Susan Taubes: Elválás

„Sophie Blind furcsa kísérletet hajtott végre azzal, hogy leírta, milyen volt a budapesti gyerekkor. A személy, aki írt, nem volt ott, nem ebben az állapotában. Angolul írt egy New York-i lakásban. A gyerek egy másik országban, másik nyelven beszélt. Ő, aki ezt leírta, nem volt, nem lehetett ott, amikor írt. De visszamehet. Sophie Blind New Yorkból visszatérhet. Az a gyerek nem, mert el sem indult soha. Mindig van egy részünk, ami marad, folytatódik, bezárva egyetlen pillanatba, míg a másik menekül.”
 
Olvasóként egyre kevésbé érdekel az olvasott mű szerzőjének élete, egyre kevésbé vagyok fogékony bárminemű „önéletrajzi ihletésre”; valahol mélyen annak örülnék legjobban, ha a szerzőről azt se kéne tudnom, kicsoda, és a mű önmagában érvényesülhetne. Eddig sosem gondolkoztam el ennek miértjén – tán valahol ott keresendő, hogy az utóbbi évtizedekben a huszonnégy órában mindenhol jelenlévő bulvár, a közösségi média, az influenszer-kultúra térhódításával elkezdtünk bőven túl sokat megtudni az alkotókról (ahogy mindenkiről, aki akár egyszer hozzájutott ahhoz a bizonyos tizenöt perc hírnévhez). Ezzel párhuzamosan az utóbbi években túl sokszor élhettük át, milyen, amikor ledőlnek a szobrok, és a művész és a hétköznapi egyén közti szakadék áthidalhatatlanná válik. Annyi életművet kellett megsemmisíteni vagy minimum átértékelni magunkban, hogy mostanra odáig jutottam: jobb, ha semmit nem tudok arról, miféle ember áll a mű mögött. Hasson csak önmagában, és ne veszélyeztesse semmi a befogadást.
 
Ám vannak esetek, amikor ez kivitelezhetetlen. Susan Taubes, a magyar származású amerikai írónő esetében például esélyem sem lenne: egyfelől nem engedi a marketing, ami szinte kizárólag a hányattatott sorsú, fiatalon öngyilkosságot elkövető szerző személyére helyezi a hangsúlyt; nem engedi David Rieff remek bevezetője, ami jó előre felkészít minket a valósággal való párhuzamra; és nem engedi a szerző sem, aki sorról sorra saját vérét hullatja elénk. Őszintén kíváncsi lennék, hogyan értékelném az Elválást, ha nem tudnám, hogy Taubes a saját történetét fikcionalizálta benne, ha el tudnék vonatkoztatni a valódi Feldmann Zsuzsannától, aki a két háború közti Budapestről menekült apja oldalán Amerikába; aki félresikerült házassága után még félresikerültebb kalandok során át kereste a megnyugvást; aki regényes önvallomása megjelenése után nem sokkal öngyilkos lett. Akinek Susan Sontag szerint minden munkája és életének nagy része a halálának főpróbája volt.
 
Koporsóban Amerikába és vissza
 
Szerzője szándéka szerint ez lett volna a regény címe – nem csoda, hogy a kiadó megvétózta. Pedig ülne. Taubes alteregójának, Sophie Blindnak a története kis halálok története. Egy fojtogató házasságában vergődő nővel indítunk, aki számára már az is megváltás, ha utcai balesetben életét vesztheti – ha a férje legalább meghalni hagyja. Az elválás lehetetlensége, a szakításra való képtelenség, a tűzön-vízen-váláson-halálon át is kitartó elnyomás borzasztó eleven allegóriája a főszereplő halála és a halálát követő fantáziaképek sora: kezdve az Amerikába való visszaút leírásával; folytatva a halott Sophie „tárgyalásával”, amelynek során a rabbinikus bíróság azt hivatott eldönteni, a halott nő elválhat-e a férjétől; végül az „felébredéssel”, immáron megszabadulva. Delíriumos lázálom a regénynek ez a része, egyszerre vágykép és segélykiáltás – ha már semmi, még a halál sem szabadíthat meg bennünket elnyomóinktól és önsorsrontásainktól, akkor mégis hol lehet kiút?
 
Sophie próbálkozik. A következő részben a válás után három gyerekét a nyakába kapva keresztül-kasul bejárja Európát, próbál új otthont, új hazát, új identitást faragni maguknak – de sehol sem hagyja békén az erőszakos férj, a magával hurcolt vallási és származási teher, a többszörösen fosztott identitás elevenen lüktető sebei. Így aztán Sophie a múltjába merül, és Budapestre visszautazván próbálja felfejteni családja történetét. Ám a világháború után épp újjáépülő Budapest nem akar emlékezni a két világháború közti időkre – ahogy az anya sem akar emlékezni arra, ahogy eldobta a lányát, hogy újabb szerelmek karján emelkedjen felfelé a társadalmi ranglétrán; ahogy az egykor a közösségnek főrabbikat adó család nem akar emlékezni a hitehagyott, sőt, pszichiáterré lett apára; ahogy a visszatértek nem akarnak emlékezni a haláltáborra. Sophie újabb önmeghatározás-kísérlete válik kudarccá, miután szembesül azzal, hogy azok, akik számára felfoghatatlan borzalmakat éltek át, a túlélésre akarnak fókuszálni, ahelyett, hogy elmerülnének a múltban és identitással ajándékoznának egy épp jó időben Amerikába menekült kislányt.
 
Sophie lehetne a szerencse lánya. Hisz elmenekült, épp időben, épp a jó helyre, kényelmes amerikai középosztálybeli élettel kínálta a sors neves pszichiáter apja oldalán – aztán nyughatatlanságból, lázadásból, ifjúkori elvakultságtól hajtva hozzáment egy zsidó filozófushoz, akinek oldalán újraélhette mindazokat a traumákat, amelyek elől elmenekítették. Persze ez sosem ennyire fekete-fehér. A hátramaradtak szemszögéből nézve érthetetlen Sophie folytonos újkeresése, elégedetlensége, elveszettsége. De mint azóta jól tudjuk, a depresszió, a szorongás nem válogat. Nem különböztet meg „szerencséseket” és azokat, akik Európában maradtak. Sophie gyerekkori traumája, az anyátlanság élménye, a menekülés, a sehova sem tartozás nyomot hagy. Nincs annál nagyobb trauma egy gyerek számára, mint amikor azt kell megélje, hogy nem kell a szüleinek – a gyermeki én nem fog fel háborúkat, haláltáborokat, csak azt, hogy aki a legjobban kéne szeresse, eldobja.
 
Minden más csak reakció arra a kisgyerekkori elhagyásra. Groteszk fintora a sorsnak, hogy az úttörő pszichiáter lányának nem jut valódi terápia, hogy az apa gyógyítás (a trauma észlelése) helyett inkább kísérletezik, hogy a szerencsétlen párválasztás csak ráerősít az örökös kisebbrendűségi érzésre, arra, hogy Sophie „nem elég” ahhoz, hogy szeressék. A haza elhagyása, a vallás elhagyása, a válás – újabb identitásfosztó élmények, melyek rárakódnak az alapélményre. Az elhagyott kislányból lett többszörösen elhagyott, kitaszított nőnek a szorongás és a sehova se tartozás lesz a legmeghatározóbb élménye – a sok kis halál után már maga sem tudja, hol, miért, kiért, milyen identitással, milyen Sophie-ként kéne újraélednie, újraformálnia önmagát. Fogódzók nélkül áll egy idegen világban, értetlenséggel körülvéve.
 
A könyv megjelenésekor Susan Taubes nem hogy segítséget nem kapott, az ellenséges fogadtatás és lehúzó kritikák csak még mélyebbre taszították a saját poklába. Két héttel a regény megjelenése után megölte magát. A hatvanas években süket fülekre talált fikcionalizált szorongásnaplója – ma nincs is ennél divatosabb téma. Szorong körülöttünk az egész világ, s szorongunk benne mi is. Jó lenne hinni, hogy ma több megértést kapna, hogy képes lenne segítséget kérni, hogy megküzdene önmagával. De a világméretű szorongástrend közepette is tudjuk: a valódi belső pokol ma is sokszor észrevétlen marad, a környezet ma is sokszor (fájdalmasan sokszor) inkább félrenéz, nem vesz tudomást, értetlenséget mímel. Ahogy David Rieff találóan megfogalmazza: ez a regény csupa alvadt vérdarab. S ugyan ki szeretne alvadt vérdarabokra nézni? Inkább félrenéztek ti is, ugye?
 
Pedig ha van tanulsága ennek az egyébként remek (néhány pontján kifejezetten szórakoztató) regénynek, az épp ez: ne nézzetek félre.

Kiadó: Open Books

Fordító: Lázár Júlia