2017. július 19., szerda

Az év legjobb science fiction és fantasynovellái 2017

Jonathan Strahan nálunk tavaly debütáló sci-fi és fantasy novellaválogatása számomra is meglepő módon az év egyik legkellemesebb meglepetése lett – olyannyira, hogy idén már úgy vártam a folytatást, mint egy falat kenyeret. Amellett, hogy mindig is kedveltem a novellákat (és harcosan védtem őket mindenkivel szemben, aki szerint novellát csak az ír, aki nem elég jó egy regényhez), mivel még mindig csak ismerkedem a sci-fi műfajával és nem tartom valószínűnek, hogy a közeli jövőben áttérnék a hard core sci-fi olvasásra (vagyis hogy csak azt és válogatás nélkül, megismerkedve az összes alzsánerrel…) az ilyen válogatások remek alkalmat jelentenek arra, hogy kicsit jobban körülszaglázzak SFF téren és kiderüljön, mi az, ami tényleg érdekel.

A tavalyi kötet, ha kellemes meglepetés volt is, azért elég vegyes képet mutatott, már ami a szigorúan szubjektív tetszést illeti: jó pár kiemelkedő darab mellett jócskán akadt benne olyan is, amitől messzire tudtam volna hajítani a könyvet. Idén valahogy egységesebbre sikeredett a válogatás (vagy csak szerencsésen hanyagoltuk a biohorrort…). Persze volt néhány kevésbé tetszetős novella, sőt, az előzetes várakozásokhoz képesti combos csalódás is, de ha nagyon megerőltetem magam sem jut eszembe olyan, amit kifejezetten utáltam vagy bűnös időpocsékolásként maradt volna meg bennem a rá szánt idő.

Nézzük először a legnagyobb meglepetéseket:

Seth Dickinson: Az éj és selyem törvénye – Egyértelműen a kötet legerősebb darabja, az első volt, ami után konkrétan le kellett tennem, mert nem engedett teret másnak. Ez a legjobb novellák ismérve: hogy húsz oldalon képesek akkorát ütni, mint egy vaskos regény. Dickinson mágiája, világépítése, karakterei egytől egyig zseniálisak. Bár eddig a legkevésbé sem érdekelt a Kormorán Baru, az áruló, e novella után azt mondom, bármit ír a szerzője, én elolvasom.
Alyssa Wong: Megfulladsz, hogyha itt maradsz – Wong már a tavalyi válogatásban is nagyot ütött Sorvadó anyának éhező leánya című horrornovellájával, de akkor még azt hittem, tipikusan egypatronos szerző lesz. Ehhez képest ez a darab köröket ver az előzőre. Zombis fantasy a vadnyugaton – kész csoda, hogy ebből nem valami ZS kategóriás tévéjáték lett, hanem ősi mítoszokat idéző hangulatú gyönyörű megváltástörténet.
N. K. Jemisin: A vörös föld boszorkánya – Hűha…! Ahhoz képest, hogy Jemisin nem nyűgözött le első magyarul megjelent regényével, itt valami olyan stílusosat alkotott, hogy csak szedegettem az állam a földről. Amerikai dél, háztáji mágia, polgárjogi mozgalmak fantasy keretbe helyezve – ez sem nagyon engedte, hogy ráolvassak még valamit.

Jöjjenek a fenti hármas zsenialitásától elmaradó, de azért kifejezetten jó darabok (sorrend nélkül, ahogy dobja őket a kötet):

Paolo Bacigalupi: Mika modell – Jé, Bacigalupi tud mást is, nem csak vízbe fúló világba írt gazdag lány – szegény fiú szerelmi történetet írni! Jó, ez gonoszság volt, nyilván tud mást, csak két regény és a tavalyi novella után kicsit már sok volt ugyanabból a sztoriból. Itt végre se környezeti katasztrófa, se halálra ítélt szerelem, helyette kapunk egy ironikus és könnyed tanmesét a „vannak-e emberi jogai egy gépnek” témakörben. Kicsit ujjgyakorlat-szerű, de roppant szellemes.
Joe Abercrombie: Két nő – Muhaha, a kötet egyik legviccesebb momentuma volt, hogy én majd’ halálra röhögtem magam egy Abercrombie-novellán. Sosem olvastam a szerzőtől, nem is áll szándékomban, a kardos-baszós fantasy nagyon nem az én világom, sokszáz (ezer…) oldalon pláne nem – de így húsz oldalon meglepően üdítő volt ilyet is olvasni. Mondjuk se füle, se farka és tényleg nem szól semmi másról, csak kardozásról meg baszásról, de legalább jó a humora. És most már elmondhatom magamról, hogy olvastam Abercrombie-t is.
Sam J. Miller: Szakállas dolgok – Miller a tavalyi válogatásban két novellával is képviseltette magát és mindkettő elég jó élmény volt, szóval nem lepett meg, hogy most is megbízható színvonalat hozott. Kemény, férfias (nem macsó-értelemben), kíméletlen története sok újat nem tesz hozzá a testrablós sci-fi történetek garmadájához, de olyan hangulata van, amit például e kötet hasonszőrű darabjai megközelíteni sem tudnak.
Delia Sherman: A nagy detektív – Steampunk Sherlock-parafrázis. Imádnivaló. Pedig én nagyon nem vagyok Sherlock-rajongó – mondjuk lehet pont ezért szórakoztam rajta nagyon jól, el tudom képzelni, hogy az igazi rajongók szentségtörést kiáltanak.
Genevieve Valentine: Levelek a Themisről – Ezt simán olvasnám regény-terjedelemben is. Remek ötlet, okos megvalósítás, működő átverés. Iszonyú sok lehetőség maradt benne.
Theodora Goss: Piros, mint a vér, fehér, mint a csont – Az idei válogatás tán legerősebb tematikája a meseparafrázis – ahhoz képest, hogy e téren mindenki Naomi Noviktól várta a csodát, a nála jóval kevésbé ismert (magyar származású) Goss simán kenterbe veri. Fájdalmas meséje a bosszújáért bőrét levedlő mitikus farkasról ismerős mesei hangulattal ajándékoz és bravúrosan viszi tovább a megszokott mesélési módot.
Yoon Ha Lee: Rókacsapda – Mintha egy menő animét néznék, popcornnal és kólával, multiplexben, beleszegezve a székbe és rettegve a tigrisszellemektől. Nagyon keleti, nagyon filozofikus és nagyon akciódús. És persze jóval több van benne, mint ami elsőre látszik.

És akkor a csalódások:

Catherynne M. Valente: A jövő színe kék – Ezt sem gondoltam volna, de hát a dédelgetett kedvencek is írhatnak olyat, ami nem jön be :( Valente szerelem, eddig olvasott regényeiben nem tudott hibázni, a tavalyi válogatásban pedig az ő novellája volt az abszolút kedvenc, de ezúttal túlságosan messzire gurultak a gyógyszerei. Mondjuk lehet az sem tett jót neki, hogy maga mögött hagyta a meséket és felült egy roppant divatos témára…
Naomi Novik: Ezüstfonás – A kötet legnagyobb csalódása. Novik nem ír rosszul, és sokáig itt is szépen szőtte a mesét, volt egy hangulata, borzongatott, hozta a népmesei fordulatok elvárt kiforgatását – aztán úgy pofon vágta a saját maga által felrajzolt mesét, ahogy nem illik. Komolyan, aki így tud írni, ne engedjen már meg magának ilyet. Mintha egy ponton úgy döntött volna, hogy unja az írást és egy totál rendszeridegen kétbekezdéses marhaságot odarittyentett volna, hogy úgy nézzen ki, mintha vége lenne. Vagy csak lejárt a leadási határidő.
Geoff Ryman: Nevető árnyékok – Ez egész jól indult, még érdekes is lehetett volna a világtól elzárt humanoid faj életébe csöppenő kutató története, akadt néhány kifejezetten szellemes ötlet is benne (a szeparáció megőrzésének legjobb módja, ha eladod a szigeted egy médiakonszernnek, aki a franchise-jogokért cserébe biztosítja a háborítatlanságod…) – csak aztán elment egy olyan irányba, ami nem csupán lerágott csont, de roppant bosszantó is. Az ezerszer olvasott-látott Pocahontas-történet nem lesz semmivel sem eredetibb attól, ha leszbikus szerelem kerül a középpontjába. Csak úgy mondom.

Ami kimaradt, az a se jó - se rossz, egynek elmegy kategória. Akadt remek ötlet, ami kissé túl lett hajtva (Ken Liu: Hét születésnap) és akadt olyan is, ami jó volt, csak nem értettem, mi keresnivalója egy ilyen válogatásban, mert se nem sci-fi, se nem fantasy, inkább klasszikus lélektani írás (Charles Yu: Mese, Nina Allan: Az űrutazás művészete). Érdekes egyébként, hogy három jól körvonalazható tematika mentén szerveződnek a novellák: a meseparafrázisokról már szóltam, ezen kívül feltűnő a gender-tematika és a földet és lakóit megszálló idegenek túlsúlya. Tavalyról nem emlékszem ennyire erős összekötő elemekre. Az viszont ismét bebizonyosodott, hogy az SFF weird iránya vonz igazán – minél elborultabb egy ötlet, annál nagyobb sikerre számíthat nálam. Szerencsére ez most elég jól fut, legalábbis a nemzetközi piacon biztosan. Szóval van okom reménykedni, hogy jövő ilyenkor hasonlóan izgalmas novellákkal teli kötetet vehetünk kézbe.


Kiadó: Gabo

2 megjegyzés :

Amadea írta...

Kardos-baszós fantasy.:DD Grimdark a hivatalos, menőző megnevezése - az SFF-nek már bonyolultabb műfajrendszere van, mint az uncsi szépirodalomnak.
Én évente kettő is el bírnék viselni ebből a válogatásból, vagy egy másikat, mondjuk a Vandermeer házaspárét.

Ilweran írta...

Hát jól van na :D kedvem se volt szofisztikált elnevezést keresni neki, Abercrombie-hoz amúgy is illik a szókimondás, nem? :)
Én is elviselnék több ilyet is, Vandermeer weirdségét ismerve pláne kíváncsi lennék az ő válogatásukra.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...