Wayward Pines nem ereszt. A korábban megismert
idilli kisvárosból, az idahói hegyek közt megbújó, áthatolhatatlan
sziklarengeteggel és elektromos kerítéssel körülvett földi paradicsomból egyre
kevésbé látszik kiút – az előző kötetvég fényében pláne. Jogosan is merülhetett
fel a kérdés (nem csak bennem): mégis, hova lehet ezt folytatni? Van-e ebben a sztoriban annyi potenciál, hogy igazán
izgalmas kérdéseket generáljon? (Van.) Van-e a szerzőben annyi bátorság, hogy feltegye ezeket a kérdéseket és úgy
gondolja tovább, hogy nem megy el valamiféle popcorn-kompatibilis szórakoztatásba?
(Van.) Szembe akarunk-e nézni, mi olvasók
azzal, mi választja el a mesterségesen generált földi paradicsomot a nagyon is
valóságos földi pokoltól? (Akarunk.)
Szóval a folytatás jött, látott és
meggyőzött. Már az is félsiker lett volna, ha Crouch egyszerűen nem szúrja el,
de ő jóval többet tett ennél: simán megugrotta a saját maga által magasra
pöccintett lécet és olyan mélységet adott a sztorijának, ami után a nem csupán akciófilmes
sablonokra épülő disztópiák hívei megnyalják mind a tíz ujjukat. (Atwood,
mindig csak Atwood – nyilván nem véletlen, hogy már megint a Guvat és Gazella jut eszembe egy
nyugtalanító jövőképet felvázoló sci-fi olvastán…) E második rész nem csak
jobb, mint az első, de legyőzi a „középső” részek örök átkát is: cseppet sem
érzik „csupán felvezetésnek” a naaagy
befejezés előtt.
Ami részben az okosan továbbgondolt
sztorinak, részben az okosan (és jó ütemben) bevont új nézőpontkaraktereknek
köszönhető. Pont annyit kapunk belőlük, hogy (még) nyugtalanító(bb) fénybe vonják
az eddigieket és azt a néhány „adottnak” vett ismeretet is átszínezzék, amink eddig
(úgy hittük, hogy) megvolt. Ebben a világban minden csak díszlet – hogy is
lenne bármi valódi? Hogy is
tekinthetnénk bármit adottnak, ha kellékként lecserélhető ember, család,
kapcsolat, múlt, ismeret, szeretet? És ezen bukik el a Wayward Pines-álom…
Mert az ember nem viseli jól, ha kellék
lesz. Évszázadok óta küzdünk a szabadság ideája mentén, sokszor azt sem tudjuk,
ki ellen, ki mellett, milyen célokért. Fogalmunk sincs, mit akarunk elérni, de
a szabadságért küzdeni kell. Embervoltunk
elidegeníthetetlen velejárója lenne, hogy nem tűrjük a bebörtönzést, az
aranykalitkát, a skanzen-létet? Hogy bármilyen kényelmet, gondtalanságot, magát
a túlélést is kockára tennénk, csak nézhessünk át a kerítés túloldalára? Józan
ésszel senki sem választaná a szinte biztos halált, amit ott lát – ám senki nem
is mondana le a választás lehetőségéről.
Nyugtalanító képet fest Crouch egy világról, melyben a megfigyelés, az
irányítás, az életünk felsőbb hatalom általi „elrendezése” túlságosan ismerős
is lehet egy halom vonatkozásban. Szerencsére csak annyira, hogy beleborzongjon
a tarkónk, de még ne vetüljön rá bármiféle aktualizáltság árnya. Mindenesetre
elgondolkodtat: ha minden lépésemet kikapcsolhatatlan kamerák figyelnék, ha a
lakásomban sem válthatnék egy bizalmas szót a párommal anélkül, hogy lehallgatnának,
ha a legintimebb pillanataimat is nyomon követnék; vajon fellázadnék?
Crouch ügyes. A létező legkülönbözőbb szereplő-típusokat
vonultatja fel az örök lázadótól a taktikus rendszerbomlasztón, az álomvilágba
menekülőn, a vakhittől vezérelt tanítón és az idomított katonán keresztül az
elvakult, hatalommániás diktátorig. Mindegyiküknek megvan a saját egyénisége és
a saját tragédiája. Igen, még az önnön világjobbító ideáiba beleőrült, magát
istennek képzelő városalapítónak is. Nehéz a világmegváltók élete – erre David
Pilcher talán a legjobb példa. Egy zseniális tudós, egy évtizedekig dédelgetett
projekt, mellyel tán az emberiség is megmenthető a kihalástól (vagy nem…): egy álom,
melynek oltárán családok, életek százait áldozták – és mindez önmaga ellen fordul,
mert a zseni egyvalamit hagy ki a
számításból: magát az embert. Akit
annyira meg akar menteni. Crouch könyve (trilógiája – de szívesebben tekintek
rá egy könyvként) kapcsán felmerül a kérdés, amit már Atwood (megint...) és Kim Stanley Robinson kapcsán is feltettem: mi
történhet, ha nem adjuk fel azt az öntelt elképzelést, hogy Istent játszhatunk,
miközben valójában fogalmunk sincs, mivel játszunk? Nem csak a
természetre vagy a világegyetem titkaira húzható rá e kérdés. Az emberi lélekre
is. Vajon megmenthető-e az ember, ha megmentése közben épp attól fosztják meg,
ami emberré teszi? Én nem hinném…
Persze arról sincs fogalmunk, hogy mi
történhet akkor, ha hátat fordítunk a „megmentőnknek”, és kitaszíttatunk a földi
paradicsomból. Vajon készek vagyunk
szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?
Kiadó: Agave
Fordító: Makai Péter Kristóf
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése