„Valóságos
szubkultúrák fejlődtek ki a fórumokon, ahol az emberek összegyűltek, hogy a
túlszaporodott candidájukról beszélgessenek. Az ember belebotlott egy éjjel,
későn, mikor csak úgy lustán írogatott a keresőbe: miért vagyok állandóan
fáradt, miért nem tudok már megjegyezni egy hétperces monológot, miért nem
olyan rózsaszín a nyelvem, mint gyerekkoromban? (Hajnali háromkor pedig már
csak két kérdés létezett: a Most haldoklom? és a Szeret engem egyáltalán valaki?) Az ember rátalált a túlszaporodottcandida-fórumra, amely az
álmatlanság autópályája mellett ontotta hívogató fényét, és belépett a
lengőajtón, ami azonnal bezárult mögötte. Onnantól átvette a túlszaporodottcandida-nyelvet;
és ami a legtágabb, legütősebb nyelvi játéknak indult, az hamarosan
szakzsargonná, aztán dogmává, majd egyenesen doktrínává vált. Az ember finom
módosításokat eszközölt a viselkedésén a megaláztatások, büntetések és
megrovások ellen, amikkel a túlszaporodottcandida-fórumon találkozhatott. Előre
számított a nekiszegezett érvekre, és a zuhany alatt gondolatban el is próbálta
őket, míg samponozta a haját, melynek a candida hátráltatta teljes növekedési
potenciálját és ragyogását. Ha pedig a túlszaporodottcandida-fórumon megjelent
a személyes vonzerő egyik varázslója, aki a többi fórumtagot a retorika, az
adok-kapok és az improvizáció egyre szédítőbb magaslatainak meghódítására
serkentette, akkor a fórum talán egy új nyelvet is létrehozhatott volna – egy olyan
nyelvet, amit a világ többi része eleinte nem ért, aztán az egyetemes nyelvnek
tekint. Ja és amúgy egy ilyen pasiért talán még a férjét is elhagyná az ember.
Másnap
reggel kiszáradt szemmel és még a korábbinál is kevésbé rózsaszín nyelvvel
ébredt, és az emberek, akik elhaladtak mellette a munkahelyén, kevésbé tűntek
valóságosnak, mint átpörgetni az egyébként nem létező candida-túlszaporodás
megvitatására létrejött fórumot.”
Patricia Lockwood a Twitter-költészet egyik
legsikeresebb művelője – az USA-ban komoly kultusza van a felszínes amerikai
exelnökök által oly nagyon kedvelt platformon burjánzó művészeti ágnak.
Számomra az egész Twitter-jelenség kimaradt, sosem használtam; hogy mit
gondolok a 140 karakterben maximalizált posztokról, mindenkinél pontosabban leírta
Aaron Sorkin kb húsz évvel ezelőtt Az
elnök emberei tán harmadik évadában: nem hiszek a tizenkét szavas válaszokban.
Ó, milyen boldog idők voltak azok, amikor Sorkin még el tudta hitetni, hogy a
legszínvonaltalanabb republikánus elnökjelölttel az a legnagyobb probléma, hogy
nem tud olyan szofisztikáltan érvelni, mint közgazdasági Nobel-díjas ellenfele…
Na de elkalandoztunk. Vissza Patricia Lockwoodra. Bár a Twitter távol áll
tőlem, azért jó húsz évnyi aktív blogolás-fórumozás-fészbúkozás-ésatöbbi áll
mögöttem, ennek is megvoltak a maga korszakai, iwiwtől fanfic-fórumokon és a molyon
át az instagramig. Ültem éjszakába nyúlóan fórumok előtt ismeretlenekkel abban
a hitben, hogy megvitatni az életnagykérdéseit csakott, csakakkor, csakvelük
ezerszer fontosabb, mint a másnapi vizsgára tanulni és zokogtam artikulálatlanul
amikor a boldogult freeblogos időkben a blogszolgáltató váratlan (később már menetrendszerű)
leállásakor úgy tűnt, hogy az egész életművem elvész az internet bugyraiban („Az egész életem odabent van!). Ennek
fényében azt kell mondjam, tán soha nem olvastam még olyan pontos leírását a
netes szubkultúrák működésének, mint a fenti.
Lockwood első „regénye” az internet
legújabb korszakának állít egyfajta groteszk emléket – ez a regénynek azért csak
bajosan nevezhető modern tudatfolyam egy töredezett, pármondatos posztokra
szabdalt látlelet arról, mivé is lett az úgynevezett
közösségi életünk. Egyvégtében olvasni kicsit olyan, mint amikor már órák óta
pörgeted a facebook hírfolyamot és már sokadszorra állapítottad meg hogy azt se
tudod kik ezek az emberek, akiknek a nyaralós képeit eléd dobja az algoritmus,
hogy sosem érdekelt a weboldal, aminek a huszadik hirdetését látod, hogy azt se
tudod, melyik világon vagy, hogy ennyi hülyeség még belefér és hogy marhára el
kéne már menni fogat mosni és lefeküdni. Aztán maradsz. Ez is egyfajta
függőség, a kukkolás, a demokratizálódás illúziója (hisz itt szó szerint bárki
lehet sztár, elég ha kirak egy képet a golyójáról), a látszatkapcsolatok, a
másokon keresztül megélt élet mételyező elegye.
Kiborító? Az. Lockwood posztjainak
legalább a fele nettó felesleg, nem szólnak semmiről, vagy önismétlően szólnak
saját nagyszerűségéről, vagy csupán szerelmeslevelek magához a portálhoz. Épp
ez teszi „méltó” emlékművé. Hisz tényleg ilyen. A portál is, mi is.
Csakhogy… egyszer csak történik valami.
Valami, amit nem lehet sem elviccelni, sem fenszire hangolni, sem ízléstelen
fotókkal kisajtolni belőle a magunk tizenötperchírnevét. A való világ (fúj, de csúnya szóösszetétel!) betör az
életünkbe. Szerzőnk húgának magzatánál súlyos fejlődési rendellenességet
állapítanak meg és közlik a családdal: a baba jó eséllyel halva születik, de ha
mégis életben marad, legfeljebb pár hónapja lehet hátra. És ez az a pont, ahol
a portál lekapcsol. Minden egy pontra szűkül: a babára. A szabadság honának egy
olyan tagállamában járunk, ahol az abortusz illegális, ahol a Trump-hívő rendőr
apa képtelen kezelni, hogy a saját lánya életét veszélyezteti az unoka, és nem
tudja átértelmezni életpárti (mégis,
kinek az élete?) nézeteit. Ahol inkább ítéljük halálra az anyát minthogy
hagyjuk elmenni a halálra ítélt babát. Ahol a csillagászati kórházi számlákat
még jól szituált dolgozóként sem könnyű kifizetni. Vannak pillanatok, amikor a
portál tűnik normálisabbnak…
Persze ez is eltörpül a csoda mellett, amit
a végül megszülető csöppség hoz a világba. Aki puszta lényével egyszerre semmisíti
meg a virtuális és a valóságos világ minden idiotizmusát. Aki, amíg velük van,
mindent beragyog – abban a hat hónapban valóban nincs más, csak hogy mindent,
ami belefér ebbe a kis időbe, megmutassanak neki. Mi fér bele a világból hat
hónapba? Semmi és minden. Féltem tőle, hogy mi lesz ebből. Féltem, hogy
Lockwood elvicceli, elportálosítja a
tragédiát is; ahogy attól is, hogy a keserűség nem hagyja majd tovább olvasni a
borzalmakat. Mert ez tömény borzalom, ami ezzel a babával, ezzel a családdal
történik. És mégis: semmi keserű nincs benne. Csak szeretet és valami olyan fokú
őszinteség, lecsupaszítás, sallangtalanság, amiről mintha maga a szerző sem
hitte volna, hogy még megvan benne. A rácsodálkozás arra, hogy még élhetünk
valódi dolgokat – akkor is ha azt hittük, már csak akkor lángolhat fel
körülöttünk a nap, ha egy újabb posztunk lobbantja lángra. Hogy van valamink, amit
úgy hívnak, élet. Valami, amiről el kell döntenünk, elvesztegettük-e amikor felöltöztetett
kertitörpéket ábrázoló fotókra meg fórumokon töltött éjszakákra váltottuk.
Lockwood nem álszent és nem érzelgősködik, nem radírozza ki a portált, építi
tovább a brandjét. Tán épp ettől válik hitelessé – s valahogy a baba köré szőtt
idő is ettől válik igazán kivételessé, hogy nem fordulópont lesz, hanem valóban
egy kiszakadás az idő szövetéből. Egyszerre öröm- és gyászidő, melynek letelte
után ki-ki visszatér a saját groteszk normalitásába.
„Kicsi,
annyira kicsi dolgokról kívánta, hogy bárcsak egyszer a baba is megismerhetné
őket. Milyen érzés boltba menni a nyaralás alatt; felébredni hajnali háromkor,
és az egész életünket végigpergetni az ujjaink között; milyen az első
olvasójegy; egy új rúzs; mikor két hónapra elzsibbad az egyik lábujjunk, mert
kölcsöncipőben mentünk egy barátunk esküvőjére; a csütörtök; az október; a She’s Like the
Wind egy fogorvosi rendelőben; a
jogsifotó, amin sorozatgyilkosnak nézünk ki…”
Kiadó: Magvető
Fordította: Morcsányi Júlia
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése