Az én sorsom úgy látszik olyan, hogy mindig kevesebbet kapok az élettől, mint amit befektettem. Ezt annyira megszoktam már, hogyha egyszer ez megfordulna, s véletlenül többet adna vissza a sorsom a felfeszített erőnél, vagy különösen, ha ajándékként kapnék valamit, bizony isten megijednék tőle, s folyton arra kellene gondolnom, hogy ezért valahol el kell vennem a büntetésemet. Pedig nem volna akkor sem több bűnöm, mint így, csak éppen az élet egyensúlyát megbontanám.” Az Aranyecset sok szempontból e „tézis” kifejtése, kegyetlen és kíméletlen pontossággal.


Munkácsy Mihály: Siralomház

Míg A nap szerelmese maga a fénybe rohanás. Egy magával kérlelhetetlen, saját erejét próbálgató tehetség gyönyörű kiteljesedése. A gyermekkor megalázó, akár megtörő gyötrelmeire kiáltott gyönyörű „Nem!”. Ahogyan Dallos megalkotja a mintát adó, „legnagyobb leckét” adó, szellemi értelemben mindenképp „apafigura”: Lacza Bálint, a betyár alakját! Ahogyan legendát alkot, hiteleset – hisz ott a kép, a Siralomház, a maga engesztelhetetlen, szinte a képből kiugró, összeszorított betyáröklével! És ott van a képen a „Nem!”, az engesztelhetetlen kiáltás az összeszorított száj mögött, az egész alakban, a „nem bánok semmit sem” igazulása, a mellékalakok rémült, tehetetlen nyájával szemben a hiába láncolt öntudat, amit megölni lehet, de megtörni soha. Népi romantika – mondatná velem a cinizmus, de ráeszméltem rég, egészségesebb korok gyermekei voltak ők: ahogy Petőfi hitte teljes hittel a maga „szerepét”, úgy „hiszi” tisztának és megtörhetetlennek Munkácsy a betyár alakját a festményén. Csak a mi jelentősen kiábrándultabb életünkből tűnik hamis pátosznak mindez.

Talán e pátosz okán – de leginkább kamaszkorban érdemes nekiszaladni ennek a két vaskos kötetnek. Csak kézbe venni nehéz, mert ha felütöd, az első oldalak után nem csukod be olvasatlanul – ha lenne kamaszgyerekem, a kezébe adnám, mert e könyv úgy tanít szeretni, küzdeni, és veszíteni is, ahogy a legnagyobbak.


Kiadó: Könyvmolyképző

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...