Keserédes búcsú 2022-től

Csupa-csupa saját kép - kattintásra megnőnek

„Néha azt érzem, miközben körülöttem összedől a világ, én most kezdek szárnyalni” – ezzel zártam 2020-at, amit Covid ide vagy oda, azóta is életem egyik legsikeresebb évének tartok. 2021 zárása már árnyaltabb volt, megbillent egyensúlyról és identitásválságról írtam, de akkor még a külső sikerek legalább megkérdőjelezhetetlennek látszottak, a konfliktus inkább bennem volt – blogolás, kultúrához való viszony, munka-magánélet egyensúly, ilyen úri huncutságok. Hát, 2022 legalább egyértelművé tette: az élet szempillantás alatt válhat egy halom fossá, felesleges szépíteni. Végülis, aki nehezményezte volna, hogy merjük jól érezni magunkat, miközben „összedől körülöttünk a fél világ”, megnyugodhat: most már mi sem érezzük annyira jól magunkat. Az a sikersorozat, ami az előző két-három évemet jellemezte, brutális falnak rohanásban csúcsosodott ki, és azt lehet mondani, hogy január óta csak keresem a helyem az amúgy még mindig „álom” munkámban – már amikor épp ez van fókuszban. Mert a munka-magánélet egyensúly problematikája is kapott egy szép kis pofont: egy egészségügyi problémahalmaz és a csodálatos magyar egészségügyi rendszerrel vívott fél éves küzdelem mondhatni, mindent vitt – más az, ha az embernek két vizsgálat, két fájdalomhullám, két sírógörcs között van csak érkezése önmegvalósításon meg a sikersorozat kudarcán gondolkodni. Ettől még nem lesz persze kevésbé fájdalmas, de kevesebb figyelem jut a kis sértett önérzetemre és az elbaszott karrierlehetőségekre. Majd eljön az ideje ennek is, legkésőbb akkor, ha végre vége az egészségügyi vesszőfutásnak, addig meg marad a csendes agónia.
 

Ennyit a magánéleti szálakról, aggódni azért nem kell, nincs közvetlen életveszély, sem egzisztenciális vészhelyzet, objektíven nézve verjük a popónkat a földhöz amiért még mindig milyen jó dolgunk van. Tesszük is, elég gyakran. Csak ettől még az ember szenved, pláne, ha érző lény, pláne ha sok évnyi analízis és megküzdött válságok sokasága van mögötte. Kurva nehéz megőrizni a józan eszünket – hát még, ha a saját kis nyomorunkból kitekintünk: a szomszédban zajló háború, a minden oldalról szorító gazdasági recesszió, a fojtogató politikai környezet, a társadalom egészének pszichés állapota már nem engedi, hogy becsukott szemmel menjünk el mellette. Mindannyian a végletekig vagyunk feszítve, és olykor elég a legkisebb válság, hogy elpattanjon a húr. Aztán artikulálatlanul zokogunk azért, mert már megint elment a wifi. Például.
 

Az egyetlen igazán pozitív hozadéka ennek a kudarcos évnek az, hogy visszataláltam a blogoláshoz. Még nem igazán tudom, hogy most legyek-e hálás a történtekért (nem…) mert visszafordítottak egy úton, amin nem szerettem járni; vagy tekintsek úgy erre, mint egy reménybeli egyensúlyi állapot előszelére (bárcsak…); egyáltalán: meddig fog tartani, meddig visz a lendület, meddig lesz mondanivalóm és meddig lesz szükségem arra, hogy azt ide csatornázzam? Nem tudom megfogni a pillanatot, amikor eldőlt, hogy én akkor megint írni fogok – azt tudom (mert most megnéztem) hogy január és július között semmi nem jelent meg tőlem, aztán augusztusban Kim Stanley Robinson új könyve meghozta az áttörést és utána hónapról hónapra egyre nagyobb lelkesedéssel pötyögtem. Hogy az újrakezdés KSR érdeme-e vagy véletlen, hogy épp A Jövő Minisztériuma olvastakor értem el arra a pontra a szellemi nihilben, hogy kellett ez a csatorna, különben megőrülök, rejtély – azt viszont elspoilerezem, hogy a regény maga egyben az év legjobb olvasmánya is lett 😀 Most jön a szokásos vekengés: fogalmam sincs, meddig fog tartani ez a kegyelmi állapot, hogy kedvem is van írni, akad mondanivalóm is, meg időm és energiám is van rá. Lehet, hogy tartós lesz – lehet, hogy jövő hónapban jön egy szuper új lehetőség, ami elviszi a fókuszt, vagy… most komolyan, mit lehet itt manapság tervezni? Pillanatnyilag ott tartok, hogy a műtétemtől egy újabb járványon és gazdasági csődön át egy meteor becsapódásáig bármire látok esélyt, szóval nem merek én már jövő hétig se tervezni… Ha posztolok, úgyis észreveszitek, remélem, néha azért el is olvassátok ;)

Blogolás ide vagy oda, az olvasásaimra egyáltalán nem lehetett panasz: az előző két évhez képest sokat és jólesően olvastam, és bár nagyon sok volt az újrázás és még több a non-fiction, igazából a válogatásra sem lehet panasz. Hagyományos lista nem lesz, próbálom három plusz egy blokkra szedni a legjobb élményeket. Kezdjük is a plusz eggyel.

Fotózok is
 
Na jó, ez nem is szigorúan véve a könyvekről fog szólni… Tavasszal egy furcsa véletlensorozatnak köszönhetően végre megvalósult egy évtizedes álmom, kaptam egy remek Nikon gépet és elkezdtem komolyabban fotózgatni. Hogy miért véletlensorozat? Mert nekem a fotózás nagyjából 20 évvel ezelőtt volt nagy-nagy vágyam, tervezgettem, nézegettem, álmodoztam, de akkoriban esélyünk se lett volna igazán komoly gépet venni. Bohóckodtunk egy ideig kis kompakt digitális masinával, de aztán hamar eljött az idő, hogy még az alsó kategóriás okostelókban is jobb kamerák lettek, így a kis Olympus gép ment a fiókba, a fotózós álmok meg konkrétan elfelejtődtek. Hosszú évek óta eszembe sem jutott, hogy én valaha mennyire akartam fotózni. Aztán tavalyelőtt Zoli megvalósította egy szintén évtizedes vágyát és miután kapott egy teleszkópot, elkezdte mániásan kémlelni a csillagokat (erről majd ő mesél, ha akar…). Egy kedves kollégámmal beszélgettünk tavaly év elején arról, hogy a szilveszter éjjelt részben a csillagok alatt töltöttük, ő is elmesélte, hogy hasonlóképpen ünnepeltek egy ismerősével, aki asztrofotós és micsoda mélyég-fotókat csinált – nekem meg, mint egy rajzfilmben, kigyulladt a fejem felett a kis ötletlámpa 💡 Hogy hát én mennyire szerettem volna régen fotózni! És ha Zolinak távcső, akkor nekem fényképezőgép, aztán összetesszük amink van és majd együtt jól asztrofotózgatunk 😊

Amúgy ez kicsit sántít, mert a fő érdeklődési köröm azért nem ez, hanem a természetfotók (lásd illusztrációk), de az ötletlánc, aminek a végére eljutottunk oda, hogy Timi fotózni jár, fotós könyveket olvas és most épp fotós tanfolyamot tervezget, valahogy így nézett ki. Vannak elképzeléseim, mit szeretnék megtanulni, hova szeretnék eljutni, és nem, soha nem szeretnék ebből élni, pláne nem leszek esküvői fotós (két dolgot utálok fotózni: embereket és eseményeket) – megtartó hobbinak szánom és kapunak új látásmódok felfedezéséhez. Hogy miért ez a „plusz egy” kategória? Mert az év folyamán tucatnyi fotós könyvet olvasgattam, amiken nagyon jól szórakoztam, és amiket értékelni nyilván nem fogok, annyira nem értek a dologhoz, de a National Geographic Fotóiskola-sorozatát például teljes szívvel ajánlom a fotózás iránt érdeklődő laikusoknak is, roppant érdekes, informatív és egyben szórakoztató darabok. Év végére pedig az új hobbi hullámain beúszott a lakásba karácsonyi ajándéknak a Fortepan Masters album, ami túl azon, hogy hosszú-hosszú időre nyújt lapozgatni- és ízlelgetnivalót, az egyik legszebb könyvtárgy amit mostanában láttam – ha más nem, lapozgassatok bele az Írók Boltjában, komolyan gyönyörű, és reményt ad a könyvkiadás jövőjére nézve, hogy ilyen művészeti alkotásnak beillő kiadványok még megjelennek. Nade, evezzünk át az ígért három „igazi” könyves kategóriára…

 Non-fiction
 
Tavaly minden eddiginél több non-fictiont olvastam: tán a világ állapota, tán a saját nyomorom vezetett vissza a szociológiához, pszichológiához, közgazdaságtanhoz - a szétesésben egy darabig nagyon jól össze tudja markolni az embert, ha próbálja racionálisan megfogni, mi is történik benne / körülötte. Persze megvan ennek is a veszélye, mint a túlzott hírfogyasztásnak: könnyű átesni a ló túloldalára és beleveszni a borúlátó elemzésekbe / előrejelzésekbe. Pláne, ha mondjuk egy 50 éve megjelent feminista klasszikus úgy rezonál napjaink hazai történéseire, mint Betty Friedantől A nőiesség kultusza – hatalmas tartozást törlesztett a magyar könyvkiadás azzal, hogy végre megjelent a feminizmus második hullámának megkerülhetetlen alapműve, épp a legjobbkor (ami valójában: legrosszabbkor). Az év egyik legjobb és legfontosabb olvasmánya lett. Friedanhez képest lazább szövetű, könnyedebb írások, de érdemes elolvasni Katrine Marcaltól a Tényleg nincs ingyenebéd?-et, Caroline Criado Pereztől a Láthatatlan nőket, és Mikki Kendalltól a Szemellenzős feminizmust.
 

Na tőle például lehetne tanulni 
a szemlélődő életről...

Más téma, de nagyon ajánlom mindenkinek Byung Chul-Hantól A kiégés társadalma című rövid kis esszékötetet – nekem nagyon sokat adott, amikor a nyaraláson elmerenghettem a szemlélődő élet alapszükségletén és azon, hogyan hajszoljuk magunkat a legkülönbözőbb mentális problémákig pusztán azzal, hogy nem tudunk megálljt parancsolni a szüntelen rohanásnak, szerzésnek, előrejutásnak – művészi szintre fejlesztettük az önkizsákmányolást, ahelyett, hogy megélnénk az életünket. A legjobb non-fictionök közt ott a helye a Diétás Magyar Múzsa facebook-oldal két szerzője könyveinek: Kertész Balázstól a Közgazdaságtan lelkes amatőröknek és Ésik Sándortól a Sanyikám, én nem politizálok bizonyos szempontból az év leghasznosabb olvasmányai voltak – szívemnek különösen kedves a facebook-oldal és a két könyv is, mélyen személyes okból: nem is tudom, valaha leírtam-e itt a blog 15 éves fennállása alatt, hogy anno politológia szakon végeztem, aztán nagyjából a diploma kézhezvételével egy időben ki is ábrándultam az egész magyar politikai bolhacirkuszból és bevágtam magam mögött és a fejemben is ezt az ajtót. Kiugrott politológusként semennyire nem érdekelt a politika, tankönyvi módon dugtam a fejem a homokba, annyira bosszantott mindaz, ami körülvesz és amilyen viszonyban van azzal, amit tanultam. A teljes érdektelenségből „Diétásék” robbantottak ki – az ő posztjaik és a Sanyikám… könyv hozta vissza életembe az egészséges érdeklődést a közélet iránt, amiért végtelenül hálás vagyok, mert ahogy Ésik is írja: ha nem politizálsz, mások teszik helyetted. Azzal meg jó eséllyel csak rosszabbul jársz… 
 

Két kakukktojás a végére, de szigorúan véve ebbe a kategóriába esnek. Margaret Atwood Égető kérdések című esszégyűjteménye az év legjobb olvasmányélménye lett – hagyományos dobogó esetén ott lenne A Jövő Minisztériumával holtversenyben a tetején. Atwood bármit ír, én imádom, ezzel nem árulok el nagy titkot – többszáz oldalas nagyregénnyel és pár szavas tweettel is képes beszakítani az asztalt, miért pont az esszéi ne lennének zseniálisak? Érzéssel és okosan ír bármiről, ami eszébe jut, politikáról, környezetvédelemről, irodalomról, pályatársakról, saját műveiről – mi meg ismét megbizonyosodhatunk arról, ami már a róla készült dokumentumfilmben is kiviláglott: nem fordítja el a fejét, mindenről van véleménye és ki is meri mondani, akkor is, ha valakik szerint nem illene (egy sikeres íróhoz, egy idős hölgyhöz, egy jó házból való úrilányhoz…). És ha már a Fortepan kapcsán a könyvtárgy szépségéről áradoztam, nem mehetek el szó nélkül a Poket kiadásában megjelent Frida Kahlo Napló mellett. A szöveg maga is gyönyörű, Frida képeihez mérhetően felzaklató, érzékeny, szenvedélyes versei és szövegkiáradásai Szabó T. Anna ihletett fordításában szívbe markolnak, de az igazi meglepetés az, hogy a zsebkönyvformátum ellenére megtartották az eredeti napló formáját és illusztrációit, létrehozva így egy kompakt, zsebbe való művészeti albumot – csak ismételni tudom magam: az ilyen kiadványok után érzem, hogy van még remény a könyvkiadás számára…

 

Újraolvasások
 

Nem meglepő módon, mint mindig, amikor megroggyan körülöttem/bennem a világ, most is újraolvasásokba menekültem. A tavalyi évet az HBO Harry Potter – Visszatérés Roxfortba című doksijával nyitottuk, ami után perszehogy kézbe ugrott az első kötet, és végig is olvastam a sorozatot – nagyon jó élmény volt ennyi idő után (nem tudom pontosan, mikor olvastam utoljára az egészet egyben, lehet vagy 10 éve). A mélypontról megint Cormoran Strike rángatott ki, sokszor leírtam már, még mindig nem tudom megfejteni a titkát, miért Strike és Robin nyomozásai közepette érzem magam a legotthonosabban – de nem is feltétlenül kell ezt megfejteni, most épp ezek a kabátkönyvek melegítenek a legjobban, ez van. Az idei évet az új kötettel kezdem és nem ígérem, hogy idén nem lesz újraolvasás. Természetesen A Jövő Minisztériuma előtt lecsúszott újra a New York 2140 is – nem tudok erről sem újat írni, lassan tényleg évente elolvasom, KSR nekem pillanatnyilag a climate fiction istene, minden olvasással új ablakokat nyit. Biztos, hogy A Jövő Minisztériuma is újraolvasós lesz, ha nem is annyiszor, mint a New York – jóval kegyetlenebb könyv.
 
És akkor a lényeg…
 

Az év legjobb új fikciós művei. Vegyes lett az idei mezőny, a közös bennük, hogy ezek voltak azok a könyvek, amelyek totálisan ki tudtak kapcsolni még a leghisztisebb időkben is. A legtöbbről már született poszt is, úgyhogy nem szaporítom a szót, csak linkelek, olvassátok őket: Erről nem beszélünk, Nem tudják, mit cselekszenek, Ennyit erről, Elválás, Tükör és fény, A Jövő Minisztériuma. Egész erős kis képzeletbeli top 10 jön össze a végére. Amiről nem írtam, és nem is fogok, de az év tán legfelhőtlenebb perceit köszönhetem neki, az Elle Cosimano Finlay Donovan sorozata. Ami tavalyelőtt Richard Osman nyugdíjasotthonbeli nyomozása volt, az tavaly Cosimano írónőből lett botcsinálta bérgyilkosa: vérbeli krimiparódia, a legjobb fajtából, amit egy percig se kell komolyan venni, csak gátlás nélkül kacarászni rajta és hagyni, hogy átmosson. Amiről viszont nagyon sajnálom, hogy nem írtam, az Moskát Anita csodálatos novelláskötete, A hazugság tézisei – szívettépő, aktualitásoktól sem mentes, bátor novellák ezek, a kötetbe került kisregény, a Szerződési szabadság pedig szerintem az Irha és bőr mellett Anita legjobbja. A képzeletbeli dobogón Atwood és KSR mellett övé a harmadik hely.
 
Filmek, sorozatok, egyebek
 
Ahogy 2020 óta már megszokott, a streaming sorozatok idén is mindent vittek. Moziban egész év során három alkalommal jártam – mondjuk ezek legalább jó élmények voltak. Nem mondom, hogy nem hiányzik, mindig imádtam a hangulatát, de egyre rigolyásabb vagyok és egyre jobban idegesítenek a közösségi szórakozások egyéb velejárói – tömeg, civilizálatlan közönség, folyamatos pofázás / telefonozás filmnézés közben, a táskámba borított liter popcorn, ésatöbbi… Nincs az a nagyvászon ami pótolhatná a kis kanapém nyugalom-faktorát. Ez van, megöregedtem. Itthon azért persze nézünk filmeket, de jóval kevesebbet, mint sorozatot. Újdonságok (számomra újdonságok) közül az évben A Francia Kiadás és a Tőrbe ejtve – Az Üveghagyma magasan kiemelkedik a mezőnyből, mindkettőből lehet kedvenc.
 

Szériák tekintetében habzsolás volt, olykor válogatás nélkül (hosszas táppénzes idők voltak): lecsúszott pár felejthető guilty pleasure, mint a Bridgerton második évada; akadt pár tizenkettő-egy-tucat jellegű krimi; befejeztem a Downton Abbey-t, amit imádtam; az új évad előtt újráztam A Koronát, amit szintén; sőt, újranéztem a Stranger Things összest is. Újdonságok közül utóbbi két sorozat friss évadai mellett öt újoncot emelnék ki, ezek közül kettő esélyes arra, hogy többször újranézős kedvenc legyen belőle: a Fehér Lótusz első évada igazi rejtett kincs volt év elején, habkönnyű kis szórakozásra számítottunk, sokkal többet kaptunk – a második évad már az idei évre marad; a Gyilkos a házban botcsinálta podcaster-nyomozói viszont tényleg habkönnyű szórakozást nyújtottak, de a legjobb fajtából. Az utolsó lépcsőfok a nyomozás felszíne alatt dermesztő pszichothriller kiváló színészi alakításokkal; a Love, Death & Robots kisfilmjeinek többségét imádtam; az év legjobb debütáló sorozata címet pedig egyértelműen a Sandman kapja – ugyan messze nem rajongok annyira vehemensen, mint Zoli, de szeretem ezt a történetfolyamot, a sorozat pedig a legfontosabb elvárásom maradéktalanul teljesítette: hozza az utánozhatatlan gaimani atmoszférát. Nem mehetek el szó nélkül A Hatalom Gyűrűi mellett, amiről még tervben egy másik poszt, most csak annyit: korrekt alkotásnak tartom, itt-ott nagyon elkapott, beillesztjük a rajongva szeretett kis közös mitológiánkba, én jó eséllyel újra is fogom nézni, de kedvenc sose lesz belőle.
 

Magyar Zene Háza -  az épület, ami a természettel való kapcsolatában adja
a legizgalmasabb látványokat

Sajnos koncertből, színházból idén is jóval kevesebb jutott, mint szerettem volna – már nem a Covid miatti lezárások, hanem az én akadályoztatottságom miatt. Így is akadt pár csodás élmény, a nyári Pink Martini és Postmodern Jukebox koncertek, Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint lemezbemutatója, a karácsony előtti Bach-koncert mind az év legszebbjei közt vannak. De ha koncert, akkor az év legjobbja Melody Gardot estje a Müpában – minden perce aranyat ért, és tán soha ekkora alázatot nem láttam sztárénekestől, úgy hagyta szárnyalni a zenészeit, hogy azt tanítani kéne.
 
Hosszú, küzdelmes, nyomorult év volt 2022, de legalább a kulturális élményekre nem lehet panaszom. Remélem, idén a végére jutok az áthúzódó nyavalyáknak és még több időt és figyelmet tudok szentelni annak, ami igazán fontos számomra. Kívánjunk hát együtt boldogabb, békésebb, egészségesebb új évet, megtartó élményeket és végre egy kis nyugalmat!

Kicsit nagyon büszke vagyok erre a képre - egyébiránt tán semmi sem illusztrálja ilyen jól az évünket:
körbevesz minket a szar de így is szeretjük egymást