The Crown – A Korona – 5. évad

„A valóság és a tündérmese csatájában mindig a tündérmese győzedelmeskedik.”
 
Ahogy az előző évad kapcsán is írtam, most érkeztek el A Korona készítői a legnehezebb feladatokhoz. Nem csupán azért, mert egy olyan szereplőt kell megölniük, akit tán a legszebben építettek fel, akire a legnagyobb súlyt helyezték, aki kiprovokálta a monarchia megújulását és akit életében szó szerint a fél világ imádott – hanem azért is, mert ez az imádat a médiatörténelem első huszonnégy órában dokumentált jelensége volt. A kilencvenes évekbe értünk, internet még nincs a háztartásokban, de a bulvármédia és a kereskedelmi csatornák már virágkorukat élik, a hírességeket mindenhová lesifotósok hada kíséri, a magánszféra fogalma megszűnt létezni. A brit királyi család tagjainak mindennapjai a teljes nyilvánosság előtt zajlanak, a médiafigyelem középpontjában álló Diana minden lépéséről, szempillarebegtetéséről, ruhaválasztásáról bőséges képanyag áll rendelkezésre. Már eddig is mindent tudni véltünk róla, házassága válságáról, szerelmeiről, magányos utazásairól. Így aztán a sorozat, amelytől egyre többen követelik, hogy figyelmeztesse nézőit: fikciót látnak, duplán nehéz helyzetben találja magát. Egyfelől meg kell maradjon fikciónak, hisz történelmi hűségre családi dráma lévén nem törekedhet – még mindig fogalmunk sem lehet, mi zajlott valójában a négy fal között; másrészt elvárjuk, hogy amire emlékszünk, azt viszont úgy, és csakis úgy ábrázolja.
 
És bizony ebbe beletartozik a tündérmese és annak lerombolása is. A műértő közönség nagyon szeretné látni az alkotói bátorság megnyilvánulását, örülnénk, ha Peter Morgan és csapata bátran megkérdőjelezné az eddigi narratívát és megkapirgálná a hercegnő nimbuszát – ugyanakkor kollektív tudatunkat annyira átitatta már a jól ismert dráma, belénk égett a kisírtra sminkelt szem a BBC hírhedt interjújában és a koporsó mögött leszegett fejjel menetelő tizenéves hercegek, hogy valójában nagyon nehezen fogadnánk be, ha ledöntenék Diana szobrát. Nem is teszik. Morgannek vannak próbálkozásai arra, hogy árnyalja a képet, hogy a házasság megromlásának felelősségét megossza a felek között, hogy rehabilitálja a Diana-kultusz nyomán konkrétan közutálatnak örvendő Kamillát, de odáig nem jut el, hogy elemelje a hercegnő alakját az áldozati bárányétól. Sőt, bizonyos szempontból még egy réteget húz erre az áldozatiságra, de erről később.
 

Mert bár az évad középpontjában a walesi hercegi pár házasságának felbomlása és annak a monarchiára gyakorolt hatása áll, a sorozat főszereplője mégsem Diana. Hanem a koronás fő, aki még mindig Erzsébet. Az immáron hetvenéves királynő, uralkodásának ötödik évtizedében, kicsit már fáradtan, kicsit rozsdásan, de hűen esküjéhez a sírig – ahogy többször elhangzik, ez egy élethosszig tartó hivatás. Ismerjük az előzményeket, láttuk a trónra kerülést, alaposan szánkba rágták, mekkora kárt okozott a monarchiának, Erzsébetnek és édesapjának is VIII. Edward lemondása, tudjuk, hogy maga a fogalom is szitokszó a brit királyi udvarban, s tudjuk, hogy a királynő hallani sem akar róla, hogy megszegje esküjét – fia nagy bosszúságára. A trónörökös lassan az ötvenhez közelít, szétfeszíti az energia, modernizálni akarja a monarchiát, növelni akarja a szerepét, elege van abból, hogy egy váróteremben porosodó dísztárgy, ami arra vár, hogy sorra kerüljön. Vergődik. Sokszor és hangosan. Puccsot épp nem szervez, de médiamegmozdulásaiban, családon belüli kirohanásaiban, négyszemközti beszélgetéseikben folyamatosan nyomást gyakorol(na) anyjára: adja már át a stafétát. Nyilván nem lehet szó nélkül elmenni a pikantéria mellett, amit az ad e részeknek, hogy tudjuk: ez a szerencsétlen, de valóban tenni vágyó és sok mindenben valóban progresszív trónörökös még majd’ harminc évet várt, mire idén végre trónra került – hogy mi maradt öregkorára az egykori újító elképzeléseiből, az a jövő zenéje.
 
Egyelőre Károly nem kap koronát, próbálkozásait, melyekkel lejjebb eresztené a rácsokat és beengedné a huszadik századot a monarchia falai közé, rendre lesöprik az asztalról. Mind szülei, mind az őket körülvevő udvaroncok ragaszkodnának az évszázados berögződésekhez, képtelenek felfogni, hogy a világ változik körülöttük, s félő, észre sem veszik majd, amikor kisöprik őket előjogaikból: sajnos ezt a kelleténél jóval többször pakolják elénk hol aranyos, hol szájbarágós metaforák képében. A királyi jacht, a negyven éves szolgálata után hanyatlásnak induló, költséges javításra szoruló Britannia évadot szépen keretbe foglaló története jól szimbolizálja a királynő uralkodását és vele együtt a monarchiát – egy elavult intézmény, melyet modernizálni túl sokba kerülne, konzerválni meg nem érdemes, de ha a leszerelés szóba se jöhet, vajon hogy fogalmazzuk újra? Ez még a fogyaszthatóbb párhuzamok közé tartozik, ahogy a palotabéli elavult tévékkel szerencsétlenkedő királynő és a modern készülékre őt rábeszélő kölyök Vilmos herceg jelenetei is cukik; de a monarchiát szimbolizáló BBC „árulásának” (értsd: modernizálódásának / bulvárosodásának, döntsön ki-ki ízlése szerint) túlhangsúlyozása és a Windsor-kastélyban pusztító tűznek a családi drámákkal és hanyatlással való összemosása már túlzás.
 

Az évadon végighúzódó kérdés, vajon szükség van-e még a monarchiára a jelenlegi formájában, és vajon meg kell-e óvni a királynőt saját magától és Viktória királynő-szindrómájától, érdekes színezetet kap attól, hogy egyébként maga a koronás fő kevesebbet szerepel az évadban, mint bármelyik eddigiben. Szépen rájátszanak az írók arra, hogy Erzsébet tetszik vagy sem, öregszik, egyre kevésbé van a középpontban, egyre kevésbé rá figyel a világ. Még az ő fején a Korona, de a show-t már mások lopják. Ezt a legnehezebb elviselni, nézni és ábrázolni is. Ez a belső ellentmondás feszíti az évadot, ahogy feszítette az egész kilencvenes éveket is. És ez nyomja rá a bélyegét a most debütáló Imelda Staunton alakítására is. Staunton kiváló színész, hozza a kötelezőt, semmiben sem marad el Claire Foy vagy Olivia Colman alakításától, de ez a folyamatos visszafogottság, az, hogy a királynő maga sem tudja, hogy változott meg körülötte ennyire a világ, hogyan kéne reagálnia a változásokra és újraformálnia a saját szerepét, mint koronás főét, óhatatlanul halványítja az alakítást is. Ráadásul duplán nehezíti a pályát, hogy egyrészt van nekünk egy felülmúlhatatlan idős Erzsébetünk már Helen Mirren megformálásában, A Királynő című filmből, illetve az, hogy Stauntonra olyannyira ráolvadt Dolores Umbridge alakja a Harry Potter sorozatból, hogy bármennyire jó színésznő, marha nehéz elvonatkoztatni.
 

Ezek a színészcserék amúgy is mindig kritikus pontot jelentenek – Staunton mellett Jonathan Price brillírozik Fülöp herceg szerepében, igazán idegesítő idős pátriárka, simán belelátom a fiatal harcias Matt Smith-t. Talán a legjobban sikerült kontinuitás a Fülöpöt játszó három színész játékában van. Dominic West Károlya színészileg azt hiszem, az egyik legmeglepőbb teljesítmény, őszintén szkeptikus voltam Westtel kapcsolatban, és nem csak azért mert túl jóképű Károlynak (azért reméljük, a friss király nem gondolja hogy egy percig is hasonlít rá); egyszerűen nem gondoltam ennyire fajsúlyos színésznek. Ehhez képest az egyik legösszetettebb és legellentmondásosabb szerep az övé és ki is hozza belőle, amit lehet. Károly egyszerre talajvesztett kamasz, megalázott szerelmes, parkolópályán lévő „tartalék” és modernizálni vágyó közszereplő. Talán a legárnyaltabb figura, aki a végelszámolásban inkább szimpatikus és szánandó, csak hát amikor Dianával kerül bárminemű kontaktusba, akkor tökéletesen kiállhatatlan. E tekintetben a narratíva kap is egy kis fricskát: ne feledjük, hogy ennek a fickónak a megítélése értelmezhetetlen a Di-kontextus nélkül. S ha már Károly: az évad egyik legokosabb húzása Kamilla ábrázolása. Már az előzményekben is sikerrel írták újra a szerelmi háromszög történetét, kaptunk egy olvasatot, amiben a pár hetvenes évekbeli erőszakos szétszakítása és a házasság megtiltása erősen átfogalmazta az addigi ismereteinket – amiket főleg Diana narratívája és a médiaszereplései által keltett közhangulat uralt. Aminek köszönhetően Kamilla megkapta a mesebeli gonosz boszorkány szerepét, aki tönkretette az évszázad frigyét - megfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy sosem csak a harmadikon múlik a viszony - és aminek köszönhetően évekig ő volt Nagy-Britannia egyik leggyűlöltebb közszereplője. Amire csak rátett egy lapáttal az imádott hercegnő halála. Az, hogy hogyan jött fel a mélypontról addig, hogy mára elfogadott királyné lehetett belőle, már történelem – sokat fogják még tanulmányozni a píárosok. Mindenesetre Peter Morgan és csapata úgy mutatja be, mint egy okos, szellemes, józan gondolkodású nőt, aki rengeteg szerencsétlen körülmény összejátszása folytán tényleg a legrosszabb szerepben találta magát – semmiképpen sem mesebeli gonoszként.
 
És akkor ott van Diana. A mesebeli hercegnő, akitől semmi sem áll távolabb, mint a józan gondolkodás. Aki egy ponton valóban eljut oda, hogy le akarja dönteni az intézményt. Aki komolyan elhiszi, hogy jó anyaként az tenné boldoggá, ha fia előjogai semmivé lennének, mert látta - tán mindenkinél jobban, köszönhetően hiperszenzitivitásának és saját lelki problémái okozta állandó kiélezettségének - hogyan tette tönkre Károlyt a trónörökös szerepe. Diana álláspontja szilárd és érthető: ő családot akart, de amibe beházasodott, nem család, hanem egy intézmény, ami mindenkitől azt várja, hogy játssza az intézményesített szerepet. Aki erre képtelen, az megtörik, mint Margit hercegnő, akinek annyi bátorsága azért sosem volt, hogy ledobja az atombombát. Vagy hadat üzen, mint Diana. Az előző évadban Emma Corrin ijedt tündérkéjét egy világ szerette meg – annyira cukin és sebezhetően játszotta a fiatal Dianát, hogy legszívesebben selyempapírba csomagoltuk volna, nehogy összetörjön. A kilencvenes évek Dianája már más: egy sebzett istennő, aki még mindig sérülékeny, de minden sérülésre egyre több villámot szór válaszul. Elizabeth Debicki félelmetesen alakult át a szerep kedvéért, egyszerre féltjük, szánjuk és szeretnénk megrázni, hogy fejezze már be az önsorsrontást.
 

Meg voltam róla győződve, hogy az ötödik évad végére eljutunk a végzetes autóbalesetig, de nem így történt. A Korona legnagyobb drámája helyett egy baljós, sokat sejtető befejezést kaptunk. És egy olyan szálat, ami egyfelől a teljes sorozat egyik legjobb részével ajándékoz, másfelől egy újabb, éleslátó, bátor, sok mindent megkérdőjelező narratívát hoz be a képbe. Az évad harmadik része már-már különálló kisfilmként működik, egy csóró egyiptomi utcai árus fiúval kezdődik, aki meglátja az akkor már lemondott egykori VIII. Edwardot Egyiptomban, és elhatározza, hogy addig nem nyugszik, amíg angol úriemberré nem válik, és be nem fogadja az angol legfelsőbb osztály. A fiú Mohamed al Fayed, akit hamarosan már milliárdosként látunk: hotelt vesz, az egykori király inasától tanulja az úri viselkedést, felújítja annak egykori villáját, megveszi a Harrods-t csak hogy a királynő mellé ülhessen egy lovastornán, szó szerint mindent elkövet, és bármennyit elkölt annak érdekében, hogy befogadják. Mégis mindig lepattan a sznobizmus hálójáról. Mígnem a horgára akad egy sebzett hercegnő. Al Fayed egy szerethető, bohém, sosem nyugvó, anglomán fickó, de mindenen átgázoló üzletember is – a sejtetés, hogy csak azért hívta meg a hercegnőt a jachtjára azon az utolsó nyáron, hogy összehozza fiával és rajta keresztül végre befurakodjon a társaságba, ami mindig visszautasította, több, mint nyugtalanító. Mert csak ráerősít Diana áldozati bárány mivoltára. Szomorú, de nem elrugaszkodott.
 
S hogy hogyan tovább? Hát, tudjuk, mi történt azon a nyáron. A hatodik évad nehéz teherrel indul – a legnagyobb kérdés nyilván az, hogyan ábrázolja az ábrázolhatatlant és hogy Morgan tud-e újat mondani a királynő magándrámájáról azokban az időkben, amikor egész országa fordult ellene, ahhoz képest, amit egyszer már elmondott A királynőben. És persze, hogy meddig futtatja ki a történetet. Sajnos megint csak túl sokat kell várnunk rá, hogy megtudjuk.