Csontváry 170 - kiállítás a Szépművészeti múzeumban

Az első találkozásra nem emlékszem pontosan, csak arra, zavarba ejtett. Sokáig kerülgettem a tankönyvekben, albumokban szembe jövő képeit, a nagy képeket úgymond – az általa másodlagosnak ítélt kompozíciók jöttek csak közel, a halász téglagát homloka, az almát pucoló néni fogatlan szája sarkában árnyékként biggyedő keserűség. Meg kellett érni hozzá, és ez tényleg lassan jött el. Hogy aztán elmarkoljon 1994-ben, a Nemzeti Galéria nagy, gyűjteményes kiállításán. Más dolgom nem lévén mentem el megnézni, és hetekig kényszeredetten visszajártam. Volt, hogy odamentem egy csütörtöki nyitásra, hogy ne az emberek kavargó tömegén át kelljen báván ácsorognom, a félig se látszó kép valódi fókuszában; lesve a pillanatokat, amikor kibomlik a Jajcei vízesés látványa például. Az elragadtatás akkor csókolt először megértéssel is homlokon, emlékszem az esetre, amikor a barátaimmal ugráltuk körül A taorminai görög színház romjai hatalmas vásznát, amikor megértettük, magunktól és magunknak a napút-életútkompozíciót, a születés kapujától a halál kapujáig, mögötte a Stüx barna vizével és az elíziumi ligettel – és hogy a kettő között Fodor Ákossal szólva nincs más, csak romépítés.

Nekem akkor szökkent szárba a szerelem, és jött el annak felismerése: látomásokat látok a vásznon, a megragadó, elmarkolt valóságok alatt. Azt nem állítom, hogy mindig Csontváry Kosztka Tivadar látomását, ami a képet ilyenné provokálta, lehet, hogy csak a magamét – lehet, hogy a Taormina-kép Nagy Motívuma másoknak nem a görög szellem teljessége a naplementéje után, a romszínházon át; hogy a leomlott antik oszlop hófehér csontjai, A Jupiter-templom romjai Athénban látomásán csak nekem sugallják egy sokistenhit (talán fő-) istenének tört gerincoszlopát. Nem keresem a látomásokat, hanem ajándékba kapom, a látványtól, azokon a jelnyelveken, amiket már megismertem. A kép mögötti látomás ilyen, mindig megméri a kultúrád is, amivel képes vagy látni, észrevenni. Innen a tévedés, avagy az önkény lehetősége – mindenkiben más jelnyelveket bokrosított a telő idő. Vannak erős, közös metszetei, az egymást megértés lehetőségét biztosító közöseink, de a belső rendezettsége ezeknek a jelnyelveknek súlyosan egyedi – és meghatároz. Meghatározza, mit látsz a képen – és mit látsz mögé.

Úgyhogy amikor elmentünk a minap a Szépművészeti Múzeum Csontváry 170 kiállítására, nekem ez egyszerre volt zarándoklat, és próbatétel, hogy mit mondanak most ezek a képek. Külön kíváncsi voltam rá, mit mondanak Timinek, hiszen vele van a legbokrosabb jelnyelvi közös metszetünk, és mégis, ezer momentumában különbözik (és talán e jellemző különbözéseket ismerem messze a legjobban). Zarándoklat volt, mert mintha a saját szentjeim egyikének termeibe léptünk volna. És próbatétel, mert a telő idővel, az éréssel (nevezzük így) az egykori látomások is átalakulnak. Jó esetben közelebb kerülnek ahhoz, amit az ecsetre kent színeket kézben tartó akarat látott és érzett, rosszabb esetben széttáródik a kéz és megszületik a mondat: „nem értem, mit akart ezzel ez az ember”. Van olyan képe, ahol még mindig csak ennyit lehet jó érzéssel bevallani. A látomásaimról itt nem beszélnék többet, arra egy másik blogon keríttem sort – itt nem fontosak. Itt fontos csak az: biztatok mindenkit, hogy merje mögé látni a maga látomását a képeknek – arra valók szerintem.

Nagyon jó érzésekkel telt ez a zarándoklat – az eddigi, Szépművészetiben, a Görög teremben és csatolt részeiben általunk látott nagy tárlatok közül szerintem messze ez volt a legérettebben tárt. Meghagyták a kellő, levegős tereket a Nagy Motívumokat rejtő képeknek, és gyönyörűen vezették be a korai képekkel, a müncheni rajzokkal, a 20 éves odavezető úttal, amit ez az elhívatott, Gács községbeli patikus a maga látomásainak teljes megragadásáig bejárt. A beteljesülésig, aminek a másik arca a szinte-őrület. Ami (így pletykálták) sürgönyt írat a Japán kávéház művészasztalának társaságához (Szinyei Merse Pállal az élen), miszerint „Csontváry Kosztka Tivadar, a kiváló festő, a világító színek föltalálója Konstantinápolyból sürgönyzött a Japán-kávéházbeli művész asztaltársaságnak, hogy útja teljes eredménnyel végződött s jön hazafelé. Kéri, értesítsék erről a kormányt és a közvéleményt”. Nem enyhén Rejtő humorára hajazó, abszurd rétege ennek az anekdotának már a festő fogadtatástörténetéhez tartozik: ahogy a közeg nem tudott mit kezdeni a rendszerein kívüli dilettánssal, aki szent elhívásának tudatában elhitte, kibérelheti a Nyugati pályaudvar csarnokát méltó kiállításhelyszínnek a hatalmas vásznaihoz. Ahogy Lehel Ferenc fogalmaz az elsőnek születő, rehabilitáló monográfiában: „Csontváryt nem értették meg. (…) a talaj teljesen munkálatlan volt. Bolondnak nézték, nem a művészt látták benne, de nem is az őrült váteszt, hanem éppen csak a hóbortos bolondot.”

Ezeket a képeket csaknem felszabdosták kocsiponyvának, egy jó szemű fiatal építész, Gerlóczy Gedeon mentette meg őket – teljesen jogosan kapta meg a kiállítást záró kisteremben ez a történet a maga szellemes, filmes bemutatását. Nagyon jó érzésekkel hagytuk ott a tárlatot, mert nagyon sok minden jött haza innen velünk. Ritka ajándék, amikor a zarándoklat és a próbatétel is jól esik, és egyformán mindkettőnknek. Nézzétek meg, július 16-ig még elérhető ez a „páratlan jelenség a magyar művészet történetében”. Számomra a legtöbbet mondó magyar festő, aki bejárta a magának kiszabott utakat, egészen a Tengerparti sétalovaglásig. Nézzétek meg. Érdemes.