2014. április 1., kedd

Ben Aaronovitch: London folyói



Gyakorlatilag attól a perctől kezdve, hogy befejeztem Miéville Krakenjét, arra várok, hogy valami hangulatában hasonló könyvet olvassak. No nem mintha az azóta eltelt időben ne fordultak volna meg a kezemben rendkívüli olvasmányok, természetesen más műfajból is, mégis: a Kraken anno annyira elfogott magának, hogy most is ahogy ezt írom, legszívesebben leülnék és újraolvasnám. Ezért is vártam annyira a London folyóit – és ezért (is) olvastam nagyjából az első oldaltól kezdve üdvözült mosollyal az arcomon. Mert igen, végre megvan – ami persze nem jelenti azt, hogy Kraken-utánérzés lenne, ezt szögezzük le gyorsan: noha Aaronovitch vállaltan merít a kortárs angolszász urban fantasy számos képviselőjétől, bátran nyúl a klisékhez, jóízű iróniával idéz Harry Pottert, mindemellé működő és szellemes sajátvilágot teremt. Ami akkor is működik, ha – sorozatindító kötetről lévén szó – egyelőre meglehetősen kevés elemét ismerjük meg igazán. Viszont amit igen, az szinte makulátlan.

Azt írtam, az első oldaltól üdvözült mosollyal olvastam: és tényleg. Leginkább a hamisítatlan, nagyon angol humor miatt, ami minden sorát átitatja. Levágott fejű hullával indítunk és egy bekezdésen belül az edzett londoni városlakók lélektanán elmélkedünk – néha azt érzem, csak az angolok képesek minden sznobizmusukkal és felsőbbrendűségükkel együtt is ennyi iróniával nevetni saját emberi gyarlóságaikon és konkrét hülyeségeiken. Ebben egyébként főhősünk, a kezdő közrendőr Peter Grant is jeleskedik. Peter épp a küszöbén áll annak, hogy megkezdhesse munkáját, mint „igazi” rendőr – álma, hogy a gyilkossági csoport nyomozója legyen, ám felettesei sokkal inkább „értékes” aktatologatóként látnák. Amit azért néhány elejtett utalásból meg is érthetünk…

Tiszta szerencse, hogy az egyik utolsó, tanoncként az utcán töltött napján összefut egy gyilkosság tanújával, kinek kézzelfoghatósága és pláne megbízhatósága némiképp kérdéses – lévén halott. A szellemlátás valószínűleg a legtöbb rendőrtestületnél pont megfelelő ok lenne ahhoz, hogy az embert a legeldugottabb irattár legporosabb sarkába száműzzék, nem úgy Aaronovitch Londonjában, ahol e képesség felkelti Nightingale felügyelő figyelmét. Olyannyira, hogy pikkpakk maga mellé veszi Petert tanoncnak, megszabadítva ezáltal az Ügyfeldolgozó Részlegtől és rászabadítva a mágikus tanulmányokra. Nightingale ugyanis varázsló. Nem, nem Harry Potter, és seprűje sincs – egyébként is, kinek kéne seprű, ha ilyen Jaguarral furikázhatna? Ő London utolsó varázslója, aki egyszemélyes mágikus ügyosztályként a rendőrség mellett működve felel a természetfeletti bűnözés kordában tartásáért. A kortalannak tűnő, nagytudású és mindig makulátlanul elegáns mágus bevezeti Petert a mágikus világ alapjaiba, és megkezdi lassú és nem mindig fájdalommentes tanítását.

S persze közben nyomoznak is, mégpedig egy rejtélyes gyilkosságsorozat után, melynek csupán első felvonása a bevezetőben talált fejetlen hulla – egyre erőszakosabb és mocskosabb bűntettek követik egymást, békés idegenek esnek egymásnak minden ok nélkül, elegáns színházba járók kezdenek futballhuligánként tombolni. És ha ez nem lenne elég kezdő mágusunknak, London folyói családi viszályba keverednek és rá vár, hogy megoldja a helyzetet – ami nem könnyű, ha Temze anya és Temze apa nem tud megegyezni a folyó felosztása felett, gyermekeik (azaz a mellékfolyók) pedig többnyire mindent elkövetnek, hogy útjába álljanak a közeledésnek.

Nem tartom kizártnak, hogy Peter olykor azt kívánta, bár az ügyfeldolgozókhoz került volna, ellentétben az olvasóval, aki élvezettel lubickolhat ebben a szellemes-mágikus-gunyoros összevisszaságban. A lendület egy percre sem csökken, a több különböző cselekményszál és hangulat nagyon jót tesz a regénynek – Aaronovitch legnagyobb érdeme a szememben, hogy kiválóan egyensúlyoz a krimi és az urban fantasy között. Egyik sem megy a másik kárára, és bár „a CSI és a Harry Potter tökéletes keveréke” méltatás némiképp túlzó, mindenképpen említésre méltó, hogy ellentétben a műfaj legtöbb darabjával, nem mismásolja el a nyomozói munkát és nem veti be a mágikus kártyát lépten-nyomon. Peter vérbeli rendőr, aki akkor is rendőr marad, ha mágustanonccá válik: klasszikus módszerekkel nyomoz, a rendőrség adatbázisában kutakodik, kihasználja a kapcsolatait és együtt iszik a többiekkel a kantinban. Utóbbi teszi ki amúgy a munkaidő nagyobbik részét.

Furcsa, mert én magam inkább fantasy- mintsem krimirajongóként vettem kézbe a könyvet, mégis: ha választanom kell, azt mondanám, a krimiszál fogott meg jobban. A mágia csak amolyan kiegészítő volt – jó-jó, de még kell egy-két rész, hogy kiforrja magát ez a világ. Azért persze nem tudom letagadni a Harry Potter-rajongó énemet sem: Nightingale felügyelő alakja mégoly rövid ismeretségünk során is rabul ejtett. Sokkal inkább, mint Peter, de hát ez az én privát kis kattanásom – a „mesterek” általában közelebb állnak a szívemhez (de lehet, hogy csak öregszem). Ami a többi szereplőt illeti: London folyói könnyedén ellopják a figyelmet – a megelevenedett folyók ötlete önmagában zseniális, és az a fajta ősi, természeti mágia, amit képviselnek, a kötet legérdekesebb része lehetne, kár, hogy viszonylag kis teret kap. Még sincs ok panaszra, hisz kapunk egy fifikás és borzasztóan szellemes nyomozást, egy szerethető mágustanonc-rendőrt, egy szellemvadász kutyát és nyitott kaput egy világra, melyet nagyon szeretnénk közelebbről megismerni. Kíváncsian várom, mit hoznak a folytatások!


Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán

2 megjegyzés :

Amadea írta...

Vá, nekem is a Kraken-nosztalgia ugrott be róla.:)

Ilweran írta...

Szerencsére csak nosztalgia van, a hasonlóságokkal együtt is van olyan jó és vicces, hogy olvasás közben nem hasonlítgattam;)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...