2015. április 3., péntek

Blake Crouch: A pokol kapujában

Wayward Pines nem ereszt. A korábban megismert idilli kisvárosból, az idahói hegyek közt megbújó, áthatolhatatlan sziklarengeteggel és elektromos kerítéssel körülvett földi paradicsomból egyre kevésbé látszik kiút – az előző kötetvég fényében pláne. Jogosan is merülhetett fel a kérdés (nem csak bennem): mégis, hova lehet ezt folytatni? Van-e ebben a sztoriban annyi potenciál, hogy igazán izgalmas kérdéseket generáljon? (Van.) Van-e a szerzőben annyi bátorság, hogy feltegye ezeket a kérdéseket és úgy gondolja tovább, hogy nem megy el valamiféle popcorn-kompatibilis szórakoztatásba? (Van.) Szembe akarunk-e nézni, mi olvasók azzal, mi választja el a mesterségesen generált földi paradicsomot a nagyon is valóságos földi pokoltól? (Akarunk.)

Szóval a folytatás jött, látott és meggyőzött. Már az is félsiker lett volna, ha Crouch egyszerűen nem szúrja el, de ő jóval többet tett ennél: simán megugrotta a saját maga által magasra pöccintett lécet és olyan mélységet adott a sztorijának, ami után a nem csupán akciófilmes sablonokra épülő disztópiák hívei megnyalják mind a tíz ujjukat. (Atwood, mindig csak Atwood – nyilván nem véletlen, hogy már megint a Guvat és Gazella jut eszembe egy nyugtalanító jövőképet felvázoló sci-fi olvastán…) E második rész nem csak jobb, mint az első, de legyőzi a „középső” részek örök átkát is: cseppet sem érzik „csupán felvezetésnek” a naaagy befejezés előtt.

Ami részben az okosan továbbgondolt sztorinak, részben az okosan (és jó ütemben) bevont új nézőpontkaraktereknek köszönhető. Pont annyit kapunk belőlük, hogy (még) nyugtalanító(bb) fénybe vonják az eddigieket és azt a néhány „adottnak” vett ismeretet is átszínezzék, amink eddig (úgy hittük, hogy) megvolt. Ebben a világban minden csak díszlet – hogy is lenne bármi valódi? Hogy is tekinthetnénk bármit adottnak, ha kellékként lecserélhető ember, család, kapcsolat, múlt, ismeret, szeretet? És ezen bukik el a Wayward Pines-álom…

Mert az ember nem viseli jól, ha kellék lesz. Évszázadok óta küzdünk a szabadság ideája mentén, sokszor azt sem tudjuk, ki ellen, ki mellett, milyen célokért. Fogalmunk sincs, mit akarunk elérni, de a szabadságért küzdeni kell. Embervoltunk elidegeníthetetlen velejárója lenne, hogy nem tűrjük a bebörtönzést, az aranykalitkát, a skanzen-létet? Hogy bármilyen kényelmet, gondtalanságot, magát a túlélést is kockára tennénk, csak nézhessünk át a kerítés túloldalára? Józan ésszel senki sem választaná a szinte biztos halált, amit ott lát – ám senki nem is mondana le a választás lehetőségéről. Nyugtalanító képet fest Crouch egy világról, melyben a megfigyelés, az irányítás, az életünk felsőbb hatalom általi „elrendezése” túlságosan ismerős is lehet egy halom vonatkozásban. Szerencsére csak annyira, hogy beleborzongjon a tarkónk, de még ne vetüljön rá bármiféle aktualizáltság árnya. Mindenesetre elgondolkodtat: ha minden lépésemet kikapcsolhatatlan kamerák figyelnék, ha a lakásomban sem válthatnék egy bizalmas szót a párommal anélkül, hogy lehallgatnának, ha a legintimebb pillanataimat is nyomon követnék; vajon fellázadnék?

Crouch ügyes. A létező legkülönbözőbb szereplő-típusokat vonultatja fel az örök lázadótól a taktikus rendszerbomlasztón, az álomvilágba menekülőn, a vakhittől vezérelt tanítón és az idomított katonán keresztül az elvakult, hatalommániás diktátorig. Mindegyiküknek megvan a saját egyénisége és a saját tragédiája. Igen, még az önnön világjobbító ideáiba beleőrült, magát istennek képzelő városalapítónak is. Nehéz a világmegváltók élete – erre David Pilcher talán a legjobb példa. Egy zseniális tudós, egy évtizedekig dédelgetett projekt, mellyel tán az emberiség is megmenthető a kihalástól (vagy nem…): egy álom, melynek oltárán családok, életek százait áldozták – és mindez önmaga ellen fordul, mert a zseni egyvalamit hagy ki a számításból: magát az embert. Akit annyira meg akar menteni. Crouch könyve (trilógiája – de szívesebben tekintek rá egy könyvként) kapcsán felmerül a kérdés, amit már Atwood (megint...) és Kim Stanley Robinson kapcsán is feltettem: mi történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk, miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk? Nem csak a természetre vagy a világegyetem titkaira húzható rá e kérdés. Az emberi lélekre is. Vajon megmenthető-e az ember, ha megmentése közben épp attól fosztják meg, ami emberré teszi? Én nem hinném…

Persze arról sincs fogalmunk, hogy mi történhet akkor, ha hátat fordítunk a „megmentőnknek”, és kitaszíttatunk a földi paradicsomból. Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?


Kiadó: Agave
Fordító: Makai Péter Kristóf

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...