Andrej Tarkovszkij: A megörökített idő

Ahogy olvasom, egyre inkább úgy érzem magam, mint a rajtakapott kisdiák, aki a Hamletet tárgyaló irodalomóra közben a pad alatt Rejtőt olvasott. Ahogy olvasom, egyre jobban szégyellem magam, amiért olykor kifejezetten lelkesítenek a filmes attrakciók, játékok, amiért itt a blogon is feltűnően vegyes képet mutat a felhozatal, amiért a filmköltészet mellett rengeteg celluloidra (mára inkább adathordozókra) kipattogott, olykor meglehetősen avas-vajas ízű pattogatott kukoricát is sikerült az évek alatt jóízűen elfogyasztanom, sőt, meg is köszöntem – hiszen írtam róla. Még ideológiát is írtam hozzá – kommersz és nagyigényű filmekről és könyvekről. Ahogy olvasom, azt veszem észre: egyre szigorúbb vagyok. Velünk. Mert a maga szigorúságából, az önfegyelemből kihajtogatva a gondolatmenetét, azt látom: Andrej Tarkovszkijnak igaza van.

Az Iván gyermekkorán dolgozva újra meg újra a filmszakma irányítóinak tiltakozásába ütköztünk, amikor a tematikus viszonyokat költőiekkel próbáltuk felcserélni. Pedig egyébként is óvatosan folyamodtunk ehhez a módszerhez, ekkor még csak félénken tapogatóztunk a hozzá vezető úton… Tény és való, léteznek az emberi életnek olyan jellemzői, amelyeket csak a költészet eszközeivel lehetséges hitelesen ábrázolni. Ám a filmrendezők épp ebben a vonatkozásban nagyon gyakran arra törekszenek, hogy technikai eljárások durva formalitásával cseréljék föl a költői logikát… vagy nézzük, mit ír Tarkovszkij az Andrej Rubljov előkészületeiről: A forgatókönyv befejeztével igencsak kételkedtem abban, hogy az elgondolásom megvalósítható-e. De arra gondoltam, hogy amennyiben sikerül megvalósítanom, a leendő film semmi esetre sem lehet történelmi, vagy életrajzi film. Más érdekelt: a nagy orosz festő költői tehetségének természete… Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam; a jelenetek, mint érzéki benyomások egymásutánjai, melyek aztán a néző lelkében kell lenyomatot hagyjanak, a megfogalmazható megértés, az elme játékainak kényszere nélkül. A képek érzékeny egymásutánja, amely eszedbe jutó gondolatmenetek ágyaként ringat, de nem hordja magában a rejtvény megoldásának kényszerét; költői: tehát állapot inkább, semmint történet, ha van története, csak mint a szélrohamnak a közömbösen elterülő dombhátak fölött. Az asszociációk mentén kibomló gondolatfolyam, amely nem kényszerít, csak kínál – nincs eszmei mondanivalója, tanulsága, nincs miértje –; hogyanja van, az a mélységesen szabad állapot, ahogyan rétegződik benned, ha hagyod. Hogy aztán hetekig adjanak munkát az eszedbe jutásai, ha akarod, úgy juttatva a megértéshez, ahogy a valódi tapasztalat születik benned (Füst Milán gyönyörű szavaival): amikor a tudás úgy száll a lelkedbe, mint egy galamb.

A művészi alkotás nem felfedezés, hanem teremtés… téves úton indult el a modern művészet, amikor a személyiség önértékének gondolata nevében tagadni kezdte, hogy az élet értelme kutatható… A művész mindig szolga, aki arra törekszik, hogy elszámoljon a tehetségével, amit csodálatos adományként kapott. A modern ember pedig semmiféle áldozatot nem kíván hozni, holott csakis az áldozathozatal fejez ki valódi hitvallást… És míg a valóság pozitivista, tudományos és rideg megismerése nem más, mint végtelen lépcsőfokokon való felemelkedés, a művészi felismerés bevégzett, belsőleg lezárt szférák végtelen rendszerére emlékeztet, melynek egy-egy eleme kiegészítheti, vagy éppen megkérdőjelezheti a másikat, ezek az elemek ugyanakkor soha, semmilyen körülmények között sem szoríthatják ki egymást… Ezek az önértékkel rendelkező örök költői vallomások arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ember képes felismerni és kifejezni Őt, kinek képére és hasonlatosságára a világra jött… Tehát ima. Valójában a művészi alkotás ima a teremtőhöz, aki megáldott-megvert gyönyörű képességünkkel, hogy nemcsak felismerni, de ábrázolni is képesek vagyunk a világot és magunkat. Nem tagadva el a korlátokat, nem mismásolva el a paradoxont – sőt, az ellentmondásban látva a rész vételének korlátait. Ez a gondolatmenet nem kiabál cseréptörést: ott kezdi, hogy elfogadja az életet, annak minden ajándékával és keservével. Ez a szemlélet nyitva marad az újra – Tarkovszkij például vállalt, gyönyörű hite mellett ismerte, szerette és értette a japán lélek költői leképeződését: a haikut, világlátásának nagyon sok elemét áthatotta a zen hozzáállása. A kötetben többször idéz is e tizenhét szótagos versekből, példaként, a „világban élés” tükreiként; a szemléletet, amit ezek a világra csodálkozások hordoznak, a magáénak érezte. Nem csoda, hogy páriaként, tűrtként imbolygott a szovjet filmgyártás peremén. Áthatotta a „szerzőiség” követelménye… a szerző nem adaptál – avagy valójában mindent: a maga szűrőjén át, szigorúan a maga nézőpontjából, ahol a más (akár az „eredeti” alkotójának) nézőpontja nem irányt mutat, legfeljebb egy aspektust, amit – ha máshol van a fókusza – egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Egy ideológiával átjárt közegben e hozzáállás maga volt a botrány. Tényleg el kellett szakadnia (előbb, vagy utóbb) otthonról – még ha valójában a legszorosabban vett alkotótárs, az addig minden filmben jelenetek sorát inspiráló színésze, Anatolij Szolonyicin halála adta is ehhez a végső lökést. A nyugat abban a szembenállásban tárt karokkal fogadta… milyen érdekes: a mai tőke azt próbálná vele is, amit a Sundance és egyéb független fórumok felfedezettjeivel – hogy a szemlélete fűszerezze a fősodor iparos-munkáit. A jelenlegi produceri szisztéma (nem is feltétlenül teljesen más okból…) ugyanúgy peremre szorítaná, ahogy az ideológiai fertő; sőt, szerintem annyi lehetőséghez, alapanyaghoz, forráshoz se jutna, mint amennyihez a szovjet juttatta. Ez sokat elmond a mai struktúrák nem is annyira rejtett birkásítási szisztémájáról: be kéne végre látni, hogy a piac a legelők füvének ipari méretű dúsításában érdekelt, skanzen gyanánt tűri csak a szuverenitás apró, elkerített parcelláit...

Csak az alkotó nevezhető rendezőnek, aki teljesen tisztában van az elképzeléseivel, melyet majd a forgatócsoporttal dolgozva egészen pontosan meg is tud valósítani… a művészet és a kultúra történetében először talált rá az ember arra a módra, amellyel közvetlenül megörökíthette az időt. És ezzel egy időben rátalált arra a lehetőségre is, hogy a vetítővásznon újra felidézze, megismételje ezt az időt, visszatérjen hozzá, amennyiszer csak akar. Az ember birtokba vette a valódi idő lenyomatát… amennyiben a film valódi művészet, akkor semmiképp sem alapulhat a társművészetek egyszerű egyesítésén… rendezői vallomás… az alkotómunka akkor kezdődik, amikor megfogalmazódik a szerzői elgondolás, amikor ráébredünk arra, hogy feltétlenül el kell mondanunk valami fontosat… A filmkép a felvételek idején keletkezik, és egy beállításon belül létezik… a montázs pedig a már önmagukban létező jelenetsorokat kapcsolja össze, a film teljes és élő organizmusát hozva létre… azért tagadom az úgynevezett „montázsfilmet” a hozzá tartozó elvekkel együtt, mert nem teszi lehetővé, hogy a film meghaladja a mozivászon kereteit… Hm. A mai filmek „izgalmi java” is szinte a vágószobában született. A történet-mesélés módja, ritmusa, kontrapunktja mind a vágás által kap végső formát – mennyire más úton jár ma még a tartalmas, a világra reagáló, a költői film is! A csapatmunka, a team kap hangsúlyt, a rendezői felügyelet ennyire alkotói megközelítése ritka. Kezdem érteni Tarr Béla kihúzódását a filmgyártásból – ez a szemlélet ma szinte anakronisztikus. Persze ide követem a szerzőt a legnehezebben, akadályoz benne a számos élmény, amely nem hordozta ezt a szinte kompromisszum-mentes alkotói szigort (az imát nem mondjuk másként), mégis megkínált élménnyel, tükörrel, eszembe-jutni-valóval (mint a galamb...).

Szakrális gesztus… nem csak imával élek. És városlakóként nehéz feloldódnom másban, mint a kultúrában, hiszen minden épített porcikájával az vesz körül. A kultúra felkavaró élményeit bennem a kultúra simítja el – a szent ideje után az abban érkező profán: a szórakoztató, ami kikapcsol. Szerintem ez nem feltétlenül baj – amíg tudom a különbséget. Engedd látni én Uram, amíg csak élek… hiszen lényem egy rétege azóta is téged nézne, a te világodban az arcod, olyan csodálatos (kép)költők tolmácsolásában, mint Andrej Tarkovszkij. Hiszen valójában mindig olyan műveket keresek, melyeknek valaki bennem soha nem hagyja abba a nézését-olvasását… a végtelen történetekét, amelyek befogadnak – amelyekben a végemig élek (s talán tovább).

Kiadó: Osiris

Fordította: Vári Erzsébet

Andrej Tarkovszkij: Tükör - film

A Tükör azért van, hogy belenézz. Az eredeti ötlet, a magvacska, Andrej Tarkovszkij saját tükre akart lenni csak, valóban: Gyónás lett volna a címe – milyen mélységesen leleplező cím; de a megvalósult film (a rendező saját bevallása szerint első teljesen végiggondolt munkája) ennél sokkalta több lett. Minden önéletrajzi vonatkozáson, az igazi apa: Arszenyij Tarkovszkij „szereplő” versein és verset mondó hangján, a családtagok szerepeltetésén túl ez a Tükör nem csak a saját, személyes ügye - azért van, hogy belenézz. Egy felület, ahol fel kell ismerned a saját arcod. Figyelj nagyon; ami zavar benne, az a leginkább a tiéd.

Cselekménytelen film. Az álmokra, a vágyakra, az emlékezetre, a félelmekre, a képzeletre épül. Az emlékek költőisége általában szertefoszlik, ha a konkrét eredetükkel ütköztetjük őket. Biztos vagyok benne, hogy az emlékezet ezen jellemzőiből kiindulva kidolgozható az a valóban egyedülálló alkotói elv, amely alapul szolgálhat a lehető legérdekesebb film elkészítéséhez. Eszerint a hős tetteit, magatartását és az eseményeket vezérlő logika külsőleg felbomlana, a hős emlékeit, ábrándjait mesélné el. Ez anélkül adna lehetőséget egyfajta mélyebb jelentés kifejezésére, egy különös személyiség megjelenítésére és a hős belső világának feltárására, hogy őt magát ábrázolnánk, helyesebben szólva nem úgy mutatnánk be őt, ahogyan ezt a hagyományos dramaturgia szerint készült filmek teszik. Ez az eljárás valamelyest rokon vonásokat mutat a lírai hős irodalmi, poétikus megjelenésével: ő maga nincs jelen, de mindaz, amire gondol és ahogyan ezt teszi, világos és határozott elképzelést alakít ki róla. A későbbiekben ily módon épült fel a Tükör… fogalmaz a szerző (direkt nevezem így!) A megörökített idő című esszékötetében. Hiszen tényleg ez izgatta! A dramatizálás, a cselekményvezetés helyett (ahol a film óhatatlanul „időt kezel” és a legtöbbször „kommerszbe csúszik”) egyfajta költői, metaforikus képszerkezettel a „nem történik, hanem van” idejét megörökíteni…

A „főszereplő” Alekszejt tényleg nem látjuk, legfeljebb a gyermekkori önmagát – s mindössze egyszer, egy betegágyban a keze fejét. Alekszej (talán) beteg, így beszélget a feleségével (aki olyan, tisztára olyan, mint az anyja fiatalon…) akitől elvált. Így gondol vissza a múltra, olyan emlék-epizódokra, amiket látott, és olyanokra, amiket meséltek neki (így csak hallomásból ismer). Találkozásokra anyjával, akivel nincs kapcsolata, apjával, aki (talán) elhagyta őket. Halljuk az eszébe jutó verseket, amit (talán) az apja mond; látjuk a fiát (kiköpött mása…), akitől elidegenedett, a festményeket látjuk, amelyekre asszociál, a zenéket halljuk, amiket hallgat… amit látunk, az egy gondolatfolyam. Úgy csapong, úgy szökell az asszociációk hálója mentén, bakugrásokkal, visszautalásokkal, ahogy egy gondolatfolyam. Így alakul előttünk egy személyiség rajza, valóban.

Miért mondtam akkor, miért figyelmeztettelek, hogy ez a tükör azért van, hogy belenézz? Ha ez valaki (elsősorban, legfőképp Andrej, a rendező) Tükre?  Mert ez a személyiség inkább „bárki”, mint „valaki” (s minden felhasznált életrajzi elemen túl sem Andrej Tarkovszkij kizárólagos, öntetszelgő „mea culpa – tükre”; ebben a tükörben ő is csak egy „bárki” – még ha ő is foncsorozta magát a Tükröt). Először is a kamerakezelés leleplező gesztusát említeném. Az anya mindig a kívülről látott fiatal önmagunknak beszél – de a feleség egyetlen hosszú monológját nekünk, a kamerán át a mi szemünkbe nézve mondja el. Érzékeny ötlet volt e két szerepet ugyanazzal a színésszel játszatni – Margarita Tyerehova tökéletesen alkotja meg a nagyon hasonló személyiség apró különbségeit az emlékek „fiatal anyja” és a jelen felesége között. Mindkét tekintet megpihen rajtunk, de csak a feleségé „lát” bennünket. Lehet, tényleg olyannak, amilyenek vagyunk.

Először a feleség mutatja fel neked ezt a tükröt, hogy belenézz. És ő figyelmeztet az anya stációira. Ez a második, amit említenék. Figyelmeztet, hogy meg kell engesztelődnünk. Meg kell bocsátanunk az anyánknak… de mit is? Miért rakja le az anya a bocsánatkérő félmondat közepén a telefont? Miért emlékezik a befelé néző „én” egy fiúárvaház rokkant kiképzőtisztjére, aki lőni tanít bennünket, árvákat? Miért annyira hangsúlyos a mások által mesélt nyomdai jelenet, amikor az anya (talán) mégsem követte el a szarvashibát abban a nagyon fontos nyomtatványban (talán egy Sztálini szöveg, egy beszámoló a Pártkongresszusról… nem lehet tudni – de nem lehet benne hiba)? Az apánk elhagyta-e (tényleg, attól, hogy valaki egy mesélt emlékben ezt vágja a fejéhez, ezzel okoz az anyánknak fájdalmat egy vitában); s visszajött-e tényleg, valaha tényleg, avagy a jelenet, amikor átölel, csak egy soha be nem teljesülhető vágy? Vajon mi váltotta ki az elhatárolódást az anyától? Miért annyira fontos az a forgatási jelenet az egykori spanyol menekültekkel, akiket gyermekként szakított el a háború a szeretteiktől – akiket a „boldog szovjetbe” menekítettek a végsőkig tartó harcra készülő kommunista szüleik? Mert az anya figurája a lágerba száműzés poklától (s a fiú elhatárolódásától – hogy legyen miért bocsánatot kérnie…) a legegyszerűbb hűtlenségekig és családi vitákig nyitott. Mint ahogy jóformán minden szereplő figurája – a néző, a befogadó gondolatai, érzései, rezonanciái „választanak” a sorsokba fonódó életekre emlékező képekhez értelmet.

 Az emlékek költőisége általában szertefoszlik, ha a konkrét eredetükkel ütköztetjük őket. Csakhogy itt nem történik meg ez az ütköztetés. Csak egy gombolyodó fonalát követtem a gondolatmenetnek… bármelyiket követhettem volna így. Nem tudhatom, a látottból mi álomkép, vágykép, rémálom, emlék, megélt vagy mesélt, hallomás vagy látomás – képileg nem különül el, nem szűrőz, nem csal a képet mutogató szándék; mert nem egy konkrét jellem (főleg nem a jellem-fejlődés) bemutatása a célja. Andrej Tarkovszkij másképp vezetné a nézőt, és máshová. Amerre a gondolatok általában tartanak: befelé. Ezért Tükör, amit csinál. Ezért nincs értelme azon vitázni, hogy ez a film miről szól. Nem miről – hanem neked szeretne szólni.

Még ha végül le is vonja a konzekvenciákat, a maga távolságtartó, költői, metaforikus módján. Az egykori ház romjai mellől, amelyet elmosott a háború, a faházak tűzvész-végzete, vagy egyszerűen az elhanyagolódás, a puszta telő idő – szóval a ház romjai mellől útnak indul az öregasszony, kézen fogva a kisgyereket. Mindenki a saját, valódi életkorában – mert mi, annyi mindent akaró, olykor mégis saját tehetetlenségünktől beteg, modern felnőttek valójában tényleg vágytól és minden csalástól szabadult öreg édesanyánk vezette, istápolásra szoruló gyerekek vagyunk. Oda menekülnénk a dilemmáink elől, abba a gyermekkorba, ahonnan nincs hova felnőni. Ami valójában nem lehet az emlékünk – mert sohase volt. És most is van.

A Tükör azért van, hogy belenézz. Én is csak azt mutathattam meg ezzel a sok szóval, hogy ki nézett bele – nem azt, milyen. Figyelj nagyon, ha belenézel – ami zavar benne, az a leginkább a tied.

Nemes Nagy Ágnes: Szobrokat vittem - vers és dal

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

Valójában csak ennyi. A költő ezt hagyta benne abban a teljes és megismételhetetlen gondolatfolyamban, amely a Napforduló kötetében Között címmel alkotott ciklust. A legszigorúbban válogató költők közül való, a sajátot legszigorúbban szűrő költők közül való Nemes Nagy Ágnes, akit példa gyanánt hozok fel mindig, ha nőköltészetről, ha szavak válogatása módszertanának nemekhez kötöttségéről esik szó. Ez a költészet egyetemes, tehát androgün, avagy transznemű – nincs neme, avagy mindkét neme van; válassz tetszés szerint, olvasó. A Között verseiből kiemelt vers persze önmagában jelent, a szerepjátékon túl is, mellyel a megfejthetetlen rejtélyeire, húsvét-szigeti szobrokon át a hiteink kőbe cibálására utal: a gesztusra, amivel örökké öröklétbe faragnánk az isteneink – akár úgy, hogy megistenült önmagunk (ahogyan például a reneszánsz csinálta). Önmagában jelenti a szobrászt. És általa: az alkotó embert. Aki szobrokat visz (akár az elméje) hajóján, kiformált gondolatait viszi, végsőkig csiszolt, egymáshoz helyes szögben álló, kristálytiszta kiformált gondolatait, hogy hirdessenek. S aki így süllyed el: kiformált gondolatszobrokkal terhesen; ahogy Bartók mondta: a végén két teli bőrönddel távozik. Nem a képessége, az ideje hiányzik – elmondani a teljes elmondhatatlant. Akár érzékeltetni, ahogy a kőbe faragott, öröknek szánt látványok szerte a világon. Hisz minden óvó szándékunk ellenére porlanak úgyis bele az időbe, süllyednek el; de addig legalább láthatók – és ébreszthetik a gondolatot, amit beléjük faragott a véső. Az alkotó ember pokla: magával vinni az alkotást, a felmutatása előtt, a fejben készet, a valóban készet, a kiformáltat – anélkül, hogy bárki láthatná.

Önmagában, a befogadó és értelmet tágító gyönyörű ciklus nélkül is teljes és egész gondolat – s oda való, ahol ma is olvasható, kőbe vésve: Nemes Nagy Ágnes sírkövére. Hiszen tökéletesen foglalja össze az alkotó ember keserves vágyának minden hiábavalóságát, a formálás hiábavalóságát az emlékezet kövén, melyet olvashat az emlékező, sír mellett megálló; az elsüllyedt alkotó mellett, időben immár nélküle tovább hátráló jövendő. Visszanézhet erre a kőre és a tanulságát viheti magával: megértéseink java elsüllyed velünk együtt. Gyönyörű, időbe vitt szobraink.

A Között ciklusával együtt persze ennél mérhetetlenül többet jelent ez a kilenc sor. A teljes ciklus egy gondolatfolyam, elágazásokkal, szigetekkel, örvényekkel és visszafolyásokkal. Példának álljon itt a Szobrokat vittem-et közvetlenül megelőző Szobrok – amely a partra úszó, megmenekülő ember szobrokra csodálkozását, a vészből menekülő gyönyörű értetlenségét, tehát az itt tárgyalt vers tökéletes ellenpont-pillanatát építi fel: az egykor végiggondolt, kiformált kultúrával való szembesülést akkor, amikor az már értelmét vesztette. Gondoljunk a háború után a századelő illúzióira visszapillantó emberre – vagy akár arra az érzéketlenségre, ahogyan nem értheti meg az európai utazó a húsvét-szigeti kőfejek értelmét… a konkrét tapasztalatra a saját, s a kapható tapasztalatra a másmilyen kultúrával való szembesüléskor. A ciklus egésze, ha hagyod magadban csapongani a képeit, a rét tava felett menekülő, szárítókötélről szabadult ingbe belelátott katona-testtől Lázár keserves feltámadásáig talán a legméltóbb párja Pilinszky Apokrif című, korszakos költeményének – nem annyira célzott, fókuszált, de legalább annyira sokrétű tartalommal.

S még nincs vége a verssel bejárható utaknak: a Szobrokat vittem még egy ajándék-réteggel gazdagabb. A kézirat hátoldalán a vers folytatódik, így kiteljesülve:

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

A víz alól kimentelek,

nélkületek nem élhetek.

Még fuldokolva partra húzom

az összeroncsolt testeket.

Homokból ágyat készítek,

feküdve ott feküdjetek,

csepp olajat hordok naponta

roncsolt, gyönyörű arcotokra.

Eső megáztat csendesen.

S nem lát titeket senkisem.

A ciklusba e változat nem kerülhetett be – egyfelől szűkítette volna az asszociációs lehetőségeit, a gondolatfolyam teljesség-érzetét, másfelől egyben elolvasva a Között gondolatmenetén túl mutató tartalommal is terhes. Az alkotás keserű hiábavalósága. Akarsz valamit a szavakkal? A színekkel, a kővel, a fával, a hangok teljes és hallható spektrumával? Amit kimentesz alkotás közben belőle, az torzó. Összeroncsolt test. Lehetsz rá büszke – de mindig kevesebb, mint amit valójában érintene. Áldozhatsz az alkotásnak, kenhetsz teremtményed arcára csepp olajat a közöny áztató esőjében… igen, a közönyben. Hiszen az elmerült és gondolat-partra mentett roncs ráadásul nem hat. Nem látja senki, vagy ha látja: nem akarja látni. A hatása kétséges – vagy teljesen hiányzik. Nem látszik rajtunk a kultúra… A ciklusba ez a változat nem kerülhetett be – hiszen az Között tart; ég s a föld között, nap s az éj között, ég s az ég között: nem mond le így, koppanó zárlatával a reményről.

Harcsa Veronika a Quartettel feldolgozta e verset... Hallatlanul kemény ez a kopogó ritmus, amit megtart a Quartet ebben a dalban, ahogy ábrázolva megtartják a kopogó szavak ritmizált hiábavalóságát. A zongora oldó elsimulásáig, amire Veronika szelídebben, az elveszést szinte gyászének-szerűre hangsúlyozva énekel. Hogy aztán visszazuhanjunk a szívritmus-kopogásba, a pontozott játékba, az elkülönült hangokhoz. Izgatott, ideges, magával húzó ritmust álmodtak ehhez a sorvégeken eső, lélegzet után kapkodó vershez, így képiesül a szobrok partra vonszolása – ez a gyönyörűen lehetetlen gesztus…

A lemez egyik leghatásosabb dala – és Veronika egyik bevallott kedvence. Hallgassátok meg – így kell verset dalba dolgozni, ennyire a versből, a szöveg asszociációk szőtte tartalmaiból kiindulva. Így kell elsimítani a zaklatott ritmusokat, ugyanannak a zenei szerkezetnek az ellassított, jól felismerhetően, a díszei alatt a lassú előadásban is lüktető szerkezetével, mélyebben beleszőve vele a hallgatót az ábrázolt gesztus hiábavalóságába, mint bármilyen harsány hangszeres szólóval. Szerintem így kell verset dalba dolgozni – hogy a füledbe kússzon az értelme a szavaknak; hogy mégiscsak akadjon, aki észreveszi, a parton elhagyottan, „fekvőben fekvő” szobrokat.

Blake Crouch: A pokol kapujában

Wayward Pines nem ereszt. A korábban megismert idilli kisvárosból, az idahói hegyek közt megbújó, áthatolhatatlan sziklarengeteggel és elektromos kerítéssel körülvett földi paradicsomból egyre kevésbé látszik kiút – az előző kötetvég fényében pláne. Jogosan is merülhetett fel a kérdés (nem csak bennem): mégis, hova lehet ezt folytatni? Van-e ebben a sztoriban annyi potenciál, hogy igazán izgalmas kérdéseket generáljon? (Van.) Van-e a szerzőben annyi bátorság, hogy feltegye ezeket a kérdéseket és úgy gondolja tovább, hogy nem megy el valamiféle popcorn-kompatibilis szórakoztatásba? (Van.) Szembe akarunk-e nézni, mi olvasók azzal, mi választja el a mesterségesen generált földi paradicsomot a nagyon is valóságos földi pokoltól? (Akarunk.)

Szóval a folytatás jött, látott és meggyőzött. Már az is félsiker lett volna, ha Crouch egyszerűen nem szúrja el, de ő jóval többet tett ennél: simán megugrotta a saját maga által magasra pöccintett lécet és olyan mélységet adott a sztorijának, ami után a nem csupán akciófilmes sablonokra épülő disztópiák hívei megnyalják mind a tíz ujjukat. (Atwood, mindig csak Atwood – nyilván nem véletlen, hogy már megint a Guvat és Gazella jut eszembe egy nyugtalanító jövőképet felvázoló sci-fi olvastán…) E második rész nem csak jobb, mint az első, de legyőzi a „középső” részek örök átkát is: cseppet sem érzik „csupán felvezetésnek” a naaagy befejezés előtt.

Ami részben az okosan továbbgondolt sztorinak, részben az okosan (és jó ütemben) bevont új nézőpontkaraktereknek köszönhető. Pont annyit kapunk belőlük, hogy (még) nyugtalanító(bb) fénybe vonják az eddigieket és azt a néhány „adottnak” vett ismeretet is átszínezzék, amink eddig (úgy hittük, hogy) megvolt. Ebben a világban minden csak díszlet – hogy is lenne bármi valódi? Hogy is tekinthetnénk bármit adottnak, ha kellékként lecserélhető ember, család, kapcsolat, múlt, ismeret, szeretet? És ezen bukik el a Wayward Pines-álom…

Mert az ember nem viseli jól, ha kellék lesz. Évszázadok óta küzdünk a szabadság ideája mentén, sokszor azt sem tudjuk, ki ellen, ki mellett, milyen célokért. Fogalmunk sincs, mit akarunk elérni, de a szabadságért küzdeni kell. Embervoltunk elidegeníthetetlen velejárója lenne, hogy nem tűrjük a bebörtönzést, az aranykalitkát, a skanzen-létet? Hogy bármilyen kényelmet, gondtalanságot, magát a túlélést is kockára tennénk, csak nézhessünk át a kerítés túloldalára? Józan ésszel senki sem választaná a szinte biztos halált, amit ott lát – ám senki nem is mondana le a választás lehetőségéről. Nyugtalanító képet fest Crouch egy világról, melyben a megfigyelés, az irányítás, az életünk felsőbb hatalom általi „elrendezése” túlságosan ismerős is lehet egy halom vonatkozásban. Szerencsére csak annyira, hogy beleborzongjon a tarkónk, de még ne vetüljön rá bármiféle aktualizáltság árnya. Mindenesetre elgondolkodtat: ha minden lépésemet kikapcsolhatatlan kamerák figyelnék, ha a lakásomban sem válthatnék egy bizalmas szót a párommal anélkül, hogy lehallgatnának, ha a legintimebb pillanataimat is nyomon követnék; vajon fellázadnék?

Crouch ügyes. A létező legkülönbözőbb szereplő-típusokat vonultatja fel az örök lázadótól a taktikus rendszerbomlasztón, az álomvilágba menekülőn, a vakhittől vezérelt tanítón és az idomított katonán keresztül az elvakult, hatalommániás diktátorig. Mindegyiküknek megvan a saját egyénisége és a saját tragédiája. Igen, még az önnön világjobbító ideáiba beleőrült, magát istennek képzelő városalapítónak is. Nehéz a világmegváltók élete – erre David Pilcher talán a legjobb példa. Egy zseniális tudós, egy évtizedekig dédelgetett projekt, mellyel tán az emberiség is megmenthető a kihalástól (vagy nem…): egy álom, melynek oltárán családok, életek százait áldozták – és mindez önmaga ellen fordul, mert a zseni egyvalamit hagy ki a számításból: magát az embert. Akit annyira meg akar menteni. Crouch könyve (trilógiája – de szívesebben tekintek rá egy könyvként) kapcsán felmerül a kérdés, amit már Atwood (megint...) és Kim Stanley Robinson kapcsán is feltettem: mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk? Nem csak a természetre vagy a világegyetem titkaira húzható rá e kérdés. Az emberi lélekre is. Vajon megmenthető-e az ember, ha megmentése közben épp attól fosztják meg, ami emberré teszi? Én nem hinném…

Persze arról sincs fogalmunk, hogy mi történhet akkor, ha hátat fordítunk a „megmentőnknek”, és kitaszíttatunk a földi paradicsomból. Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Csontos János: Karnevál (Tárcák, 2011-2014)

Előrebocsátom: érdekes élmény kötetbe összegyűjtött tárcákat olvasni – szép hagyománnyal körített, épp vesző műfaj ez: a közelmúltban elfogta magának, és nem ereszti a háló. Kosztolányi, Krúdy, Szép Ernő (s nekem a legfontosabb: Karinthy) mesterfokon művelte ezt - ahogy a napi aktuálisra rányitja az író a tágabb összefüggés ablakát, mintegy megfüröszti benne a hírt. A tárca látszólagos könnyedsége mögött (csak előveszem azt, ami mindig nálam…) valójában az addig megtapasztalt, megtanult, egyben látható (ami mindig körülöttem…) teljessége áll, mint hitelesítő látvány-egész. Épp vesző hagyomány ez: az utóbbi momentum, a hitelesítő körítés kopik le róla a neten. Egyrészt a médium nem alkalmas erre, másrészt a befogadó környezet sem. A formátumok rövidülnek, az utalások éles határok mentén rajzolnak kontúrokat. És szekértáborok vannak, nincs közmegegyezés: a napi hírt hadállásokból pontozzák körül a különböző meggyőződések (mémesíthetően egyszerű paródiái).

Csontos János legalábbis megkísérli tartani az „egyben látáshoz” szükséges közepet. Kétségtelen konzervativizmusa, de kultúrája is – látja a hagyományok palettáját folyamatosan koptató eróziót, és az „úgyis veszőt” a maga helyén kezeli, olykor veszése közben azért elsiratva: hagyja veszni. Látja, hogy hagyományok vannak, a leggyakrabban egymást kizáró elemek halmaza forog, őröl malom gyanánt a fejekben; s könnyed érzékkel kísérli ezek egyfajta szintézisét. Úgy képzelem, a hiteles megőrző hasonló dilemmák életben tartásában, életre simogatásában és alkalmazásában volt mindig is érdekelt: ennyiben Csontos János szövegeinek levegője Filep Lajosé, Várkonyié. Ahogy például a devecser-kolontári újjáépítés kapcsán elgondolkodik a katasztrófák után mindig reformált formában, a kor színvonalán újjá épülő életterekről: Torockó, Hollókő, Szeged példáján megmutatva, hogy számunkra ez (az őrzés szempontjából kvázi hiteltelen) vált újabb, tetemtett, épített hagyománnyá – az szinte a legtöbb, ameddig e gondolatmenettel el lehet jutni. Hiszen ki meri mondani: a ragaszkodás elsősorban attitűd, a hagyomány változik, s valójában hiteles újragondolókat igényel, nem pedig a lényeget folyvást dekoratív díszítménnyé pazarló epigonokat. Megértem például (ez által könnyen…), miért alappontja Csontos ítéleteinek Makovecz életműve és gondolkodásmódja. 

Viszont persze közben (haragudjon érte, ha akar) egy nézetrendszer besorozott katonája is az író. Nincs középen, attól, hogy középre húz: mély (és sok tekintetben jogos) kritikával illeti Európát, a tágabb értelemben vett Nyugatot – de jó párszor a szokott (minden tekintetben előítéletes) konzervatív ösvények mentén. Európa értékrendje nála is sokszor pusztán „globálkapitalista strucclogika” – a pragmatizmus szörnyetegének kedvünkért felöltött kedvesóvónéni-köténye; vékony és könnyen levakarható máz. A tárca műfaja maga is okolható ezért – a terjedelem nem enged a frappáns utalásoknál sokkal többet – a tárca a mögöttesbe nyitott tágabb lélegzet, de csak ritkán, kegyelmi pillanatokban maga a mögöttes látvány. Így lehet „ócskavas-únióvá” egy sokrétegű kapcsolat, ahol az ideológia csak szépen hímzett takaró. Ezek a gondolatok olykor fájtak – ugyanaz az egyszerűsítés érzik rajtuk (ugyanaz a szerkezet), ami például balról botránnyá dagasztotta Ferenc pápa szerencsétlen félmondatát a gyerekverésről – melyben a pápa mindössze annak örült, hogy a kezét ütésre emelőben egyáltalán felmerült a vert méltóságának kérdése, ha teljesen hibásan is (hiszen jobbára egyáltalán nem szokott: a verés maga a másik méltóságának teljes elvétele…). Minden nézetrendszernek megvannak a maga lövésre kész katonái, és belátom, nehéz megállni, hogy elsüsd a fegyvert, ha már a kezedbe nyomták a körülmények – és a másik oldal legalább ennyire méltatlan módon használja a magáét (mintha lehetne egyáltalán méltón…). Ezzel együtt állítom, hogy ha valaha érdemi vita indulhat el oldalak közt, azt Csontos János és a hozzáállásához hasonlóan érző publicisták fogják elkezdeni.

Viszont mindez még így is fényévekre áll Hamvas Béla látásmódjától. Én a címválasztás okán vettem a kezembe ezt a kötetet, mert a szenvedélyemmé lett a magyar szellemtörténet egyik legnagyobbjának életműve. De Hamvas (miután levetette ifjúkori elitizmusát, a „Hyperion-t”) mindig pontosan érzékeltette a különbséget, hogy mi alkot bennünket, és mibe öltöztetjük. Karneválja a tanítás szerkezetét tárja fel, a figyelmeztetéssel együtt: a kirajzolódó tükör illusztráció, a belenézéssel a valódi szembesülés nem történik meg; a munkát nekünk is el kell végezni, nekünk is elemenként, távlatban kell felépíteni életünk alkotó vegyelemeit, el kell különítenünk a köré gondolt rengetegféle eszmeruhát, hogy lássuk, kik is vagyunk. Az attitűd, amit Csontos János tiszteletre méltón képvisel jóval korábban megáll – s ha látom is a szándékot benne, azért nem árt tudni: Hamvas Karneváljában ez az attitűd is megkapja a maga teljes és kíméletlen kritikáját, az egész korai, poshadt polgári miliőben, idősebb és ifjabb Herstalban – a csődben, amit a magyar irodalom egyetlen valódi beavatás-történetében ezek a szereplők képviselnek.


Kiadó: Napkút

Eduardo Sacheri: Szemekbe zárt titkok

Szinte semmit nem tudtam Eduardo Sacheriről és műveiről amikor elhatároztam, hogy nekem bizony ez a könyv kell, sőt, nem láttam a regény alapján készült (2010-ben a legjobb idegen nyelvű alkotás Oscar-díjával kitüntetett) filmet sem (pótolandó!). Túlzás lenne azt állítani, hogy a fülszöveg annyira magával ragadó lenne, és még a borító sem tetszik (utálom a szemes borítókat). Hogy miért ragaszkodtam hozzá mégis? Mert még soha nem olvastam argentin krimit (fogalmam sincs, hogy olvastam-e egyáltalán argentin irodalmat...), és mivel épp telítődni készülök az angolszász szórakoztató irodalommal, pont jól jön ez a változatosság. Megérne egy cikket, hogy miért ez a felülreprezentáltság a mai könyvpiacon – a skandináv krimik betörésével ugyan árnyalódott a kép, de még mindig fájóan nagy százalékban uralják a terepet az amerikai és angol regények. Pedig minden valószínűség szerint máshol is tudnak jó krimit (sci-fit, fantasy-t, romantikust, akármit…) írni. Ahogy arra Eduardo Sacheri könyve remek példa.

A Szemekbe zárt titkok sok tekintetben a skandináv krimik nyomvonalát követi – jelesül: a krimi itt csupán egy a sok réteg közül, és nem is feltétlenül a legfontosabb. Ezzel együtt markánsan különbözik is északi testvéreitől, jóval érzelmesebb, merengőbb, nosztalgikusabb, mondhatni kevésbé „hideg”. Persze azért elfojtásokért és némi pszichologizálásért Dél-Amerikában sem kell a szomszédba menni. A krimi csak az egyik réteg – mellette legalább annyira hangsúlyos a főhős évtizedeken átívelő romantikus vágyódása (na, ez most rettentő szappanoperásan hangzott, és bizonyos pontokon az is, ezzel együtt egész jól működik); az argentin igazságszolgáltatási rendszer fals működése egy diktatúra kialakulása közepette; s mindenekelőtt (bár jelentőségére szinte csak az utolsó utáni pillanatokban derül fény) egy feldolgozhatatlan trauma lélekromboló, önmagunkból kiforgató hatása.

Mert ugyan nincs az arcunkba tolva veretes tanulságként, és sokáig csak amolyan búvópatakként üti fel a fejét itt-ott a szövegben, a lényeg mégis csak az: vajon mire képes az ember, ha az impotens és/vagy hatalmat kiszolgáló úgynevezett igazságszolgáltatás cserben hagyja egy felfoghatatlan bűntény következményeivel? Mennyire forgatja ki önmagából a fájdalom, a kudarc, a magára hagyottság, az érzés, hogy senki sem segít rajta? Meddig vezetheti el a jogosnak vélt bosszú? És vajon mi, ha rájövünk, meddig jutott, mit gondolunk róla? Mit tennénk, ha ott állnánk abban a békés ligetben és a saját szemünkkel látnánk, mivé fajul az ember, ha úgy érzi, nincs más út, magának kell kézbe vennie a végzet irányítását?

Sacheri okosan vázol fel kérdéseket – anélkül, hogy bármit kimondana. Nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, nincsenek közönségbarát patronok. Régmúlt van, félig az emlékezet homályába vesző gyilkosság és nyomozás, beletörődés, elszalasztott lehetőségek, pillarebegtetős vágyódás évtizedeken át, lassú, komótos múltidézés és egy pofán csapó befejezés, melynek mégis olyan szépen ágyaztak meg az események, hogy bármily borzalmas, csak azt mondhatjuk: így kellett lennie. A történteket felidéző Benjamin Chaparro is valahol ezt mondja. Az idős, épp nyugdíjba vonuló bírósági titkár üres idejének elütése kedvéért kezd bele az őt évtizedek óta nyomasztó zátonyra futott nyomozás históriájába – mintha könyvével akarna igazságot szolgáltatni áldozatnak és (valahol) bűnösnek. S közben annak rendje és módja szerint belemerül saját múltbéli döntéseinek zavaros következményeibe is.

Komótos, írtam, pedig írhatnám azt is, hogy lassú – de ez manapság, amikor olvasmányélménytől is akciófilmes gyorsaságot várunk, bír némi negatív felhanggal. Sacheri (Chaparro) könyve olyan öregesen csordogál. Mintha minden szót külön-külön megfontolna. Mint aki már nem siet sehová, hisz tudja: nincs már hova sietnie. Hitelesen öreges ez a hang – amely olykor kiszól az olvasóhoz: ugyan már, ha unná, várjon még egy kicsit, lesz ez a sztori fifikásabb is… És tényleg. Kell ez a komótos tempó, ez a ráérősen mesélő nyugdíjas „szerző” ahhoz, hogy hitelt kapjon a csattanó nem-csattanó jellege: amikor már mindent láttunk, amikor már mindent elfogadtunk, amikor már „túl vagyunk mindenen”, akkor nincs csattanó, ami megrengesse világunk. Az a fiatalság sajátja.

Néha rémesen idegesítő ám ez a Chaparro. Úgy megráncigáltam volna, hogy ne álljon már ilyen mélán a történelem viharaiban, ne hagyja, hogy csak úgy átnyúljanak a feje fölött, ne hagyja magát fenyegetni, üldözni, kiiktatni. Küzdjön már egy csöppet – magáért, az állásáért, az életéért, a nőért, akit szeret. Nem küzd. Nem akcióhős ő, nem is tökös krimifőhős, csak egy hétköznapi kisember, aki szörnyű dolgokat látott. Kisember, akit a diktatúra egy perc alatt bedarál, akit az erőszakszervezetek úgy iktatnak ki, mint legyet a falon, aki morzsányi igazságérzetért cserébe legtöbbször igenis otthagyja a fogát. Ez a kisember-szemszög teszi helyre tökéletesen, miért nem kapunk igazából semmit a hetvenes évek argentin diktatúrájából, amit a fülszöveg ígérget – frászt nem kapunk. Megkapunk mindent, amit a benne élő egyszeri ember megkapott. Falakba ivódó rettegést, csontig hatoló félelmet, fel nem tett kérdéseket, beletörődést.

Beletörődést, mely elképzelhetetlen indulatokat szít – és emésztő titkokat vet el. Chaparro legbátrabb gesztusa, hogy nem hagyja magát tovább emészteni e titkok által, hanem kiírja őket magából. Sacheri remekül ábrázolja a küzdelmet, mellyel egy ilyen kiírás-gesztus együtt jár: könyve így nem is a gyilkos utáni nyomozástól lesz pszichothrillerré, hanem attól az úttól, melyet a főszereplő a saját múltja titkai közt bejár. És ettől lesz valódi…

Kiadó: Agave

Fordító: Smid Bernadett

Mielőtt éjfélt üt az óra - film

Semmi világrengetés. Csak ismerős problémák másféle köntösben. Ugyanazok a félreértett mondatok, amelyek pont a beléjük csempészett éltől lesznek félreérthetővé, hiszen azzal vágod meg a másikat és (ennyi év után) nyilván ott, ahol a legjobban fáj. Ahogy az éleződés kinövi magát, egyszer csak a legfontosabb lesz, mindennél fontosabb; ami kinőheti magát szakítássá, önpusztítássá akár (akkor is magad, ha benned a másikat…), ami elvághat múlttól jövőt akár – ha nem erősebb nála a közösen megélt és mesélt (legtöbbször elmesélhetetlen, banális apróságokból egymáshoz fércelt) közös mese.

Jesse és Celine épp Görögországban nyaralnak ikerlányaikkal és Jesse fiával – akit a férfi a nyitó jelenetben tesz fel a repülőre, hogy hazarepüljön az államokba, a volt feleségéhez. Példaszerű, hogyan ad jelentőséget ennek az elköszönésnek az a rengeteg fájdalom Jesse szemében, ahogy néz a fia után… pedig a felesége szerint jó apa, és Hanknek (saját bevallása szerint) ez volt élete eddigi legszebb nyara. Példaszerű, hogy mennyire fáj Jesse-nek, hogy a fiának nem ő a bizalmasa, hanem Celine, mennyire nem veszi észre ezt a nő: amikor a fiú felhívja a repülőről, eszében sincs Jesse-nek átadni a telefont… Persze akár már ezt is játszmából nem veszi észre Celine; a „látod, nincs szüksége rád…” általa később érvként is elénk tárt olvasatát hangsúlyozva. Belekezdtem és a legfontosabb elhangzott: ezek játszmák. A játszmáink. Erről szól a harmadik film a megismerkedés, és az újból egymásra találás után ismét 9 évvel – erről mesél Linklater, Delpy és Hawke, akik nagy bátorsággal és közösen meglepően mélyre nyúltak az első két film feltárta lehetőségek: a filmes „múlt” kútjába.

A rendezésről csak annyit: nincs annál szebb, mint mikor egy (másik filmben bármikor szokásos, közönségmanipuláló, hamis) szeretetmonológ megkapja, amit érdemel – a zavart hümmögést és terelést. A jelenet, az asztali beszélgetés a vendéglátóval és barátaival – ez az egy asztali beszélgetés messze túlmutat bármilyen iparos-munkán! Iróniával többszörösen itatott rétegei vannak – s nem mellesleg ez az első alkalom, amikor mások társaságában, mintegy kívülről, a többi szereplő szemén át nézhetünk az eddig kizárólag egymással interakcióban követett párosra. Pont akkor, amikor kell, hiszen a vitájuknak ez a „mit gondolok arról, aminek látszom” lesz az egyik legfontosabb rétege…

A társaság ugyanis (maguk is szülők, ugye) megajándékozza a párt egy teljesen szabad estével, a közeli kisváros szállodájában foglalt szobával, gyerekek nélkül, kettesben. A barátok gesztusa jó szándékú, de nem vall mély emberismeretre – az egymásra fordítható idő nagyon könnyen felborul, ha két ember ennyi idő után lehetőséget (főként teret és időt) kap a szemrehányásokra. Szinte mindegy, milyen apróság lesz elég, hogy feltörjenek a másik által untig ismert sérelmek, hogy előkerüljenek az egymásra fent élek. A nőnek például nem fekszik a múzsa-szerep, irritálja – a férfinak nem tetszik az érzelmi vezetettség a döntésekben, amely az ellenzéki aktivistából aktuálisan kormányzati tisztviselőt csinálna. A nő látszólag kiborul a gondolattól, hogy Amerikába költözzön - hogy Jesse ott helyben lehessen vasárnapi apuka -; valójában maga a tény borítja ki, hogy a szerelme egyáltalán életben tartja magában ezt a dilemmát. Az a sértettség munkál benne még mindig, amit az előző film alapozott és mutatott be - a másik élet puszta ténye az életükben, amelyben volt feleség és fiú van - az ellentmondással együtt, hogy Jesse fiát, Hanket valójában tényleg nagyon szereti. A férfi látszólag kikészül a felesége sértettségeitől, hogy a sikere csak otthon nem siker, sőt szinte valamiféle szégyellni való ballépés a felesége szemében… hiszen Celine valójában sose bocsátotta meg a tényt, hogy a férfi „kiadta magukat” (két kötetben is); a belső életüket valamiféle szereppé téve ezzel, aminek meg kellene felelni nemcsak az ismerősök, barátok, de akárki idegen szemében. Holott ennek a helyzetnek tényleg minden „föle” Jesse-nek jut – a nőnek tényleg nem marad más, mint a gyomrot égető savó: a hamari anyaság elvágta, megkeserült álmok…

Milyen érdekes: a legtöbb párkapcsolat tényleg ilyen áldozathozatalok üzlete, ahol ráadásul egyik fél sem látja tisztán a másik áldozathozatalát (gyönyörű a pillanat, amikor a filmben a szemünk láttára nem hajlandók látni) – sőt, adott esetben normális, elvárható viselkedésnek látja a másiktól kapott ajándékot. Milyen érdekes: a legtöbb normálisan működő párkapcsolatban hasonló vonalrajzok mentén zsizsegnek a kapcsolat húsát adó, soha meg nem oldott, görgetett konfliktusok – s amióta ilyen könnyen szakadhat az egybekötött (nem követelmény, hogy ember szét ne válassza), a legtöbb kapcsolatot ezek cincálják szét. Tényleg nincs mit tenni velük… Hallatlanul vicces momentuma volt a filmre szánt estének, hogy nézése előtt mi is összekaptunk valami apróságon – s a látottak szinte tankönyvien mutatták meg, hogyan. Ez a film egy komplett párterápia, ha van bátorságod a kellő öniróniával nézni.

Ezek a valódi konfliktusaink. A legtöbb látványos és szörnyű „következmény” mélyén is ilyen kibeszélhetetlen banalitások, pötty dilemmák, mikronnyi mérgek magva lakik. És tudod, mit? Tényleg csak remélhető, hogy, amikor ezek nőni kezdenek az egymást szikráztató pengék élei mentén, erősebb marad náluk a bármelyikünk közösében a közösen egymásnak mesélt mese. Hogy tényleg addig tartson, míg a halál el nem választ…

Félbehagyva?

A Témázás rovat e havi vendégei a félbehagyott könyvek – avagy „Út a könyv közepéig és nem tovább?”…

Hááát… Lassan már én is unom magam, de ismét itt ülök a megjelenés előtti estén és fogalmam sincs, mit mondhatnék a témáról. Mert én bizony nem hagyok félbe könyvet. Soha. Tudom, ez eléggé sarkosan hangzik, és a legtöbben most legyintenek, hogy ’ááá, tuti kamuzik’, pedig tényleg így van. Sokat gondolkodtam rajta, és nem jut eszembe egy, azaz egy darab könyv sem, amit az utóbbi mondjuk tíz évben félbehagytam volna. Hogy miért? Fogalmam sincs.

Felmerültek érdekes kérdések az ötletelés során, hogy vajon szentségtörés-e félredobni bármit, mártírság vagy kíváncsiság-e végigolvasni, „bűn” vagy időtakarékosság-e félbehagyni; amiken el-eltöprengtem, de az a nagy helyzet, hogy nem tudom ilyen hangzatos frázisokkal megindokolni. Nem gondolnám, hogy szentségtörés félbehagyni, sőt, azt vallom, hogy ha valami nem jön be, nem muszáj okvetlenül erőltetni. Azt sem mondanám, hogy mártírság végigolvasni, ami esetleg nem tetszik, inkább valami elemi késztetés egyfajta teljesség-érzetre.

Azt hiszem, én az élet minden területén szeretem végigcsinálni a dolgokat. Utálom, ha valami félbemarad, ha csak úgy lóg a levegőben – és mivel elég sok félbemaradt, levegőben lógva hagyott, elszalasztott-kettétört-félbehagyott dolog szegélyezi az elmúlt sok-sok évemet, lehetséges, hogy ilyen piszlicsáré apróságokkal kompenzálok, hogy például egy könyvet vagy filmet nem hagyok félbe. Legalább ezek a könnyen teljesíthető, önmagukban jelentéktelen kis „teljességek” legyenek meg, sértetlenül. Nyilván önbecsapás ez is, mint annyi más gesztusunk, amivel elfedjük a szánalmas kis valóságainkat, de legalább nem ártok vele senkinek…

Mivel nem hagyok félbe, nem vagyok jó „beleolvasó” vagy „belenéző” sem. Nekem az a szentségtörés, hogy „kedvcsinálónak” elolvassak mondjuk ötven oldalt egy könyvből – mert akkor el kell olvasnom az egészet. Ugyanígy nem nézek bele filmekbe sem; nagyrészt ezért sem ülök le a TV elé soha „csak úgy” – arra édeskevés esély van, hogy épp kezdődjön valami, az meg, hogy egy már futó műsorba csatlakozzak be, elképzelhetetlen. De régen (amíg még olvastunk folyóiratokat…) az újságot is „kiolvastam” elejétől a végéig (nagyjából a keresztrejtvényt meg a társkereső rovatot hagytam csak ki) – na, erről már leszoktam azért, időhiány és netre áthelyezett élet miatt újságba csak hébe-hóba beleolvasok, főleg másnál.

Persze joggal kérdezhetitek, hogy vajon soha nem is akartam félbehagyni semmit? Nem tudom. Biztos volt olyan könyv, amit párszor sarokba akartam hajítani, de mindig visszatértem hozzá és befejeztem, pedig senki sem kényszerített. Utólag jó pár darabot kívántam a pokolra, átkozva szerzőt, kiadót, nyomdát, könyvesboltot, és magamat, amiért nem csuktam be az első oldal után – de csak utólag. Menet közben hajt a kíváncsiság (is). Mert mi van, ha pont akkor lenne jó, amikor abbahagyom? Sose tudhatjuk, mi van a következő oldalon :) Tessék, még a végén kiderül, hogy javíthatatlan optimista vagyok (NEM!) aki az utolsó bötűig reménykedik. Ami önmagában furcsa, tekintve, hogy általában tisztességtelenséggel szoktak vádolni, amiért minden műhöz inkább negatívan állok, semmint pozitívan – jelesül, azt vallom, úgyse lesz jó, és elvárom, hogy győzzön meg a szerző hogy mégis. Nos, ha e téren tisztességtelen vagyok is, legalább abban viszont tisztességes, hogy adok neki esélyt az utolsó leütésig. Ez is valami, nem?

Kíváncsiak vagytok, hogy állnak a félbehagyással a többiek? Én is :)

Náluk érdemes körülnézni:

PuPilla

Miamona

Zenka

Nima

Szee

Andi

Bea

tigi
FFG

Átmeneti üresedés – sorozat

Hogy J. K. Rowling Harry Potter utáni irodalmi munkásságának első gyöngyszeme, az Átmeneti üresedés nem kerülheti el a megfilmesítést, már a megjelenés napján nyilvánvaló volt – ha jól emlékszem, nagyjából egy héttel a boltokba kerülés után meg is erősítették a hírt, hogy a sikerkönyvből a BBC-HBO páros készül minisorozatot forgatni. Mely minisorozat mostanra el is készült, a Rowling-rajongók és az igényes angol tévésorozatok kedvelőinek legnagyobb örömére. Nem szeretem az olyasféle frázisokat, hogy „a készítő személye garancia a minőségre”, mert ilyenkor szokott jönni egy ordas nagy csalódás, de azt hiszem, a BBC kapcsán azért már nyugodtan le lehet írni: nagyon nem szoktak hibázni. Most sem. A széria minden egyszerűsítése, hangsúlyeltolása, közönségbarátabb hangvétele ellenére is remek lett. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek kritikáim…

Alapvetően engem nem szokott földhöz vágni, ha egy adaptáció esetében megváltoztatnak ezt-azt a készítők. A jó adaptáció a legritkább esetben szolgai, egyszerűen azért, mert a különböző médiumok szinte mindig különbözőképpen viselik ugyanazt az alapanyagot. Lehet, ami papíron döbbenetes erővel bír, mozgóképen érdektelenségbe fullad vagy épp bosszantóan hatásvadásznak tűnik. Lehet, hogy ami a filmvásznon izgalmas, érdekes, innovatív, az papíron semmitmondó és erőltetett. A jó adaptáló az én szememben az, aki egyformán ismeri és tiszteli az alapanyagát és a saját médiumát, és meg tudja tartani a kényes egyensúlyt a kettő között. Ebbe simán belefér, hogy itt-ott hozzányúlnak a sztorihoz, ha indokolt; hogy változtatnak a szereplők külsején vagy hogy kihagynak kisebb történetszálakat ha azok nincsenek közvetlen befolyással a „főáramlatra”. Egészen addig, amíg a hangulat, a történet alapvető mondanivalója, a „lelke” megmarad.

Épp ezért vagyok kisé zavarban az Átmeneti üresedéssel kapcsolatban, mert ez utóbbira nem lehet panasz. A könyv világa szinte maradéktalanul vászonra került, és nem csupán a külsőségekre kell gondolni - Pagford tökéletes! - hanem arra a lefojtott, belterjes, kívülről képeslapra illő, belülről rothadó kisvárosi atmoszférára, ami csak úgy áradt a lapokból. Mintha egy óvodai homokozó nevetséges kis játszmáit kereszteznénk egyfajta „mi kis városunk” hangulattal és a gazdagréti lakótelep egymás után szaglászó nyugdíjasaival. Imádnivalóan poros, nevetséges, ugyanakkor borzasztóan dühítő az egész.

Köszönhetően nem kis részben a színészeknek. Ehhez nagyon értenek a szigetországban, nem csupán a színjátszáshoz, hanem a jó színészválasztáshoz is. Némelyik figura annyira irritáló, hogy az embernek kedve támad távirányítókat vagdosni a képernyőhöz, ha megszólalnak. Michael Gambon telitalálat ugyan Howard Mollison szerepére, mintha egyenesen Gosford Parkból ugrott volna át Pagfordba, sikeresen elfeledteti velünk, hogy ő Dumbledore; de a „show-t” simán lenyúlja előle a feleségét játszó Julia McKenzie, aki az életben biztos egy tündéri asszony, de hogy őszinte legyek, simán meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben és néha fizikai fájdalmat okozott látni az áskálódását. De telitalálat itt szinte mindenki, mamakedvencétől a város legjobb seggén át a lecsúszott drogos ringyóig. A nálunk kevésbé ismert, ám hazájukban népszerű sorozatszínészek mellett néhány újonc fiatal is feltűnik a kamaszszerepekben, közülük egyértelműen kiemelkedik az álomszerepnek beillő Krystalt játszó Abigail Lawrie – ha van egy csöppnyi esze, kihasználja a sorozat adta lehetőséget. Azért meg külön pirospont jár a castingosoknak, hogy találtak egy igazán szívdöglesztően öregedő pakisztáni származású színészt a városka hölgyeinek elsőszámú álompasija, a képen jó sokszor átfutó Vikram szerepére (más kérdés, hogy ezen túl nem sok szerepe van, az is minek...). Apropó, öregedés! Ha ez egy amerikai sorozat lenne, tuti minden kulcsszereplő egy tízessel fiatalabb és jó pár kilóval/ránccal/ősz hajszállal szegényebb lenne. Sokat elárul mai világunk fals értékrendjéről, hogy külön öröm, ha egy isten háta mögötti angol kisváros közepesen leharcolt negyvenes anyukáinak-apukáinak szerepében végre közepesen leharcolt negyvenes anyukákat-apukákat látunk (kivéve a város legjobb seggét, ugyebár), nem szupermodelleket. Teljesen érthetetlen módon némiképp hitelesebb lesz a kép…

És ezen a hitelességen sok minden múlik. Elhiszem, hogy ilyen piszlicsáré kis balfaszságok miatt esnek egymásnak szomszédok; elhiszem, hogy a tősgyökeres pagfordiak épp hogy törzskönyvet nem kérnének a betelepülni merészelőktől; elhiszem, hogy a kamaszfiúk a fehérneműbolt negyvenes tulajdonosára buknak; elhiszem, hogy a városi tanácsban megüresedett helyre mindenki a saját kutyája kölykét ültetné, és e célért bármit képes lenne bevetni. Pont olyan kisszerűek, tragikomikusak és szánnivalóak, mint mi. És miközben a saját kis marhaságaikkal vannak elfoglalva, pont annyira vakok is a valódi tragédiákra. Amelyek gyakran ott játszódnak, közvetlenül a szomszédban. Na, ezt remekül kapta el a sorozat, méltón a könyvhöz, méltón Rowling kíméletlen társadalomkritikájához. Ezért érdemes megnézni!

Hogy mi az, amit nem sikerült ennyire jól elkapni? A tovább után elmesélem, gigantikus SPOILERekkel tarkítva, úgyhogy csak az kövessen, aki már látta-olvasta, vagy olvasta, de elvből nem nézné meg, vagy látta, és nagyon nem érdekli a könyv… Én szóltam!

Mielőtt lemegy a nap - film

Így, hogy láttam néhány filmjét, bátran kijelentem, hogy Linklater a filmzáró félmondatok, párbeszédek, elsuttogott ellenpontozó szavak elvetemült és pofátlan bajnoka! Pokolira tudja, hogy nyomatékosítson az utolsó pillanatban, rakja a kép alá a szót úgy, hogy amikor felállsz, az egész filmje ott bimbózzon benned a zárómondatoktól, és másnap, harmadnap is nyíljon belőle újra a film, mint valami agyba telepített virág… de azt hiszem, inkább kezdjük az elején – egy figyelmeztetéssel: lehet, hogy megint túl sokat árulok el. Úgyhogy vedd ki tékából, töltsd le, nézd meg – nem fogod megbánni, főleg, ha láttad az elsőt! Csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar a feltáró fecsegés; jelzem ez pont az a film, ahol szerintem nem számít. Lehet úgy élvezni, mint egy operaelőadást: ott is tudod a mesét, mégis élvezed…

Persze a mese is megér egy misét – mert nemcsak következetesen, de igen frappánsan válaszol az előző filmvég nyitott kérdésére. A „találkoznak, vagy sem” játékát a legügyesebben, a szereplőkből bontja ki – azzal, hogy az igazi kérdés a „mikor”. Mert persze hogy nem jön össze fél év múlva a randevú Bécsben – egyfelől sorsszerű akadály súlyosbítja a lány enyhe neurózisát, másfelől a peronon hiába várakozás az első film lezárásában megismert helykereső fiút pályára löki. Akinek nem volt elég az élmény, az megkapta hozzá a mélységet… szegény Celine! Akinek pedig az élmény önmagában elég volt, az táplálkozott belőle, felkajálta (és persze el is emésztette közben): Jesse regényt írt abból a bécsi éjszakából; eladja, karrierre váltja (ha innen nézzük: kurvának löki) az emlékeit. Immár kilenc év telt el, s a fiú épp a párizsi sajtó célirányos faggatózását tereli (valódi személy-e Celine…) a francia kiadója könyvbemutatóján, amikor oldalt, félig a színfalak mögül feltűnik a lány teljes valójában. Az igazi kérdés a „mikor” – mert ettől a sajátos ízű helyzettől (hisz a lány olvasta a könyvet) az első pillanattól egyszerre kínos és érzelemmel telített a találkozásuk; ráadásul fokozottan távlatba helyeződik visszamenőleg az előző film nem egy gesztusa. Egyrészt rögtön kiderül: az írók, a rendező látták maguk előtt ezt a folytatást és annak fényében forgatták le a Mielőtt felkel a napot – másrészt rögtön kiderül: a két reményteli, tehetséges fiatal valóban isten kegyelméből való színész.

Tényleg nagyszerű a történet íve – gyönyörű, ahogy elsőre üresbe fut a lány mentegetőzése. Jesse nem tesz szemrehányást. Igen, tényleg feldolgozta az emlékeit – nyilván nem utolsó sorban terápiás céllal. Nem lehetett jó érzés azon a peronon egyedül… de lett egy története, egy nem mindennapi, amit elmesélhetett. Lett egy története, amit elmesélve palackba zárt üzenetet dobhatott az emberiség óceánjába – a reménnyel, hogy rátaláljon a lány. De közben lett egy élete is; a feldolgozott múlt teret engedett a jövőnek: felesége lett, fia, kötelességei – és várja a repülőgépe. Egy órája van a lányra, azt is a kötelező reptéri ügyintézés idejéből lopná. Annyira gyönyörűen hozza Ethan Hawke ezt a kettősséget: ahogy folyamatosan játszik az arcával a beteljesült remények öröme és kínja; a tény, hogy mennyire felkészületlenül érte, valójában mennyire készületlenül Celine megjelenése…

Tényleg nagyszerű a történet íve – mert a két ember a zavarból ott és akkor (egy autó aurát préselő, zárt terében) jut el a valódi érzéseiig: amikor és ahogyan kell. Szemrehányás és harag – gyönyörű, ahogyan a szavakkal végre tényleg egymáshoz érnek! Nem szabad Celine szemrehányásait a neurózisára fogni! Valóban van mit felhánytorgasson: nagy mértékben a fiún múlt, hogy nem cseréltek címet, telefonszámot – a puhaságán, hogy nem mondott ellent, nem állt ki magáért (hisz Celine-nek a könyvből nyilvánvalóvá vált: pontosan érezte a fiút, és a fiú is pontosan őt…); persze az más kérdés, hogy valójában Jesse könnyed természetéből fakadóan boldog lehetett így is azzal az egy éjszakával – hisz táplálkozott belőle. Ezzel együtt nagy lecke ez uraim: jelezni kell, ha a nő húzta játéktér túl szűk a vágyaitoknak! Főleg mivel jobbára a nő maga is ezt szeretné… mert valójában Celine nincs mit felhánytorgasson: hölgyeim, a provokatív cáfolandókkal való játék csúful visszaüthet, sors szülte kalicka lehet belőle, amihez mérve minden valóban elétek toppanó pasas szürke és hideg lesz, nem lesz versenyképes: a „lehetett volna” gyönyörű hiábavalóságához nem lesz mérhető. Annyira gyönyörűen hozza Julie Delpy ezt a kettősséget, ahogy a rajongás és szemrehányás közt cibálják az érzelmei – mintha színészileg is lekerült volna róla minden babaháj…

És a vége… ezért a záró párbeszédért megéri megnézni a filmet, úgyhogy ezt tényleg nem árulom el. S ha akadt olyan elvetemült, aki nem látta, de ezt a bejegyzést mégis elolvasta idáig, hadd nyugtassam meg: ez a film (akár az opera) minden fordulata pontos ismeretével együtt is maradéktalan élvezet. Most már nagyon furdal a kíváncsiság, hova „érezték tovább” az alkotók Jesse és Celine szemünk láttára kibomló személyiségéből a harmadik filmet... 

Alice Munro: Drága élet

„Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

Búcsúnovellák. A nyolcvan felett járó Alice Munro saját bevallása szerint ezzel a kötettel búcsúzik az irodalomtól – s bár a jellemző témák, a letisztult stílus, a sorok közül sütő empátiával elegy éleslátás nem változott, az alaphangban érezhető bizony ez a búcsúzás. Mintha megbocsátóbbá, szelídebbé, nyugodtabbá váltak volna a mondatok. Mintha a mindig kereső, válaszok után kutató, élettörténeteket apró darabokra cincáló, egykorvolt döntések épp bevarasodott sebeit felpiszkáló írónő egyfajta csendes belenyugvással szemlélné az életet innen, a végéről: elfogadva az elszalasztott lehetőségeket, helyén kezelve a kudarcokat, megbánva a megbánnivalót és megbocsátva a megbocsátanivalót.

Mert tudja, hogy van mit – mindig van mit. Megbánni és megbocsátani egyaránt. Munro novelláinak szereplői ezúttal is elhibázott döntések és kihagyott lehetőségek ösvényein haladnak a vélt vagy valós beteljesedés felé – ám hogy mi várja őket, ha elérik céljukat, a legtöbb esetben erősen kétséges. Hisz a vonatút végén, mely új városba, új munkához, tán új szerető karjaiba visz, éppúgy lehet boldog, hosszú élet, mint megalázó kudarc. A kisvárosból való szökés a lelkész botrányos életű fia oldalán éppúgy tartogathat romantikus tündérmesét, mint lesütött szemű hazakullogást.

Persze akad, amit nem lehet megbocsátani. Egy szerető évtizedes csalását, kisstílű hazugságát, melyben nem is annyira a tett maga, mint annak sunyisága a bosszantó. Egy tragikus következménnyel járó gyermekkori hanyagságot, mely magyarázatra sosem lel. Egy gátlástalan faképnél hagyást, melynek okára sosem derül fény. Túllépünk. Elfogadjuk. „Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak mind elrepültek.” Megtanuljuk tovább élni az életünket, úgy téve, mintha sosem lett volna apánk, testvérünk, szeretőnk, vőlegényünk, aki meghalt, faképnél hagyott, becsapott. Megyünk tovább. De nem bocsátunk meg, igazán nem. Magunknak nem.

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait. Már rájött, hogy a madarak elrepültek. Ugyanakkor megkapóan szépek is – hisz elfogadóak. Munro legnagyobb erénye tán hogy sosem mond ítéletet hősei felett, nála a legnevetségesebb életet élő képeslapra illő háziasszony is szent a maga módján, ahogy a tehetséges, kora béklyóira fittyet hányó zenész is. A kisgyermekével felkerekedő anya, a világvégi klinikán elhelyezkedő tanárnő, a hallgatag rendőr, aki rendületlenül ápolja feleségét, majd veszi szárnyai alá a kisváros többszörösen megesett botrányhősét, egyaránt esendő, folyton hibázó, naiv karakterek, épp olyanok, mint mi magunk. És Munro szelíd elnézéssel figyeli őket: épp ahogy minket is figyelne. Ha számukra akad megbocsátás, tán akad egy kicsi nekünk is…

Sokszor elhangzott a szerzőről szólva, hogy novellái erős önéletrajzi ihletésről tanúskodnak – nincs ez másképp e kötet darabjaiban sem, ám ide keveredett négy vállaltan önéletrajzi jellegű írás is. „Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja Munro a Finálé bevezetőjében. Nem is kell, hisz elmond jóformán mindent. Mindent, ami az eddigi novellákban is ott volt, mindent, ami a zsarnoki anya és az egzisztenciális kudarcai alatt megtörő apa árnyékában felnőtt kisvárosi lány személyiségét formálta. Mindent, amitől ilyen érzékeny, éleslátó, aprólékos krónikása lett a hétköznapoknak. Különösen megkapó az „Éjszaka” apa-lánya beszélgetésének felidézése. A váratlanul súlyos műtét után lábadozó kamaszlány nem mer elaludni, mert rémképzeteiben látja, amint megfojtja saját húgát – ezért folyvást kóborol a ház körül, míg el nem jön a reggel. Egy hajnalon apját találja a konyhában, akinek egyszerű, józan, elfogadó mondatai visszahelyezik a lányt a rémálmokból a valóságba. Sok-sok évvel később, már a felnőtt teszi hozzá: „Arra gondolok, talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat is visszafizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketésének neve is van, és nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret. Nem számít. Attól fogva tudtam aludni.”

Néha csak ennyi kell. Pár elsimító mondat, egy józan külső szem, egy kar, ami visszahúz „világunk talajára”. Egy aprócska kegyelmi pillanat, ami kiránt az őrületből és erőt ad a továbblépéshez. Ezek a drága pillanatok mentenek meg minket. Leginkább saját magunktól. Néha tényleg csak ennyi kell… 

Kiadó: Park

Fordító: Mesterházi Mónika

Mielőtt felkel a nap - film

Most már nem lehetett tovább halogatni – a Sráckor miatt, elsősorban, meg a meglepetés miatt, hogy két rajzolt szíven ütőm is Linklater-munka, a Waking Life és a Kamera által homályosan… lassú vagyok, néha nehezen rakom össze a nyilvánvalót. Látnunk kellett a két (akkor még) fiatal ígéret, Ethan Hawke és Julie Delpy játékát, látnunk kellett Jesse és Celine játékos egymásra hangolódását az egyetlen bécsi éjszakában. Az amerikai srác és a francia diáklány játékos és könnyed egymásba csavarodását… Próbálom visszafogni magam, de ha nem láttad, minden sorommal az élményt rombolom úgyis. Ha nem láttad, nézd meg! Aztán olvass tovább.

Linklater nagyon ügyes. Elhiteti velünk, hogy ez a helyzet, az „egymásnak is idegenül idegenben” életfolyamból-kivettsége önmagában őszinteséget generál. A cselekvés szintjén folyamatosan ezt építi: a játékos, könnyed, felelőtlen helyzethez illő játékos, könnyed és felelőtlen lépéseket az éjszakába. Őszinte lépéseket, ahova a láb visz. A tervek, a koncepció hiányát – tehát minden hiányát, amitől úgy érezheted: tévútra kerültél… hiszen ha nincsen célod, akkor bárhol lehet. Ezek a lépések, ez a cselekvés tele van játékkal - mert játszani mind a ketten nagyon szeretnek. Voltaképp a felnőttesdit is csak játsszák egymással… Jesse és Celine. Felszabadultan játszanak - de nem a szavakkal. A társalgás szintjén sokkal árnyaltabb a kép. Jesse mindössze egyszer bátor a lány felé: amikor lekönyörgi a vonatról, amikor belecsalja a közösen átbeszélgetett éjszakába. Egyébként hallatlanul hajlékony, nem vállal a lánnyal semmiféle vitahelyzetet. Celine húzza a határokat a szavakkal, amiket a fiú rendre elfogad. A lány provokatív kijelentéseit, ellentmondás-várásait a fiú nem vállalja - nem mond ellent, nem ragaszkodik álláspontokhoz, a lányhoz képest szinte olyan puha, mint a vaj.

Van egyfajta akció-bátorsága. Ahogy például bort szerez. De ezt bőven ellenpontozzák a gyáva-gyanakvó reakciók, egyfajta hátulról nézés: a költő például biztosan előre megírta a verset, és csak utólag illesztette bele a szavakat… A lány sokkal kíváncsibb. Tündéri a provokációk kudarca után (hiszen ő teszi fel így, kibúvókkal együtt, válaszként a kérdéseit) az alsó ajak beharapott biggyesztése. A sok apró csalódás, a jól gördülő este élményében. Milyen érdekes, már itt kialakulhat az érzés: a lány a párját keresi. A fiú viszont tényleg a pillanatot. Ő belenyugodna ebbe a leosztásba – az egyetlen éjszakába, ami adatott – a feltételbe, amit voltaképp a lány szabott, azért, hogy a másik áthágja… valahol értem, persze: fürdik ebben az ajándék-időben, lubickol benne, és nem akarja kockáztatni az ellentmondással. Ezek voltaképp a valódi, huszadik század-végi férfi és női szerepek – illetve azok romantikus sztereotípiái: a „nő választ”, a „beszéljük meg”, a „játsszuk azt, hogy…” - könnyed és súlytalan kapcsolat-epizódok, terhek (a jövő terhe) nélkül. Az elképzelt és (íme!) megélhető carpe diem.

Linklater nagyon ügyes! Az egymásra hangolódás érzete nemcsak az ellentmondás kerüléséből fakad. Ez a megismerkedés estéje, tehát egymásnak folyamatosan a legszebb arcuk mutatják. Az ünneplőbe öltöztetett arcuk fürdetik a másik – az idegen – tekintetében. Sőt, mintha a város is a legszebb, legtürelmesebb, leginkább toleráns arcát mutatná. Bécs végtelenül szolid és kulturált városnak tűnik, amely nagyon jól tűri a turista-bolondériákat. Két fiatal, éjszakába bóklászó külföldi bolondériáit. Semmivel nem találkoznak, ami bontaná a harmóniát – még jó, hogy egy egészséges határon azért nem léptek túl a készítők; nem lett a filmből várostermék-elhelyezéses Ich liebe Wien - reklámbédekker.

Szerintem ez nem szokványos értelemben vett romantikus film. Inkább egyfajta tükre. A tündérmesét (ami például áthatja a Római vakációt, az egynapos szerelmi történetek – nekem legalábbis – filmes etalonját) gyönyörűen felbontja a vége… a két szereplő külön-külön, a saját jól megérdemelt (különböző) arckifejezésével, Bécs a „nélkülük üres” helyekkel, a képek sugallta ellentmondás: mintha azt mondaná az úgymond romantikus filmek sugallta értékrendről, hogy csapdába zárja a jövőt. Ez a nyitott (romantikus) vég életre szóló zárt helyzetek egész sorát teremti… de arról, hogy a rendezés, a színészek gesztus-játéka hogyan helyezi el ezeket a buktatókat, nem beszélhetek - hiszen minden szavam a folytatásra mutatna, abból árulna el… arról majd legközelebb.

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Évek óta kerülgettem ezt a könyvet, egyre fokozódó kíváncsisággal és valamiféle állandó félelemmel – a beszédes cím és a fülszöveg által felvázolt alapszituáció olyan mértékű depressziót és keserűséget előlegez, amibe én, az elmúlt évek érzelmi hullámvasutazása közepette, féltem beleugrani. Ehhez képest hatalmas meglepetésként ért, hogy amit olvastam, az nem hogy nem keserű, nem depressziós, hanem lélegzetelállítóan szép. Fájdalmas, melankolikus, az elmúlás szúrós szagával elegy, de szép. Olyasmi szépség ez, mint Ricky Fitts széllel játszadozó nejlonzacskójáé – triviális, mocskos, hétköznapi szépség, mely magában hordozza valamiféle éterinek az ígéretét. Egy elveszett érzést, elveszett gyermekkort, elveszett illúziók tömkelegét. Hitet – bizonyosságok nélkül. Kíváncsiságot – félelem nélkül. Vágyat – a beteljesülés valódi óhaja nélkül.

A regény látszólag ennyi: a hetvenes évek egy közép-nyugati kertvárosában öt lánytestvér eldobja magától az életet. Bigott anya, tehetetlen apa, zárt mikrokörnyezet, az örökös kívülállókat sújtó tipikus kamaszproblémák vegyítve az idealizált kamaszvágy-tárgyakat övező rajongással – robbanásveszélyes elegy, mely megannyi találgatnivalóval látja el a tragédia farvizén evezőket. A ’hálistennek, hogy nem az én gyerekemmel történt’ érzését álságos segítőkészséggel leplező szomszédságot, a felelősséget hárító iskolát, a felületességet profin űző helyi médiát. Pszichológusok, tanárok, újságírók próbálják magyarázni, miért választotta a korai halált öt gyönyörű fiatal lány. Korszellem? Predesztináció? A legkisebb – az első – öngyilkosságának utánzása? A zárdai szellemet propagáló anya nevelési kudarca? Netán valamiféle általános hanyatlás – a környéké, az iparé, „az amerikai álomé”, a világé – előjele?

Az eseményekre évtizedek múltán visszaemlékező „szomszéd fiúk” számára ez már jószerivel mindegy. Ők már nem akarnak mást, mint felidézni, amit fel lehet – már rég tudják, hogy úgysincs olyan magyarázat, ami befoltozhatná a Lisbon lányok halálával rajtuk esett sebet. Nagyon kamaszkönyv ez – elbeszélőink megrekedtek abban a borzalmas-gyönyörűséges kamaszévben, amikor végigasszisztálták a Lisbon lányok haláltáncát. Ez a kamaszos rácsodálkozás süt a szövegből, egyszerre érzéki, zsigeri, elfojtott vágyaktól terhes levegőjű és naivan ábrándos, mintha egy megfakult csipkebaldachinon keresztül lesnénk be a lányszobába. Ahogy az öt lány is örök kettősséget hordoz, életében és halálában is: egyszerre mocskos fiúvágyak démonizált tárgyai és piedesztálra emelt istennők – ismeretlenek, titokzatosak, ijesztőek. Öt lány egy gyakorlatilag bezárt házban – senkivel nem érintkeznek a legszükségesebb iskolai kapcsolatokon kívül, nem szórakoznak, nem járnak el otthonról, nem csábítanak és nem csábíttatnak. Csak egymásban és egymásnak léteznek – nem véletlen, hogy sokan meg sem tudják különböztetni őket. Nincs személyiségük, mert senkihez nem kerülnek olyan közel, hogy le tudja választani „azt az egyet” a „Lisbon lányokról” – egészen addig, amíg aztán az egyetlen, aki nem szüzen hal meg, Lux nagyon is közel kerül nagyon is sok férfihoz. Akik aztán életük végéig úgy emlékeznek, hogy szeretkeztek „a Lisbon lányokkal”. Ahogy egy ponton elhangzik: nem öt külön entitásként éltek a kortársak szemében, hanem egy ötfejű, tízkarú mitologikus szörnyként…

Érdekesen rímel erre a végig többes szám első személyben megszólaló elbeszélői hang. Ahogy a Lisbon lányok nem léteztek egymástól függetlenül, úgy az emlékük sem létezik az egykori kortársak emlékezetétől függetlenül. Mary, Cecilia, Therese, Bonnie és Lux a kollektív kisvárosi emlékezet részei – minden kamaszfiú férfivá érésének meghatározói, a „mi” Lisbon lányaink, akiknek emléke még évtizedekkel és jó néhány vargabetűvel később is összeköt. Közös a rejtély, közös a nem szűnő vágy, közös a bűnbánat. Hisz „mi” sem tettünk semmit, hogy másképp történjen. Mintha mindenki, kamasztól az aggastyánig, alkoholista szomszédtól papig egy irányba terelte volna a végzet kerekét: a gondosan lefojtott bájtól elkábítva senki sem vette észre, valójában milyen keserűség fodrozódik a Lisbon ház mélyén.

Persze mindig így van – a környezet sosem veszi észre, mekkora keserűség gyűlik az emberben, legyen az felnőtt, gyermek, vagy öt fiatal lány. Amíg meg nem történik a tragédia. De valahogy ebben a regényben nem is ez a lényeg. Hanem hogy elmúlt. Vége van. Hiába is „oldanák meg” a Lisbon lányok rejtélyét, hiába gyűjtik mániásan a tárgyi emlékeket és a vallomásokat a túlélők, hiába írják le, az az év, melyet két öngyilkosságokkal tarkított nyár keretez, sosem hozható vissza. Sok tekintetben A világítótorony Ramsay gyerekeit juttatják eszembe ezek a fiúk: ők sem képesek tudomásul venni, hogy az elmaradt látogatás a világítótoronyhoz nem pótolható évekkel később – hogy ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Eugenides a legnagyobbakhoz méltó érzékenységgel ír arról a délibábos szépségű kamaszálomról, hogy a miénk lehet a csoda – és annak darabokra hullásáról is. Sokáig, nagyon sokáig velem lesznek még a mondatai…

Kiadó: Tericum

Fordító: Barta Judit