Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.
Valójában csak ennyi. A költő ezt
hagyta benne abban a teljes és megismételhetetlen gondolatfolyamban, amely a Napforduló kötetében Között címmel alkotott ciklust. A
legszigorúbban válogató költők közül való, a sajátot legszigorúbban szűrő
költők közül való Nemes Nagy Ágnes, akit példa gyanánt hozok fel mindig, ha
nőköltészetről, ha szavak válogatása módszertanának nemekhez kötöttségéről esik
szó. Ez a költészet egyetemes, tehát androgün, avagy transznemű – nincs neme,
avagy mindkét neme van; válassz tetszés szerint, olvasó. A Között verseiből kiemelt vers persze önmagában jelent, a
szerepjátékon túl is, mellyel a megfejthetetlen rejtélyeire, húsvét-szigeti
szobrokon át a hiteink kőbe cibálására utal: a gesztusra, amivel örökké
öröklétbe faragnánk az isteneink – akár úgy, hogy megistenült önmagunk (ahogyan
például a reneszánsz csinálta). Önmagában jelenti a szobrászt. És általa: az
alkotó embert. Aki szobrokat visz (akár az elméje) hajóján, kiformált
gondolatait viszi, végsőkig csiszolt, egymáshoz helyes szögben álló,
kristálytiszta kiformált gondolatait, hogy hirdessenek. S aki így süllyed el:
kiformált gondolatszobrokkal terhesen; ahogy Bartók mondta: a végén két teli
bőrönddel távozik. Nem a képessége, az ideje hiányzik – elmondani a teljes
elmondhatatlant. Akár érzékeltetni, ahogy a kőbe faragott, öröknek szánt
látványok szerte a világon. Hisz minden óvó szándékunk ellenére porlanak úgyis bele
az időbe, süllyednek el; de addig legalább láthatók – és ébreszthetik a
gondolatot, amit beléjük faragott a véső. Az alkotó ember pokla: magával vinni
az alkotást, a felmutatása előtt, a fejben készet, a valóban készet, a
kiformáltat – anélkül, hogy bárki láthatná.
Önmagában, a befogadó és értelmet
tágító gyönyörű ciklus nélkül is teljes és egész gondolat – s oda való, ahol ma
is olvasható, kőbe vésve: Nemes Nagy Ágnes sírkövére. Hiszen tökéletesen
foglalja össze az alkotó ember keserves vágyának minden hiábavalóságát, a
formálás hiábavalóságát az emlékezet kövén, melyet olvashat az emlékező, sír
mellett megálló; az elsüllyedt alkotó mellett, időben immár nélküle tovább
hátráló jövendő. Visszanézhet erre a kőre és a tanulságát viheti magával:
megértéseink java elsüllyed velünk együtt. Gyönyörű, időbe vitt szobraink.
A Között ciklusával együtt persze ennél mérhetetlenül többet jelent
ez a kilenc sor. A teljes ciklus egy gondolatfolyam, elágazásokkal,
szigetekkel, örvényekkel és visszafolyásokkal. Példának álljon itt a Szobrokat vittem-et közvetlenül megelőző
Szobrok – amely a partra úszó,
megmenekülő ember szobrokra csodálkozását, a vészből menekülő gyönyörű
értetlenségét, tehát az itt tárgyalt vers tökéletes ellenpont-pillanatát építi
fel: az egykor végiggondolt, kiformált kultúrával való szembesülést akkor,
amikor az már értelmét vesztette. Gondoljunk a háború után a századelő
illúzióira visszapillantó emberre – vagy akár arra az érzéketlenségre, ahogyan
nem értheti meg az európai utazó a húsvét-szigeti kőfejek értelmét… a konkrét tapasztalatra a saját, s a kapható
tapasztalatra a másmilyen kultúrával való szembesüléskor. A ciklus egésze,
ha hagyod magadban csapongani a képeit, a rét tava felett menekülő,
szárítókötélről szabadult ingbe belelátott katona-testtől Lázár keserves
feltámadásáig talán a legméltóbb párja Pilinszky Apokrif című, korszakos költeményének – nem annyira célzott,
fókuszált, de legalább annyira sokrétű tartalommal.
S még nincs vége a verssel
bejárható utaknak: a Szobrokat vittem
még egy ajándék-réteggel gazdagabb. A kézirat hátoldalán a vers folytatódik,
így kiteljesülve:
Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.
A víz alól kimentelek,
nélkületek nem élhetek.
Még fuldokolva partra húzom
az összeroncsolt testeket.
Homokból ágyat készítek,
feküdve ott feküdjetek,
csepp olajat hordok naponta
roncsolt, gyönyörű arcotokra.
Eső megáztat csendesen.
S nem lát titeket senkisem.
A ciklusba e változat nem
kerülhetett be – egyfelől szűkítette volna az asszociációs lehetőségeit, a
gondolatfolyam teljesség-érzetét, másfelől egyben elolvasva a Között gondolatmenetén túl mutató
tartalommal is terhes. Az alkotás keserű hiábavalósága. Akarsz valamit a
szavakkal? A színekkel, a kővel, a fával, a hangok teljes és hallható
spektrumával? Amit kimentesz alkotás közben belőle, az torzó. Összeroncsolt
test. Lehetsz rá büszke – de mindig kevesebb, mint amit valójában érintene. Áldozhatsz
az alkotásnak, kenhetsz teremtményed arcára csepp olajat a közöny áztató esőjében…
igen, a közönyben. Hiszen az elmerült és gondolat-partra mentett roncs ráadásul nem
hat. Nem látja senki, vagy ha látja: nem akarja látni. A hatása kétséges – vagy teljesen
hiányzik. Nem látszik rajtunk a kultúra… A ciklusba ez a változat nem
kerülhetett be – hiszen az Között
tart; ég s a föld között, nap s az éj között, ég s az ég között: nem mond le
így, koppanó zárlatával a reményről.
Harcsa Veronika a Quartettel feldolgozta e verset... Hallatlanul kemény ez a kopogó
ritmus, amit megtart a Quartet ebben a dalban, ahogy ábrázolva megtartják a
kopogó szavak ritmizált hiábavalóságát. A zongora oldó elsimulásáig, amire
Veronika szelídebben, az elveszést szinte gyászének-szerűre hangsúlyozva
énekel. Hogy aztán visszazuhanjunk a szívritmus-kopogásba, a pontozott játékba,
az elkülönült hangokhoz. Izgatott, ideges, magával húzó ritmust álmodtak ehhez
a sorvégeken eső, lélegzet után kapkodó vershez, így képiesül a szobrok partra
vonszolása – ez a gyönyörűen lehetetlen gesztus…
A lemez egyik leghatásosabb dala
– és Veronika egyik bevallott kedvence. Hallgassátok meg – így kell verset
dalba dolgozni, ennyire a versből, a szöveg asszociációk szőtte tartalmaiból
kiindulva. Így kell elsimítani a zaklatott ritmusokat, ugyanannak a zenei
szerkezetnek az ellassított, jól felismerhetően, a díszei alatt a lassú
előadásban is lüktető szerkezetével, mélyebben beleszőve vele a hallgatót az
ábrázolt gesztus hiábavalóságába, mint bármilyen harsány hangszeres szólóval.
Szerintem így kell verset dalba dolgozni – hogy a füledbe kússzon az értelme a
szavaknak; hogy mégiscsak akadjon, aki észreveszi, a parton elhagyottan,
„fekvőben fekvő” szobrokat.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése