2022 - egyenleg, meg némi apró

Kuksik az ablakban (kattintásra megnőnek)

„Nem nő be a fejem lágya. Szerintem már nem is fog.” Így zártam a bejegyzést, mikor 2022 részemről első bejegyzésében összefoglaltam 2021-et. Most, hogy nekiülök ennek a szabálytalan összegzésnek, kénytelen vagyok belátni: mintha a tavalyi évet rászántam volna, hogy ezt a mondatot illusztráljam. Talán soha életemben nem apróztam el magam ennyire felszabadultan; miközben aggódni valóból bőven akadt, és a bal vállam is gyakran szerepelt, mint vigasz-párna életem értelmének, hogy legyen hol kizokogni magát (látszólag olyan apróságok miatt, mint hogy elment a wifi). Nem volt könnyű a tavalyi év, és mégis; érzésem szerint többször voltam nagyon boldog, mint eddig valaha – lehet, hogy mostanra fordult bennem termőre a képessége. Szükség volt erre. Kettőnk közül soha nem én voltam úgymond a bázis, a stabilitás megtestesítője, sőt; mindig velem volt a baj, ütődések és kopódások, önpusztítások bajnokaként – most visszaadhattam ebből valamit, annak, aki annyiszor tartott meg az imbolygásaimban. Bár ne lett volna rá szükség!
 

Az észlelőhely munkában

Ennyit a magánéleti szálról. Furcsa, ha húsz év együttélés után így látsz meg valakit a maga valójában a változásain át, avagy nem is; semmi furcsaság nincs benne, egyszerűen jó rácsodálkozni arra, akit (úgy hitted), untig ismersz. Közös kis rituáléinkon, a megszokások kis rutinjain túl, egymás körül keringésünk és önpörgéseink összképében úgyis folyton változik a Timi-, meg a Zoliuniverzum. Változnak, vagy csak más hangsúlyt kapnak a sokszor látott, újjá értelmeződő részletek. Mint mikor a szokott szilveszteri A Gyűrűk Ura maraton első filmjében (messze a leginkább kimódolt – később ezt a műgondot felfalta a határidők teremtette rohanás) Gandalf berántja az ablakon keresztül az őt és Frodót kihallgató Samut. „Kérem, uram, ne varázsoljon el engem valami csúfsággá!” Pöszögi a hobbit. „Ne? Van jobb ötletem, hogy vegyük hasznodat!” Feleli a mágus. Aztán látjuk a tájba siető Gandalfot és Frodót egy kantáron vezetett lóval. Amíg el nem hangzik a „...ne maradj le, Samu!” és be nem siet hátulról a kivágatba a másik hobbit, a történetet nem ismerők pár pillanatig hihetik úgy: a paci maga Samu, akinek így veszik hasznát. Kis filmes poén, amit csak most vettem észre, a sokadik újranézéskor. Ha így csodálkozol rá, így rejt titkokat az érzetre bőven feltárt, ismerős gesztusokból fonódó életünk is. Lehet persze az is, tényleg kezdjük elfogadni, hogy úgysem ismerjük a történetünk – hogy lehetetlen előre látni, és ennek tudatában kell (ha egyáltalán) tervezni.

 

A Bolygóvonat legkomolyabb találata:
a képre bűvölt Merkúr

Talán soha ennyire nem apróztam el magam – és erről nem kis részben a csillagaink tehetnek. Ez a sokáig eltemetett szenvedély tényleg elragadott, és örömmel adom neki magam. A tavalyi évben 133 alkonyat vagy hajnal talált az ég alatt, távcső mögött, vagy binokulárral a kézben, a derült napokból mindössze 36 kihagyott lehetőséget teremtett a szerelem kötelme, a meló, vagy a nettó fáradtság. Timi ebben partnerem volt; nemcsak hagyott bomolni, nemcsak tudomásul vette, hogy a teljes figyelmem csak felhők alatt birtokolja, de leste a kívánságaim, sőt, profi korai holdsarló észlelővé is vált a kedvemért. Túl vagyunk vele az első asztrofotós kísérleteken is, ami a panelházunk tetején virradatig tartó bolygóvonat-észlelésben csúcsosodott ki, június 26-án.
 
Hogy dokumentáljam az amatőrcsillagász éjek tapasztalatait, a látómezőben látható objektumokról 66 rajz készült, és néhány fotó. A szintet megütő észleléseim fel is töltöttem a Magyar Csillagászati Egyesület adatbázisába. Ezek közt akadt olyan kettős-észlelés, amit a rovatvezető nagyon megdicsért. Vicces ez, az esték egy részében még mindig tájékozódni tanulok az égen, miközben nem egy észlelésem után úgy kezelnek, mintha tapasztalt amatőrcsillagász volnék. De így jár az, aki halogatásban volt évtizedeken át bajnok egyedül. Ha valakit mindez bővebben érdekel, elmerülhet a másik aktív blogomon Kuksi világában (a legalsó a legkorábbi, ha sorban olvasnád, azzal kezdd).
 

Felkészülés az észlelésekre

Ez a szenvedély nemcsak a derült, éjszakai ég alatt időrabló. Térképeken összegeztem magamnak, mi mindent figyeltem meg az égen tavaly, a csillagvilágban és a Holdon, naplóztam a követett bolygókat, és listákat állítottam (állítok) elő a magam számára egy ügyibe való noteszbe, az ajánlatok tengernyi bőségéből. Figyelembe véve az észlelőhelyem nyitotta égablak adottságait, a fényszennyezett nagyvárosi környezet adta korlátokat. Ehhez Timitől minden segítséget megkaptam; A Csillagatlasz kistávcsövekhez mellé ajándékul érkezett az Égabrosz (Sánta Gábor dedikációjával!), újra van példányom A távcső világa klasszikusából. A legszebb ide vágó ajándékot karácsonyra kaptam, Molnár József Népszerű csillagászat című kötetét 1865-ből – ez a kötet nagyon sok szempontból csemege, biztosan lesz róla külön bejegyzés itt. De visszatérve az észlelőhelyre: nemigen települtem ki tavaly máshová, jobb egek alá – amiért nem utolsó sorban a munkám felelős.
 

Térképek és planetárium-program

Hiszen az elaprózódás oka még, hogy az életünkhöz továbbra is elkél némi apró. Úgyhogy a melóban is eléggé odatettem magam. Covidka utóhatásai elették az év elejét, nagyon nehezen találtam újra a futártempóra, de az év vége, főleg az október és a november már az egykori önmagam idézte. Tavaly 4853 esetben lakattam jól ügyfeleket, eközben kizárólag munka-céllal 12314 km-t tekertem össze. A munkába- és hazautakkal, meg az örömbiciklizésekkel együtt a tavalyi év folyamán összesen 16003 km-t gyűjtöttek a guruló kerekek. Talán érthető, hogy két 50-80 km-es nap között miért ragaszkodom ehhez a kényelmes, de sok szempontból alkalmatlan észlelőhelyhez itthon. Két ilyen nap között nem fogok feltekerni a Polaris Csillagvizsgálóba, a János- vagy a Hármashatár-hegyre, hogy alám kerüljön a ködpaplan. Az olyan estéken, mint e hónap első napjaiban nem egy. Amikor az alkony tisztasága jelezte, a talaj menti köd felett egy darabig még nyílt és tiszta az ég a magasabb helyekről.

 

A kerékpározás továbbra is szerelem, nemcsak munka – és a legfontosabb doktorom: nagyon sokszor összerak, amikor széthullanék. Ezt ilyenkor érzem nagyon, az ünnepi időszak láblógázása (és gátlástalan habzsidőzsi) után. Ez is megkövetelte a magáét: először csak szerettem volna mesélni a futárlétről, végül elkezdtem bejegyzésbe fűzni a kezdetektől a biciklis múltam. Akit jobban érdekel, elmerülhet a másik blogon a Kobold biciklin bejegyzés-folyamban (az első bejegyzésben túlteng a vers, később szolidabban élek ezzel az eszközzel). Tény, a korom okán lassan el kell gondolkodnom a hogyan tovább kérdésén. Szívem szerint maradnék még futár. De figyelembe kéne venni, hogy valaha (helyesen) így fogalmaztam: van még legalább öt jó évem - és ez időközben bizony letelt. Apró lépésekkel, de el kéne indulni egy újabb irányba.

 

A legújabb paripa: III. azaz Ezüst Füles

Szépen segített az elaprózódásban, hogy a reggeleim visszataláltak a verskotlásba-költésbe. Új versek is születnek, és babrálok a régiekkel is. Kötet mostanában nem várható (bár készen áll a megjelenésre egy anyagom); nem pumpálom magam miatta, ráér. Most is fontosabb, hogy engedjem magam, ha szólni akar bennem akármi élmény, érzés, impulzus. Ízelítőül ebből itt egy csokor újabb futárvers, lassan összegyűlik annyi, hogy ebből is lehetne valami, lehetne a címe Biciklis pincér. Amúgy (ahogy a cangás posztok végére) az Asztalfiókák blogon szinte minden bejegyzés alá csempészek verset, hol újat, hol régit – ahogy a téma adja. Bár idén alig nyúltam hozzá, ott figyel a fejem felett dossziékban a teljes kinyomtatott életművem. Rendezgethetném, írhatnám át (ahogy már belenyitottam), de nem kér enni. Kivárja majd az idejét, vagy mondjuk így: remélem, eljön az ideje.
 

Akad segítségem :)

Jóízűen elapróz az is, hogy az Asztalfiókákon elengedtem egy-két újabb, a Covidka-sagához hasonló agymenést, csak úgy, a magam örömére. Ezek közül az Önképről szóló folyam a számomra legfontosabb; az egyik posztból idézek, kedvcsinálónak: Úgy vettem észre, most a legtöbben gyerekek vagyunk, vagy legalábbis úgy viselkedünk, ahogy a gyerekek. Tegnap reggel, augusztus 21.-én, vasárnap lementem pár dologért a Lidl-be - ahol teljes bolondokháza fogadott (a hatalmas bezártságérzetet gerjesztő egy napos nemzeti ünnep előtt és után is volt szerencsém ehhez a pánikvásárló tömeghez - pénteken a piacon, vasárnap itt...). Komolyan sajnáltam, hogy nincs egy testhez álló rejtett kamera rajtam, hogy most ne az emlékezetemre kelljen hagyatkozni (...) Apuka bevásárlókocsi-szerzésben, két gyerek lóg rajta; oldalt, mintha nem is tartozna oda, anyu (vagy nagymama? eldönthetetlen); és nagypapa, aki a hirdetőtáblán lóg egy akciós fűnyíróba szerelmesen. Fiam ezt vedd meg csak harmincötezer, nézd, van rajta szabályzó, benzines, ez kurvára megéri... Apuka gyere, menjünk már be, hagyd...  De fiam, tudod mit, majd megveszem én neked, ez kurvajó, pont ilyet szerettem volna... Encike beszállsz a kocsiba! Apu gyere már! Komolyan mondom, úgy viselkedsz, mint egy óvodás... De ez kurvajó, fiam, átmennék és lenyírnám én a füveteket... Apu, most már aztán tényleg gyere, állj el az ajtóból, Klára... De fiam, ez kurvajó, ez... s mindeközben a nő (családtag, anyu, vagy nagymama - eldönthetetlen) rettenetes közönyben nézi azt, amit szerintem már vagy ezerszer; ő volt ebben a képben a legijesztőbb elem, a változhatatlanba rég beletört rezignáció. Az egész addig néződött általam, amíg kocsit szereztem magamnak, aztán - mintegy a jelenet ingyen statisztája - keresztülsasszéztam a képen...
 
 

Völgyzugoly hobbitszemszögből - végre kész

Ez az évösszegzés egyre inkább A Gyűrűk Ura szerkezetére hajaz. Hosszas be-és felvezetés után, elidőzve a hobbit-jellemzők Öregerdejében, vendégeskedve s hobbik és szenvedélyek Bombadil Tomájánal, az eltemetett és mégis kísértő költő-attitűd Sírbuckáin át végre belehurcoljuk a Hatalmatlan Gyűrűt annak tárgyalásába, mi történt ezen a blogon, hogy áll a kultúrafogyasztás, és bejegyzésekbe ventillálása. Az év elején egyedül bandukoltam ezen a felületen bejegyzésről bejegyzésre, nem is frissült ritmusban úgy, ahogy egykor. Nagyon sok élmény ért, a töredékéről írtam csak; annyira keveset, hogy egy hagyományos top tíz összeállításával idén sincs értelme babrálni. Inkább kiemelem a számomra leginkább fontos 3+1 impulzust, amit mindenképpen viszek magammal, egészen Mordor Fekete Tüzéig (meg talán picit tovább).
 

Éggömb a Festetics-kastély könyvtárában

Sandman (álom az álomban)
 
Avagy az a markolhatatlan, ami a kötetek kézbe vételekor átjár, mint huzat a házon. Kézbe vehettük a történet lezárását; tényleg nem lehetek elég hálás a FUMAX csapatának, hogy ilyen minőségben. Érkezik majd még egy vaskos kötet a leágazásokkal, rajongói hozzáfűzésekkel – de a lényegen túl vagyunk, egyben olvasható a teljes látomás. Ami túl azon, hogy töltött kulturális pite, szinte tankönyvi módon láttatja, hogyan mesélünk, és miért így. Tetszik, hogy Neil fejében a Végteleneknek nemcsak a kötelességérzete, de a választást illető szabadsága is lehet végtelen. Akkor is, ha hősünk számára (látszatra) a kényszerek kötelező szövevényéből nincs a végén más kiút. Számomra ezért ihlető lezárás a Vihart író Shakespeare megidézése, hiszen pont erről beszél. Ahogy Morpheusz beszél benne a Bárdnak: Egy méltóságteljesen záruló mesét akartam... egy színművet, amelyben a Király elsüllyeszti könyveit, eltöri pálcáját és elhagyja birodalmát. De miért? kérdezi erre tőle a drámák mestere. Mert én soha nem fogom elhagyni a szigetem... A Történetek Hercege vagyok, és nincs saját történetem. Érdemes fejben tartani ezt. Annak van története, aki/ami véget ér. Ezt a történetet tartod a kezedben; az külön bukfenc, hogy amúgy ez a történet nyitott – tehát valójában végtelen.
 

"...dicséretet nyert..."

Nehezen tettem le ezt a könyvet. És alighogy sikerült, visszasodort ide A Mágia Könyvei, ugyanebbe a világba. Amikor híre jött, majdnem hogy unottan vettem tudomásul. Megveszünk még egy Gaimant – rajongói kötelességérzet által a valódi szándékoktól függetlenül, egy magunkra vett kellemes kényszer következményeképpen. Nem ismertük, elsuhant radar alatt, a pálya annyiféle leágazása és újrahasznosítása árnyékában, a felszínhez közel – hogy aztán az idei év terméséből kiragyogó ékkővé nemesedhessen. Megint igazolódott, olvasó magam számára, hogy a legjobb, ha nincs bennem semmiféle előzetes várakozás. Mert így elragadhatott, ahogy bagoly az óvatlan egeret... És aztán visszahúzott az (álom)örvénye még egyszer, amikor nézhetővé vált a Netfix Sandman-sorozatának első évada. Mondhatom, hogy a kultúrafogyasztó ébrenlétem a tavalyi évben, legnagyobb mértékben erről az álomról szólt. A sorozat egyenlőre ígéretes, szeretni való – és már ez se kevés. 

Apropó sorozatok... A Hatalom Gyűrűi a rajongásunkba vágott (nemcsak képletesen), írtam róla - Timi is tervezi, hogy ír róla, majd a kettő együtt megmutathatja, miért egyszerre fejcsóválást ingerlően önkényes, és mégis korrekt ez a világhoz nyúlás. Sok mindent szerettünk még, én sok mindent ennél jobban - ez az impulzus például biztosan nem marad velem. Nem úgy, ahogy...
 
Nemes Nagy Ágnes versei,
 
...jelesül a Paradicsomkert, amit végre tényleg sikerült kellő figyelemmel olvasni. Az összegyűjtött versek kötete többször hozzám vándorolt a könyvtárból idén – és nem zárható ki, hogy még fog is. Holott már a 2021-es évösszegzőben is kiemelt helyet követelt magának, de mint kiderült, az az egyben látás nem jelentett kellő részletekig látást. Ahogy Pilinszkyt próbáltam éveken át közel hozni, úgy kísérletezek most ezzel a távolságtartó költészettel. Felkészül: Orbán Ottó – nekem valahogy most ő következik a kortárs klasszikusaink sorában. Kortársak, hisz éltem velük egy időt. És klasszikusok, nem csak azért, mert meggyászoltam őket. A tanulmányok közben, amit nekem ők jelentenek, tisztelettel figyelem kétségtelen kortársaim is. Közülük tavaly Erdős Virág Könnyei ragadtak el a leginkább - nemcsak azért, mert a költőnő futárkodott a pandémia alatt, tehát kollegiális tekintettel is olvastam, hanem mert szerintem tényleg ő ma a közéleti költészeti etalon. Lenne még kit olvasni, ha tovább aprózódni támadna kedvem – a költészet partján várom, melyik dagály hulláma sodor legközelebb magával. Ha így lesz, arról úgyis hírt adok.
 

...és hiánytalan. A régi magyar csillagképnevekkel.

Újraolvasások (meg a népszerűség)
 
Nem mehetek el mellette szó nélkül, mennyire felkaptátok a bejegyzést, amelyben Frank Herbert Dűnéjén (és a filmes adaptációban) időztem, meg a posztot, amiben kicsit újra belaktam William Gibsontól a Neuromancert. Mindkét újraolvasásnak volt apropója: a film, meg az újrafordított díszkiadás – mindkét világ boncolását folytatni szeretném, csak apróka idő kellene rájuk, így a többi önként vállalt kötelem között. Lehet, úgy járok velük is, mint A Gyűrűk Ura bejegyzés-folyamával; most, hogy elkészült végre a Rajongásunk tárgya összegző poszt (épp Tolkien professzor születésnapjára) csodálkoztam rá, hogy a könyv taglalását 2009 januárjában kezdtem, a jelenleg utolsó, nyolcadik bejegyzés 2021 novemberében került ki. Szóval tervezem, hogy megyek tovább ezekkel is, csak várjatok türelemmel. Hátha tíz év alatt ezekkel is megleszek.
 
Aropó, tizenéves projektek. Az is hozzájárult az elaprózódáshoz, hogy tavaly számos reggelt adtam (végre) a rajznak Völgyzugolyról – le se merem írni, milyen régóta várja Timi, hogy elkészüljön, és kirakhassa a helyére, amit neki álmodtunk a lakásban. De ez a projekt legalább lezárult – a rajz elkészült, és nagyjából olyan lett a látvány, mint amit évek hosszú sora alatt a fejemben hurcoltam róla.
 

A megdicsért észlelés az MCSE adatbázisából 

Két esemény (a nagyon sokból)
 
...ahol megfordultunk Timivel. Hieronymus Bosch kiállítása nagyon mélyen felkavart, egyrészt azzal a szembesüléssel, amit a kiállítás szervezői példás profizmussal lehetővé tettek, másrészt azzal az aspektussal, ami szerintem elválaszthatatlan ettől a festészettől, és mégsem esett kumma szó se róla. Ezen majd még töprengek, ha az életem újfent ad hozzá apropót (meg ha az elsötétülő horizont ezer vihara, háború, járvány, összeomlás nem sodorják el ezeket a fölösleges cafrangokat – velünk együtt). De erről legalább írtam. A másik szemléletformáló élmény még érik bennem – Bach Karácsonyi oratóriumáról, amit anyóska jóvoltából helyén valóan, egy nappal karácsony előtt hallgathattunk meg a MÜPÁban. Valami egészen fantasztikus többletet adott hozzá a nézőpont, ahova a jegyünk szólt. Testközelben ültünk a zenészek, a kórus felett; a karmester, Vashegyi György minden rezdülését szinte szemből figyelve. Rácsodálkozva erre a sokszor látott, de mégis annyi meglepetést adó hangversenyteremre és hallgatva a zenét, ami csodálkozásból áll.
 

Nézzük, mit hoz...

Hogy is írta Timi a végére? Én se szeretném másképp mondani: „Kívánjunk hát együtt boldogabb, békésebb, egészségesebb újévet, megtartó élményeket és végre egy kis nyugalmat!”