Az utóbbi évek angol életrajzi
filmjei kapcsán (A király beszéde, A Vaslady, Az ifjú Viktória királynő) rendre előkerült hivatkozási alapként
Stephen Frears 2007-es alkotása, A
királynő – nem véletlenül. Frears filmje elkészülte óta már-már etalonná
vált a műfajban, melynek komplexitását és zseniális alakításait azóta sem tudta
megközelíteni egyik „követője” sem (természetesen az angol életrajzi drámák
közül – mivel gyökeresen más zsánert képviselnek, nem sorolom ide sem az
amerikai életrajzi filmeket, sem az európai „művészfilmeket”). A királynő nem kevesebbre vállalkozik,
mint hogy egy hét történései alapján rajzoljon portrét egy hatvan éve regnáló
uralkodóról – s még ha tudjuk is (akkor is tudtuk, azóta pláne nyilvánvalóvá
vált) hogy ez az egy hét bizonyos szempontból sorsfordító jelentőségű volt az
angol monarchia számára, ez akkor is bátor vállalkozás. Bátor, ám nem eleve
elvetélt.
II. Erzsébet 1952-ben lépett
trónra, ahogy a filmben is elhangzik „ifjú leányként” (valójában kétgyermekes
anyaként, de ez a lényegen nem változtat – csupán 26 éves volt ekkor) –
kisgyermekként tanúja volt a VIII. Edward lemondása körüli alkotmányos
válságnak, trónörökösként élte végig a második világháborút, uralkodóként
végigasszisztálta a brit gyarmatbirodalom széthullását. Mégis, a huszadik
század egyik legemblematikusabb női közszereplőjeként mindig megőrizte
hidegvérét, méltóságát és rendíthetetlen nyugalommal tartotta fenn az egyesek
szerint reformra szoruló, mások szerint egyenesen tűzre való monarchikus ideát.
Egészen 1997 nyaráig, amikor is egy hét leforgása alatt nem csupán népszerűsége
csökkent drámaian, de egyes közvélemény-kutatások szerint többen pártolták a
köztársasági államformát, mint uralkodása alatt addig bármikor(!). Ami, ismerve
a britek viszonyát az ő monarchiájukhoz (mely innen, Kelet-Közép-Európából
nézve azért nem egyszer elég érdekes…), rendkívül sokatmondó tény. Hogy mi
váltotta ki a közvélemény ily drámai elfordulását hőn szeretett uralkodójától?
Természetesen Lady Diana Spencer halála, és az azt követő reakciók – illetve, a
királyi család részéről a reakciók teljes hiánya.
A walesi hercegnő halála és az
azt követő tömeghisztéria valószínűleg sok évre ad még kutatnivalót a brit
társadalomszociológusoknak – mint ahogy Lady Di személye és hatása a
popkultúrára is. Egyelőre megfejtetlen rejtély, hogy tudta ez a kifelé
többnyire elbűvölő, ám többek szerint személyiségzavarral küzdő, figyelem- és
szeretetfüggő, a bulvársajtót gátlástalanul kihasználó nő az ujja köré csavarni
a fél világot. Persze rajongói számára meg az megfejtetlen rejtély, hogy nem tudta az ujja köré csavarni a
királyi családot. Ami tény, hogy a nyolcvanas évekbeli tündérmese-esküvővel –
mellyel az arisztokrata származású, de mégiscsak „alacsonyabbról jövő”, visszafogott,
nem túl szép, nem túl okos, de bűbájos londoni óvónőből Anglia leendő
királynéja lett – Diana a világ „legtöbbet fényképezett asszonyává” vált. Ő
volt a „nép egyszerű leánya”, aki bekerült az elitek legelitebbjébe, és aki
egyszer majd a világ legstabilabb trónján ülhet – ám ott sem szűnik meg a
„szomszéd lány” lenni. Aki kétségkívül közelebb hozta az emberekhez az addig
megközelíthetetlen királyi családot – beengedte a zárt ajtók mögé a sajtót,
kimutatta érzelmeit a nyilvánosság előtt, kitaposta az utat a polgári
származású hitvesek előtt. Aki – minden megcsalt, megalázott nő példaképévé
válva – kiállt a nyilvánosság elé azzal, hogy a férje megcsalta, és a kamerák
kereszttüzében vallotta be, hogy ettől összeomlott. És ő volt a hercegnő, aki
félredobta a koronát. Azt a koronát, mely méltóságának megőrzésére II. Erzsébet
az életét áldozta.
A királynő és a hercegnő közti
ellentétekkel tele volt a bulvársajtó – azonban a film okosan nem megy bele
abba, mit érezhetett II. Erzsébet, az ember
egykori menye halálakor. Ehelyett arra fókuszál, mit cselekedett II. Erzsébet,
a királynő a walesi hercegnő halálakor.
Aki ekkor már nem királyi családtag, így a szigorú protokoll szerint halálhíre
nem kíván reakciót – a királyi család folytatja nyári vakációját, mintha mi sem
történt volna, tutujgatják a gyerekeket, akik elvesztették édesanyjukat,
feketébe öltöznek, amikor misére mennek, de nem lépnek nyilvánosság elé. Pláne
nem kívánnak állami temetést szervezni – az ő részükről ez magánügy, mégpedig a
Spencer család magánügye (hogy a leendő angol király anyja halt meg, az csak
egy szerencsétlen véletlen). Egyfelől csodálatra méltó, másfelől
bicskanyitogató az a merevség, ahogy a protokolláris előírásokhoz ragaszkodnak,
és nem engednek – sem maguknak, sem másnak – emberi érzelmeket. És közben a
Buckingham Palota előtt csak gyűlnek a virágok…
Itt lép képbe a frissiben
megválasztott miniszterelnök, Tony Blair, aki – lévén munkáspárti, fiatal,
modern, antimonarchista feleséggel megverve – amúgy is szálka a királyi udvar
szemében. Aki a hercegnő halálának másnapján elhíresült „a nép hercegnője”
beszédével csak táplálta a bulvár-hisztit. Aki ugyanakkor alkotmányos
kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse uralkodóját: bajban van. A film
tulajdonképpen kettejük emberi és politikai játszmájának és szolid,
konszenzusos egymásra találásának krónikája (is). Egyben hagyomány és
modernitás ütköztetése – több fronton.
Egyfelől ott van Diana halála és
a kiváltott tömeghisztéria – amit a királynő érthető módon nem tud kezelni,
mert nem fér bele a világképébe. Ő, akit úgy neveltek, hogy soha ne mutasson
érzelmet a nyilvánosság előtt, aki fotósok előtt sosem ölelgette gyermekeit,
aki népének szerető, ám távolságtartó „anyja” volt, nem érti, hogy a korszellem
azt követeli, ölelje keblére a gyászoló tömeget. Hogy menjen ki a palota elé,
hajtson fejet a hercegnő emléke előtt, sírjon a kamerába és ostorozza önmagát –
ahogy Diana tette. Mert ez már rég nem a méltóságteljes koronás fők ideje,
hanem a celebeké. És a celebhercegnőké – akik popsztárokkal buliznak,
milliárdos aranyifjakkal hetyegnek, és magukkal cipelik a fél világsajtót, hogy
dokumentálják minden jótékony lépésüket. Másfelől ott van a politika terén bekövetkező
„lazulás” – már a film (zseniális) nyitójelenetében képet kapunk arról, II. Erzsébet
mennyire ódzkodik attól az új móditól, amit a munkáspárti győzelem hozhat; ez
tovább fokozódik (s számos mulatságos részlettel ajándékoz) Blair és felesége
első hivatalos palotabéli látogatásakor.
Míg a királyi család Balmoralban
vadászgat, Blair pedig Londonból próbál előbb saját pecsenyét sütögetni, majd
menteni a monarchia becsületét, szép lassan kirajzolódik az a bizonyos
alkotmányos válság. S a végén már nem az a kérdés, a királynő fejet hajt-e a népakarat
előtt, hanem hogy vissza tudja-e szerezni a korona megtépázott becsületét.
Azóta tudjuk: vissza tudta. Sokatmondó a zárójelenet, melyben az uralkodó a
miniszterelnök orra alá dörgöli, hogy egyszer majd ő is megtapasztalja, milyen,
amikor a nép elfordul tőle – hisz tudjuk: míg Blair már sehol, II. Erzsébet még
mindig a trónján ül, s a királyi család népszerűbb, mint valaha. Mely
népszerűség nagyrészt a Diana hercegnő tevékenységével indult, s a halála utáni
válságot követő „nyitásban” kicsúcsosodó folyamatnak köszönhető. Minek
eredményeképp az idős uralkodó Bond-lányként „ugrik ki” helikopterből az
olimpiai megnyitón…
S hogy ez a politika, protokoll
és poros királyi lakosztályok által fémjelzett film miért is lett a századelő
legjobb életrajzi filmje? Nos, egyfelől Peter Morgan mértéktartó és nagyon okos
forgatókönyvének, másfelől Helen Mirren emblematikus alakításának köszönhetően.
Morgan fantasztikus érzékkel egyensúlyoz hagyomány és modernitás, alázat és
megalázkodás, giccs és távolságtartó ridegség között. Mindamellett, hogy a film
első percétől az utolsóig idézhető párbeszédek tömkelegét adja a szereplők
szájába, legokosabb húzása, hogy nem szerepelteti a néhai Diana hercegnőt –
pusztán archív televíziós felvételeken látjuk, ezáltal távolítja el tőlünk,
helyezi mintegy a „valódi” szereplők fölé, egyfajta ikonstátuszba (ahogyan
egyébként akkor a világ nagy része érzékelte). Mirren pedig – ő maga a királynő. Sem addig, sem azóta
nem láttam ilyen mértékű átlényegülést, nem tapasztaltam azt, hogy így megvezetik
az érzékeim – sokáig II. Erzsébet említésekor konkrétan Helen Mirren filmbeli
alakja jutott eszembe, nem az igazi. A színészgárda többi tagja sem marad el
mögötte, Michael Sheen Tony Blair-je idegesítően tenyérbemászó (ezáltal
hiteles), a királyi család karót nyelt, ijesztően defektes tagjai vagy Helen
McCrory Cheri Blair-je pedig a maguk módján rendkívül szórakoztatóak, de kár
lenne tagadni, hogy ez Helen Mirren filmje. Aki egy merev maszk mögé zárva,
pusztán szemvillanásokkal úgy fest le egy életet, hogy elhiszem: többet tudok
meg tőle a királynőről, mint számtalan bulvárcikkből és életrajzból tudnék. E
tekintetben kétségtelenül jobban járt, mint Diana – ő kapott egy könyvtárnyi
cikket és könyvet, míg a királynő kapott egy királynőhöz méltó megszemélyesítést. És egy filmet, amire még
sokáig etalonként fogunk tekinteni.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése