The Crown – A Korona – 4. évad

Az idei év tán legjobban várt streaming bemutatója A Korona negyedik évadáé volt – világszerte milliók várták tűkön ülve, hogy folytatódik II. Erzsébet és családja története a botrányos nyolcvanas években. Már az első három évad kapcsán is írtam, hogy most érkeztünk el a legizgalmasabb és a készítők szempontjából legkockázatosabb évekhez – nagy kérdés volt hát, sikerül-e megugrani a lécet. Nos, első nézésre azt tudom mondani, a negyedik évad simán hozza az előzőek színvonalát, bizonyos részek a sorozat legjobbjai közé tartoznak, az új idők, új tematikák, új főszereplők beemelése a történetbe parádés. Hiányérzet igazából nincs, ami jobban feszítheti most a nézőt, az a következő szezon borús ígérete. Mert ha tetszik, ha nem, a szereplőt, akire az évadot felépítették, akit a királyi családot övező összes változás indikátoraként nagyon szépen bemutattak, ki kell nyírni. És ezt baromi nehéz lesz úgy képernyőre vinni, hogy ne sérüljön az eddigi koncepció.
 
De hagyjuk egyelőre Diana feltehetően az ötödik évad végén bekövetkező halálát – nézzük a felbukkanását. Az évad egyik nagy kérdése volt, hogyan sikerül bemutatni a szívek hercegnőjét, és az már az első résztől nyilvánvaló, hogy a készítők is erre fektették a legnagyobb hangsúlyt. Az akkor még kamasz grófkisasszony felbukkanása pont olyan üde és bájos, amilyennek a tündérmese modernkori megtestesítőjét látni szerették volna a nyolcvanas években. Egy éteri lény, egy naiv, rajongó kislány, aki mániásan próbálja magára vonni a hercege figyelmét. Simán elérték, hogy már ettől az első felbukkanástól másra se tudjunk gondolni, mint hogy ezt a kislányt mint egy áldozati bárányt véreztette ki a család, az intézmény, a média, a közvélemény… Brutálisan ügyesen sikerült táblára helyezni az új játékost. És ügyesen, bár kissé szájbarágósan sikerült érzékeltetni, mekkora játékos lesz ez az egyelőre naiv tündérke a későbbiekben – bár egészen elképesztően pofátlannak tartom a showrunner Peter Morgantől hogy önmagát parafrazeálja a szarvas-hasonlattal (A királynőben anno a halálba hajszolt Dianát állította párhuzamba a Balmoral szomszédságában elejtett királyi szarvassal), a királyi családot lázba hozó sebesült szarvas és az azzal való humorizálás, vajon kerül-e Balmoral ebédlőjébe végre egy méltó „ellenfél” a már a falról letekintő korábbi trófeával szembe, jól érzékelteti, hogy a sorozat abszolút főszereplőjének, a Koronás főnek egyedül Diana volt méltó ellenpárja, egyedül ő volt képes arra, amire sem politikusok, sem egyéb családtagok botrányai, sem gazdasági sokkhatások nem: hogy alapjaiban ingassa meg a Korona és a Koronás fő tekintélyét.
 
Pedig nem indult ő nagy játékosnak – ahogy a korábbiak kapcsán is írtam, szokatlanul bátran nyúltak a készítők a walesi hercegi pár házasságához és annak előzményeihez: a harmadik évadban megalapozták a család által szétszakított Károly - Kamilla kapcsolattal és tulajdonképpen szépen tartották is az irányt. A sorozatbéli walesi herceg egy percig sem tagadja, hogy olyan nagyon nem óhajtja megszakítani a kapcsolatát ifjúkori szerelmével, sőt – ezzel együtt leendő királyként persze teszi a kötelességét, elvesz egy, a család által alkalmasnak ítélt nőt, kis trónörökösökről gondoskodik, játssza a szerepét. Ahogy előtte a szülei, nagyszülei és az ő felmenőik. Nem is lett volna baj, ha mindehhez talál egy, a szüleihez hasonlóan pragmatista feleséget, aki érzelemmentesen játssza a szerepet és hercegnőként, majd királynéként félrenézve, biztosítja a Korona integritását. Csakhogy egy naiv, szerelmes, minden élettapasztalatot nélkülöző tizenkilenc éves lány erre a legkevésbé sem volt alkalmas. És itt válik szét, ki lesz a tündérmese hősnője és ki a már-már mesei gonosz… Károly egészen addig szánalomra méltó áldozata szülei ridegségének, a ráerőszakolt családi kötelmeknek, az érzelmeket minden körülmények közt a kötelességnek és a Koronának alárendelő nevelésnek, amíg nem kényszeríti rá ő maga is ezt az ocsmány játékot valakire, aki nincs tisztában a játékszabályokkal és aki éveken át hiába esdekel a szeretetéért és a figyelméért.

 

Persze ez a sorozat készítőinek narratívája – sosem tudjuk meg, mi zajlott valójában a Kensington palota fali közt. Mindenesetre az ábrázolás brutális, és bár még így is árnyaltabb, mint bármely eddigi interpretálása e tragédiába forduló tündérmesének, érezhetően ez is amellett teszi le voksát, hogy ebben a kapcsolatban Diana volt a kizárólagos áldozat. Azt, hogy bármi történik is, a világ szemében ez megkérdőjelezhetetlen tény lesz, a sorozatban épp Kamilla ismeri fel – ő mondja ki, hogy egy esetleges válás esetén az egész világ által imádott hercegnő mellett másnak esélye sincs szimpátiát kivívni. A történelem őt igazolta. Érdekes egyébként, hogy mennyire megfoghatatlan ez az imádat, ami a hercegnőt körülvette. Igazából a sorozat sem tud mit kezdeni vele, csak bemutatja, de nem tudja feltárni az okokat – miért is imádta ezt a jelentéktelen fiatal nőt megannyi ember? Hogy lehet, hogy első hivatalos körútján, alig huszonkét évesen akkora népszerűségre tett szert, hogy könnyedén lemosta nem csak férjét, de az egész királyi családot? Mi volt a titka? Ez egyelőre rejtve marad – a következő évadra vár az öntudatra ébredő, a médiát a család ellen fordító, szó szerint az egész világot (immáron tudatosan) maga mellé állító nő bemutatása.

 
Nem véletlenül írtam ennyit a tündérmese hercegnőjéről – hiába van három korszakos jelentőségű nő a plakáton, a főszereplő ezúttal ő. Persze nem mehetünk el szó nélkül a másik kettő mellett sem. A változás tradíciót ostromol – szól az évad szlogenje, s ez tán még a walesi hercegnőnél is hangsúlyosabban jelenik meg az első női miniszterelnök, Margaret Thatcher alakjában. Thatcher politikája ma is több mint vitatott, de az tény: áttörte az üvegplafont. Nem csak neme, de származása és neveltetése okán is. Hivatalba lépésekor minden afelé mutathatott, hogy a királynővel országos cimborák lesznek – két egykorú, konzervatív felfogású, munka- és kötelességmániás asszony Britannia élén. Mégis: nem is lehetnének különbözőbbek. Di mellett az évad fő csapása a királynő és a miniszterelnök sorozatos konfliktusa – az első évad óta hangsúlyos az uralkodó kapcsolata a mindenkori kormányfővel, de tán senki, még Churchill sem kapott akkora jelentőséget a királynőre mért hatás szempontjából, mint Thatcher. A Vaslady és az ő sok szempontból elhibázott politikája szembesítette az uralkodót valójában azzal, hogy a brit birodalom, melyet örökölt, mennyit veszített az évek alatt jelentőségéből és hogy vajon mit érdemes beáldozni azért, hogy ezt a jelentőséget, a valaha volt nagyság árnyképét visszaépítsék.
 

A walesi herceg házasságának ábrázolása és Diana piedesztálra emelése mellett az évad sarkalatos pontja volt, hogy mit kezd a széria Thatcher politikájának megítélésével – durván fogalmazva, hogy elkezd-e végre nyíltan politizálni, vagy sem. Sokan kétségbe vonták, hogy megtehető-e, hogy a közelmúlt oly élénken bennünk élő eseményeit is azzal a kierőszakolt semlegességgel és távolságtartással ábrázolja, mint a régmúlt eseményeit. Érdekes kérdés. Mert első ránézésre érzéketlen struccpolitikának tűnik az északír konfliktust leredukálni Lord Mountbatten meggyilkolására vagy a Falkland-háborút díszletnek használni Thatcher magándrámájához. De! A Korona sosem volt a szó szoros értelmében történelmi sorozat – sosem törekedett a történelmileg hiteles és főleg nem kimerítő ábrázolásra. Ez egy színes-szagos, kosztümös családi dráma. Középpontjában a Koronával és a Koronás fővel. II. Erzsébet királynő életének és uralkodásának története. Mely történetben minden eseménynek, minden szereplőnek, minden körülménynek csak annyiban van szerepe, amennyiben a királynőre hatnak. Mindennek a Koronára mért hatása adja meg a súlyát. S tudjuk, hisz erre lett felhúzva az egész első évad: a Koronára nem tud hatni semmi. Nem ismer emberi drámákat, nem hatják meg háborúk, szenvedések, éhínség, munkanélküliség. Személytelen, érzelemtelen, emberségétől megfosztott konstrukció, ami maga alá gyűri az embert, akinek fejére teszik a Westminster apátságban. Épp ezért érthető és konzekvens a sorozat egésze szempontjából az, hogy a forrongó nyolcvanas éveket csak annyiban láttatják, amennyiben az érinti a királynőt. Egy családtag halála, egy politikus összeomlása az audiencián, egy botcsinálta betörő a palotában.
 
És ezért lesz a sorozat igazi próbája is az egyetlen alkalom, amikor a Koronát rákényszerítette a közhangulat, hogy dobja le a személytelenség palástját és mutasson emberséget. Vajon hogyan építik le azt a rideg istennőt, amivé Windsor Erzsébet lett és hogy lesz belőle újra ember, aki aztán közel ötven év uralkodás után sikerrel fogalmazza újra (akarata ellenére is) az intézményt?
 
Órákig mesélnék még a sorozatról, az időközben felnövő királyi gyermekek magándrámáiról, Margit hercegnő sorozatos összeomlásairól, melyek ugyan önismétlőek, de remekül illusztrálják, hogy a család a saját tagjaival sem bánik kesztyűs kézzel, a váratlan helyeken megcsillanó humorról, az okosan végigvitt szimbólumokról, a kiváló színészekről (Emma Corrin bájos Diana, Gillian Anderson megdöbbentően jó Thatcher, Olivia Colman, Tobias Menzias, Helena Bonham-Carter kisujjból hozzák a figurát, de az igazi aduász az évadban az egyszerre durván eszelős és végtelenül szerencsétlen Josh O’Connor Károly szerepében); de már így is hosszúra nyúltam. Nézzétek! Én biztos, hogy újrázni fogom hamarosan és reménykedem benne, hogy egy másik korona tombolása nem késlelteti sokáig a következő évad forgatását (ahhh, minő ócska poén, de nem lehet kihagyni…). Tényleg nézzétek!