2009. február 28., szombat

Frost/Nixon

Gondolom, mindenki hallott már a Watergate-botrányról és Nixon elnök lemondásáról. A huszadik századi történelem egy olyan eseménye volt, amiről még azoknak is megvan a véleménye, akik nem tudják, mi történt pontosan. A politikának egy olyan szimbolikus eseménye, ami megmutatta, hogy igen, ilyen is van, a legnagyobb-legfontosabb-legakármilyenebb vezetőt is le lehet mondatni, aztán megmutatta azt is, hogy hiába mond le, a felelősségre vonás elmarad, a politika azután is ugyanolyan hazug, képmutató, mocskos világ marad, mint előtte. Van azonban a történetnek egy olyan folytatása, amit szerintem Európának ezen a felén nem túl sokan ismertek, viszont Amerikában médiatörténeti jelentőségű eseménnyé nőtte ki magát. Erről szól a film.  
 
Nixon 1974-es lemondása után a pehelysúlyú brit showman, David Frost, aki addig főleg sztárokkal és bulvárhírekkel megpakolt színes-szagos showműsorokat csinált, elhatározza, hogy ő lesz az első, aki interjút készít a leköszönt elnökkel, és ezzel nem csak nézettségi csúcsokat dönt meg, de felkapaszkodik a komolyan veendő tévés újságírók közé is. Frostból senki nem nézi ki, hogy végig tudja vinni tervét, de ő hatalmas elszántsággal veti bele magát, mindent kockára tesz, miután egyik tévétársaság sem finanszírozza az interjút, totálisan eladósodva maga teremti elő rá a pénzt, csak hogy becserkéssze Nixont. A volt elnök vállalja az interjúkat, részben a felkínált pénz miatt, részben azért, mert ő is és tanácsadói is meg vannak győződve arról, hogy bármikor elbánik a nem különösebben okos, nem különösebben tehetséges, bájgúnár tévéssel.
 
Frost nézettséget akar, mindenáron, ehhez pedig beismerést kell kicsikarnia Nixonból, az elnök pedig vissza akarja szerezni népszerűségének legalább egy kis morzsáját, és meggyőzni a nézők millióit arról, hogy nem volt bűnös. A film nagy részében a négy részletben felvett interjúk előtti felkészülést látjuk, illetve magukat a felvételeket. Miközben látjuk, hogyan készíti fel Frostot két harcosan Nixon-ellenes politikai szakértő, hogyan rágódik a valaha volt népszerűség maradványain az elnök, kibontakozik két totálisan különböző ember jelleme. A film igazi erőssége, hogy rájuk, kettőjükre fókuszál, mindkét főszereplő élő, lélegző, hús-vér figura, nem fekete-fehér hősök. Frost tökéletesen tisztában van azzal, hogy szellemileg nem veheti fel a versenyt Nixonnal, hogy semmit sem ért a politikához, hogy vitában nem tudja legyőzni az elnököt, bevett eszközei itt nem használnak, de valami elképesztő elszántsággal és fanatizmussal küzd az interjúért, Nixon pedig folyamatosan vergődik a belénevelt elvek, a politikai hitvallása és a lappangó bűntudata között. Ahogy látjuk megtörni, saját tettének súlya alatt összeroskadni, úgy lesz egyre kevésbé a megtestesült gonosz, aki átverte a fél világot, és egyre inkább egy szánandó ember, aki végső soron ugyanazt tette, mint előtte és utána politikusok milliói, csak ő belebukott. És mivel a legmagasabbra jutott, nagyot is bukott. A film nem ítélkezik, nem is igazán politizál, egyszerűen bemutat két embert életük fordulópontján. Frost, aki tisztában van saját korlátaival, meglátja és megragadja a lehetőséget, hogy sokkal magasabbra jusson, mint arra tehetsége vagy esze predesztinálná, Nixon pedig ráébred, hogy elszúrta, hogy csak magának köszönheti a bukást.
 
Ahhoz képest, hogy politikai drámát nézünk, amiben tulajdonképpen nem történik más, mint hogy néhány ember beszél és beszél, olyan izgalmas és feszült a film, mint egy bokszmeccs. Rendkívül feszesek, pergőek a párbeszédei, minden sora a helyén van, és minden sora ott és úgy üt, ahogy kell. Egy évek óta sikerrel futó színdaradot adaptált forgatókönyvvé az írója, Peter Morgan, aki már A királynő című, szintén saját színdarabból adaptált könyvével is bizonyította, hogy remekül ért a politika és az emberi drámák ötvözéséhez. A színészi játék kifogástalan, a két főszereplő, Frank Langhella és Michael Sheen totálisan együtt él a szerepével, ami nem csoda, hiszen színpadon évek óta játsszák már. Mellettük igazából minden mellékszereplő csak statiszta, de rájuk sem lehet panasz.
 
Fájdalmasan kevesen voltunk a moziban, mikor megnéztük, és ahogy néztem a nézettségi adatokat meg a véleményeket, sajnos kevés emberhez jutott el ez a film. Én ennek ellenére mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti az igényes, intelligens filmeket. Noha a téma súlyos, a keret meglehetősen kötött, a megvalósítás erősen dokumentarista, végső soron egy nagyon szórakoztató filmmel van dolgunk.
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...