2013. november 21., csütörtök

Finzi Pasca Társulat - La Verità, Művészetek Palotája, 2013. november 15.



Amikor először hallottam a Finzi Pasca Társulat La Verità című előadásáról, őszintén szólva elképzelni sem tudtam, pontosan mit is fogok látni – az előzetesek kivételes cirkuszi és színházi élményt, artistákat, tánc- és mozgásszínházi produkciót, élőzenét, álmokról szőtt történetet ígértek, és ráadásképp egy óriásvásznat, melyet maga a mester, Salvador Dalí festett. Ami bár önmagában lenyűgöző tény, kételyekre is adhat okot: mert az még csak hagyján, hogy hogyan lehet a beígért attrakciókat egy estébe sűríteni és koherens egésszé szervezni, de vajon nem fog egy színpadi produkción teljesen idegenül „lógni” egy Dalí-vászon? Vagy épp ellenkezőleg: nem fogja-e elnyomni egy ilyen felbecsülhetetlen értékű remekmű magát a „produkciót”? És akkor a neten fellehető képeken látott groteszk jelmezekről és maszkokról még nem is szóltunk...

Kételyek ide vagy oda, hogy látni kellett, ahhoz nem fért kétség – már csak azért is, mert a két hónappal ezelőtt látott Recirquel produkció pont annyira varázsolt el, hogy ezután bármit sodor elém a Művészetek Palotája tavaly indult „Új cirkusz” sorozata, én azt megnézem. Ráadásul a Finzi Pasca Társulat és alapítója-vezetője, Daniele Finzi Pasca személyében igazi világsztárt üdvözölhettünk a MÜPA falai között: az alapító, mielőtt feleségével és régi harcostársaival megalapította volna saját együttesét, olyan társulatoknak dolgozott, mint a Cirque du Soleil vagy a Cirque Éloize, két turné között megrendezte a torinói téli olimpia záróünnepségét, és most is épp a jövő évi Szocsi-i téli játékok záróeseményén dolgozik. S ha ez sem lenne elég, hogy becsalogassa a nézőket, habnak a tortán ott van az előadás valóban mesébe illő háttérsztorija, mely Dalí évtizedekig elveszettnek hitt (eredetileg a Metropolitan Opera Mad Tristan című balettje díszletének szánt) óriásvásznának megtalálásával kezdődött, majd inkognitójukat féltve őrző svájci műgyűjtőkkel folytatódott, akik felajánlották – úgymond „használatra” – a vásznat Finzi Pascának, azzal a megkötéssel, hogy a Dalí-kép köré alkosson előadást. Ami újabb kérdést vet fel: mert hát ugyan hogy lehet egy festményt „színpadra állítani”, s főleg, hogy lehet épp egy Dalí-képet? Hát, így…

Daniele Finzi Pascának sikerült az, ami soha nem hittem volna, hogy sikerülhet: elénk pakolni egy színpadra a szürrealizmus leglényegét.

Már maga a kerettörténet is – mely szerint mi, nézők egy árverésen vagyunk, ahol a színpad elé eresztett Dalí-vászonra licitálhatunk, hogy aztán az árverés bevételéből a megrokkant artisták szeretetotthonát támogassák – groteszk, mégis valahol bájosan (ön)ironikus; hát még, amikor fellibben a függöny (képletesen és konkrétan is) és elénk tárul eme „roncs” művészek valódi világa. Valódi? Vagy mégsem? Mi a valóság és mi az álom? Mi rejlik e furcsán nyugtalanító, mégis lenyűgöző festmény mögött? Hol vagyunk? Kik a szereplők? Mi a jelentősége árnyéknak, fénynek, burjánzó növénynek és semmibe vezető létrának? Megannyi kérdés, melyeket egy Dalí-képet csodálva milliók tehettek már fel maguknak. S ugyan miért ne egy tucatnyi artista adja meg rá a választ, akik maguk is valóság és álom, nyugtalanító és lenyűgöző, olykor életveszélyes produkciók, árny- és fényjátékok közepette léteznek?


Látunk itt balerinának öltözött, Dalí-maszkos férfiakat, talicskába oltott bikát, mely orrából gőzt eregetve holtig kergeti a nőnek öltözött férfi matadort, marionett-bábuvá átlényegülő gumiembert, érzékeny-érzéki, a képre gyönyörűen reflektáló táncosokat, festményre kívánkozóan szomorú zongoristalányt és görkorcsolyázó artistákat. És a háttérben időről időre átvonul egy rinocérosz. Dalí pedig, a színpadon megelevenedő Dalí csak játszik, mint egy elvarázsolt gyermek, miközben szó szerint a fejére omlani látszik az egész építmény.

Mert van történet is, amúgy szürreálisan: egy álmodó gyermek története, aki juszt sem törődött a „valósággal”, inkább megfestette magának a saját valóságait – vagy tán, aki jobban látta, mi is van a leplek mögött, mint a legtöbb ember? Álom és valóság, éjszaka és nappal, férfi és nő, egészséges és roncs rendre összemosódik az előadásban, hogy aztán együtt valami elképesztő egyveleget alkossanak. Melynek minden egyes eleme a maga tökéletlen tökéletességében lenyűgöző – a szándékolt rontások, a félresikerült jelmezek, a groteszk testek egytől egyig kivételes teljesítményt rejtenek. Az a könnyedség, elegancia, amivel mintegy „mellékesen” hazudtolják meg a fizika törvényeit és ejtenek ámulatba, mellőzve minden „attrakció”-jelleget, egyszerűen elképesztő. Sokkal inkább színház ez, mint cirkusz, az artistaszámok oly szépen simulnak bele az előadás szövetébe, hogy olykor észre sem vesszük az előtérben zajló tánc, élőzene, miegymás közben, hogy a háttérben mellesleg „világszámot” láthatunk. 

Hozzátartozik egyébként ehhez a szürreális bájhoz, hogy egy megtekintés alkalmával gyakorlatilag befogadhatatlan az egész előadás: annyi minden történik egyszerre a színpadon, annyi minden vonja el a figyelmünket, hogy képtelenség mindent „meglátni”. Épp, mint egy Dalí-kép esetében. S ha már itt tartunk, pont annyira jellemzőek az előadásra a túlzások is, mint a képekre. Gyakran érezhetjük soknak, túlhegyezettnek, amit látunk – mintha az előadók nem csak a saját teljesítőképességük, hanem a néző befogadóképességének határait is feszegetnék. Itt bizony nyitottnak kell lenni a gúnyra, az élcre, az alpáriságra, a hétköznapi mércéhez képesti rondaságra – mert ez is viszonylagos. Hogy mi a szép és mi a ronda, mi az elbűvölő és mi a nevetséges. A társulat tagjai amellett, hogy valóban elképesztő produkcióval ajándékoznak minket, újra meg újra átértelmezik ezen fogalmainkat az est folyamán. Na, erre mondom én, hogy maga a színpadra álmodott szürrealizmus...

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...