2018. október 18., csütörtök

John Williams: Augustus


„Oly sok minden nincs kimondva. Már-már azt hiszem, nem találták még fel a formát, amellyel mindent kimondhatnék, amit kell.”

Stoner története után hosszú időnek kellett eltelnie, mire kézbe mertem venni Augustus életregényét – részben mert John Williams magányódája (túl) mély húrokat pendített és nem szívesen adtam át magam neki újra; részben mert az ókori Róma történelme sosem állt közel hozzám, egy sokadik életrajz a császárok császáráról a legkevésbé sem érdekel, azt pedig elképzelni sem tudtam, hogy képes lesz oly közel hozni az embert a császárgúnyában, amilyen közel a jelentéktelenségébe fulladó kisembert hozta. Hogy sikerült, az több mint szépírói bravúr. John Williams mély emberismerete jóval fontosabb tényező, mint zseniális szövegalkotása.

Van-e amit nem mondtak még el Ceasar Octaviusról, aki nagybátyja halála után, tizenkilenc évesen találta magát a hatalom középpontjában, hogy tapasztalatlan ifjoncként, csupán néhány barátjában (vagy még bennük sem) bízva véget vessen a pártoskodástól szabdalt Róma hanyatlásának, legyőzze a keleti világ legnagyobb uralkodónőjét és megszilárdítson egy addig jószerivel példátlan hatalmat? Regények és történelmi értekezések ezrei szóltak életéről és tetteiről az elmúlt kétezer év során. De vajon akad-e egy is, amely az igazságot rejti? Megismerhetjük-e Octaviust, az embert az Augustusról, a császárról szóló művekből? Felrajzolják-e a krónikák a magányt, a bizonytalanságot, az elhivatottság és érdektelenség közti hezitálást? Kőbe vésik-e a cselekedetek az apa kudarcát, aki egyetlen lánya boldogsága elé helyezte a kötelességét? Szólnak-e a történelemkönyvek az emberről, aki számos árulás leleplezése után már csak abban bízik: a neki legkedvesebb árulója tán maga sem tudja, mibe keveredett.

Williams levelekből, naplótöredékekből, katonai feljegyzésekből, versekből, visszaemlékezésekből összeálló képe a császárról a hozzá közel állók emlékeiből ragasztott tabló. E három felvonásra komponált műben előbb végig követhetjük a fiatal Ovtavius útját a hatalomig, a Julius Ceasar meggyilkolásától Antonius és Kleopátra legyőzéséig tartó időszakot, az éveket, amikor lerakták a legenda alapjait. A második részben, melyet az „egyik lánya”, Júlia naplótöredékei donimálnak, megismerjük a hatalom magányában vergődő császárt. Azt az Augustust, akinek képét kőbe vésheti az utókor: aki mindent feláldozott „másik lánya”, Róma érdekében – a hideg fejű manipulátort, aki barátai, lánya, felesége, nővére és saját boldogságát is könnyű kézzel vetette oda, hogy műve fennmaradjon.

Persze egyik kép sem teljes. A harmadik részben az addig némaságba burkolózó császár a halál küszöbén visszatekint és kimondja: minden mű, amit róla, életéről, uralkodásáról írtak, hazudik. Ha van is bennük ténybeli igazság, egyik sem tartalmazza a teljes igazságot az emberről a mű mögött. Williams szolid csavarral állít tükröt saját maga, az olvasó és a történetírás elé: valójában minden ember megismerhetetlen. Próbálkozhatunk az irodalom vagy a tudomány eszközeivel mindent kisajtolni a múltból, de hogy ki volt és kivé lett Octavius, sosem tudjuk meg. De vajon számít-e? Az utószó végső fricskája szerint: nem. A birodalom, melynek alapjait lerakta, túlélte az utána következő császárok kegyetlenségét, alkalmatlanságát, őrületét. A mából visszatekintve persze álom csupán az utókoráé is, mégis: egy olyan reményteli álom, amelyre a jelen kiábrándultságából csak irigykedve tekinthetünk vissza.

Róma nem örök – nem számít. Róma el fog bukni – nem számít. A barbár diadalmaskodik – nem számít. Rómának volt egy pillanata, és az nem tűnik el nyomtalanul. A barbár az általa meghódított Rómává válik. A nyelv finomítani fog durva beszédén. Annak látománya, amit elpusztít, tovább csörgedezik az ereiben. És az időhöz mérve, amely végtelen, mint ez a sós tenger, amelyen oly törékenyen lebegek, semmi az ár, a semminél is kevesebb.”


Kiadó: Park
Fordító: Gy. Horváth László

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...