2015. március 20., péntek

Mielőtt lemegy a nap - film

Így, hogy láttam néhány filmjét, bátran kijelentem, hogy Linklater a filmzáró félmondatok, párbeszédek, elsuttogott ellenpontozó szavak elvetemült és pofátlan bajnoka! Pokolira tudja, hogy nyomatékosítson az utolsó pillanatban, rakja a kép alá a szót úgy, hogy amikor felállsz, az egész filmje ott bimbózzon benned a zárómondatoktól, és másnap, harmadnap is nyíljon belőle újra a film, mint valami agyba telepített virág… de azt hiszem, inkább kezdjük az elején – egy figyelmeztetéssel: lehet, hogy megint túl sokat árulok el. Úgyhogy vedd ki tékából, töltsd le, nézd meg – nem fogod megbánni, főleg, ha láttad az elsőt! Csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar a feltáró fecsegés; jelzem ez pont az a film, ahol szerintem nem számít. Lehet úgy élvezni, mint egy operaelőadást: ott is tudod a mesét, mégis élvezed…

Persze a mese is megér egy misét – mert nemcsak következetesen, de igen frappánsan válaszol az előző filmvég nyitott kérdésére. A „találkoznak, vagy sem” játékát a legügyesebben, a szereplőkből bontja ki – azzal, hogy az igazi kérdés a „mikor”. Mert persze hogy nem jön össze fél év múlva a randevú Bécsben – egyfelől sorsszerű akadály súlyosbítja a lány enyhe neurózisát, másfelől a peronon hiába várakozás az első film lezárásában megismert helykereső fiút pályára löki. Akinek nem volt elég az élmény, az megkapta hozzá a mélységet… szegény Celine! Akinek pedig az élmény önmagában elég volt, az táplálkozott belőle, felkajálta (és persze el is emésztette közben): Jesse regényt írt abból a bécsi éjszakából; eladja, karrierre váltja (ha innen nézzük: kurvának löki) az emlékeit. Immár kilenc év telt el, s a fiú épp a párizsi sajtó célirányos faggatózását tereli (valódi személy-e Celine…) a francia kiadója könyvbemutatóján, amikor oldalt, félig a színfalak mögül feltűnik a lány teljes valójában. Az igazi kérdés a „mikor” – mert ettől a sajátos ízű helyzettől (hisz a lány olvasta a könyvet) az első pillanattól egyszerre kínos és érzelemmel telített a találkozásuk; ráadásul fokozottan távlatba helyeződik visszamenőleg az előző film nem egy gesztusa. Egyrészt rögtön kiderül: az írók, a rendező látták maguk előtt ezt a folytatást és annak fényében forgatták le a Mielőtt felkel a napot – másrészt rögtön kiderül: a két reményteli, tehetséges fiatal valóban isten kegyelméből való színész.

Tényleg nagyszerű a történet íve – gyönyörű, ahogy elsőre üresbe fut a lány mentegetőzése. Jesse nem tesz szemrehányást. Igen, tényleg feldolgozta az emlékeit – nyilván nem utolsó sorban terápiás céllal. Nem lehetett jó érzés azon a peronon egyedül… de lett egy története, egy nem mindennapi, amit elmesélhetett. Lett egy története, amit elmesélve palackba zárt üzenetet dobhatott az emberiség óceánjába – a reménnyel, hogy rátaláljon a lány. De közben lett egy élete is; a feldolgozott múlt teret engedett a jövőnek: felesége lett, fia, kötelességei – és várja a repülőgépe. Egy órája van a lányra, azt is a kötelező reptéri ügyintézés idejéből lopná. Annyira gyönyörűen hozza Ethan Hawke ezt a kettősséget: ahogy folyamatosan játszik az arcával a beteljesült remények öröme és kínja; a tény, hogy mennyire felkészületlenül érte, valójában mennyire készületlenül Celine megjelenése…

Tényleg nagyszerű a történet íve – mert a két ember a zavarból ott és akkor (egy autó aurát préselő, zárt terében) jut el a valódi érzéseiig: amikor és ahogyan kell. Szemrehányás és harag – gyönyörű, ahogyan a szavakkal végre tényleg egymáshoz érnek! Nem szabad Celine szemrehányásait a neurózisára fogni! Valóban van mit felhánytorgasson: nagy mértékben a fiún múlt, hogy nem cseréltek címet, telefonszámot – a puhaságán, hogy nem mondott ellent, nem állt ki magáért (hisz Celine-nek a könyvből nyilvánvalóvá vált: pontosan érezte a fiút, és a fiú is pontosan őt…); persze az más kérdés, hogy valójában Jesse könnyed természetéből fakadóan boldog lehetett így is azzal az egy éjszakával – hisz táplálkozott belőle. Ezzel együtt nagy lecke ez uraim: jelezni kell, ha a nő húzta játéktér túl szűk a vágyaitoknak! Főleg mivel jobbára a nő maga is ezt szeretné… mert valójában Celine nincs mit felhánytorgasson: hölgyeim, a provokatív cáfolandókkal való játék csúful visszaüthet, sors szülte kalicka lehet belőle, amihez mérve minden valóban elétek toppanó pasas szürke és hideg lesz, nem lesz versenyképes: a „lehetett volna” gyönyörű hiábavalóságához nem lesz mérhető. Annyira gyönyörűen hozza Julie Delpy ezt a kettősséget, ahogy a rajongás és szemrehányás közt cibálják az érzelmei – mintha színészileg is lekerült volna róla minden babaháj…

És a vége… ezért a záró párbeszédért megéri megnézni a filmet, úgyhogy ezt tényleg nem árulom el. S ha akadt olyan elvetemült, aki nem látta, de ezt a bejegyzést mégis elolvasta idáig, hadd nyugtassam meg: ez a film (akár az opera) minden fordulata pontos ismeretével együtt is maradéktalan élvezet. Most már nagyon furdal a kíváncsiság, hova „érezték tovább” az alkotók Jesse és Celine szemünk láttára kibomló személyiségéből a harmadik filmet... 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...