Gibson
köszöni, jól van, jóízűen sétafikál a Trendvadásszal megkezdett
ösvényen, ami nekem, az olvasónak kifejezetten üdítő élmény, örömmel
veszem a kezembe a könyveit – a hőseinek mostanában nem a világot kell
megmenteni. Az egész írói hozzáállás került kicsit közelebb hozzánk – és
miért ne lehetne feszült, jól komponált jelent-közeljövőt álmodni
nekünk, végre világmegmentés nélkül.
Persze
szerettem a gigaformátumú problémák tehetséges-kisemberi hőseit is
tőle, de a világmentés mostanában annyi műfaji regény kliséje lett,
annyi rémfantázia pusztító kataklizmáit ússzuk meg mindig az utolsó
pillanatban, hogy szinte vigasztaló a titkos márkák, a divat, a farmer
súlyos anyagának egyedi szabású időtlensége, a kis boltok és nagy
üzletek, a szembántóan kék öltönyök és a céges információlopás világában
akciódús kavarásokról olvasni.
Mert Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban
is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor,
lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze hogy kiderül a végén:
nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és
figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult
szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre
pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.
Hollis
Henry, az egykor igen sikeres banda, a Curfew énekesnője és Milgrim, az
elvonóról frissen szabadult egykori drogos csak azért ismerheti
egymást, mert mindketten a milliárdos Hubertus Bigendnek dolgoznak – úgy
látszik ugyanazon az ügyön. Fel kell kutatniuk a fű alatt, minden
marketing nélkül terjedő ruhamárka: a Gabriel Hounds megalkotóját, mivel
Bigend be akar törni a katonai ruházat piacára, és ehhez remek alap
volna az időtlenséget sugárzó, trendektől független titkos márka. Persze
erre a piacra nemcsak neki fáj a foga, és hőseink hamar egy kiteljesedő
konfliktus első vonalában találják magukat. Még jó, hogy Milgrim
képtelenül részletgazdagon figyel meg és jegyez meg részleteket. És jó,
hogy Hollis exbarátja, Garreth nemcsak bázisugró – mert egyéb
képességeire is szükség lesz, hogy hőseink megúszhassák a kalandot.
A
Blue Ant trilógia befejező kötetének a legnagyobb erénye, hogy
ügyetlenek a hősei – a legprofibbak is bakiznak néha, és ebben a
könyvben szinte kötelezően. Az apróbb-nagyobb esetlenségektől
valóságszaga lesz a történetnek. A minden szuperhősi jelleget
parodisztikusan idézőjelbe helyező szereplők nem hétköznapiak azért: egy
drogproblémás kriptológus, egy ex-rocksztár, egy notóriusan tornyokról
ugrándozó ökoterrorista semmilyen mértékig nem hétköznapi, de a
csetlés-botlásuk, a körülményeknek való kiszolgáltatottságuk a saját
élményeinkre hajazóan azok. Cselekedeteik ábrázolása még akkor is
valóságszagot áraszt, ha egy akcióregény önkényes terepén teszi.
Bár jellegében alapvetően más, az élmény szintjén kicsit olyan volt nekem ez a könyv, mint az Ocean’s Eleven
filmen: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerre vicces és
feszült, karakteres és klisékkel játszadozó, de teljességgel hullamentes
sztorin ilyen jól szórakozom majd. Gibson könyve az eklatáns példa: nem
feltétlenül kell kiborítani folyton a ketchupos üveget.
Kiadó: Metropolis Media
Fordította: Tamás Dénes
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése