Több milliárdnyi kétségbeesett, küszöbön álló halálát köszöntő rovar szerelmi dala – e bibliai csapást idéző kép könnyűszerrel adaptálható az emberi társadalomra is, legalábbis ha hiszünk a képnek, amit Valtonen fest. Rohanunk a vesztünkbe, utunkat kiüresedett emberi kapcsolatok, elfeledett hagyományok, szőnyeg alá söpört tragédiák, kommunikációképtelen családok, apa nélkül felnőtt gyerekek, tudományos túlkapások és átgondolatlan tiltakozások, személyiséget felemésztő technikai újdonságok és önként bekapkodott függőséget okozó szerek garmadája szegélyezi. Egyre nagyobb és nagyobb fordulatszámon pörgetve a motort száguldunk a szakadék felé, miközben már nem csak azt nem tudjuk, mi elől menekülünk, de azt sem, mi az elérhetetlen cél, melyet oly kitartóan üldözünk.
Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
De vajon tényleg nem tudjuk? Meddig takarózhatunk azzal, hogy nem vagyunk képesek felmérni tetteink következményeit? Meddig jelent kibúvót az, hogy nincs minden információ a birtokunkban? Meddig háríthatjuk másra a felelősséget azért, mert elhanyagoltuk, kiszerveztük, nem figyeltünk oda, nem hívtuk fel, nem fogtuk a kezét, nem tudjuk, milyen ember lett és milyen lehetett volna? Mikor jön el az idő, amikor szembe kell néznünk tetteink következményeivel? Mert eljön. S ha eljön, vajon kibírjuk? Vagy inkább beleőrülünk és tovább mantrázzuk: nem tudtam mit cselekszem.
Nagy kérdés, hogy vajon Joe képes-e szembenézni tettei következményeivel. Pláne Alina. Velük kezdünk, s az ő tragédiájuk lesz a vég. Egy fiatal pár, akik egy egyéjszakásnak induló kalandba beleszédülve túl korán, egymásról mit sem tudva kötnek házasságot – az ígéretes egyetemi karriert sutba dobva az ifjú amerikai hősszerelmes fehér lovon vágtat a kietlen helsinki lakótelepre várandós arájához. Még tán komolyan is gondolja, hogy új életet kezd, ám ha így is volt, az elhatározást hamar felemésztik a hétköznapok – Alina egyre mélyebbre zuhan kezeletlen szülés utáni depressziójába, féltékenységével felőrli a finn tudományos életbe való betörés lehetetlenségétől amúgy is kiábrándult Joe-t is, aki a legkézenfekvőbb menekülési utat választja: vissza az Államokba, csapot-papot-kisgyereket otthagyva.
Ne tudta volna, mit cselekszik?
Közel húsz évvel később az otthagyott kisgyerek már felnőtt, túl magannyi kamaszos traumán, apróbb-nagyobb lázadáson, küszöbén a világrendet felforgató eszmék megismerésének. Samuel, aki sosem látta apját, akinek leveleire sosem érkezett válasz, aki minden sejtjével csak annak az egynek az elismerésére vágyna, aki megtagadta tőle önmagát, épp olyan természetességgel sodródik ökoterroristák karmaiba, ahogy apja szállt fel arra az Államokba tartó repülőgépre. Persze, hogy az állatkísérletek ellen küzdő aktivisták körében találja meg célját, ő, akinek sosem ismert apja a Nobel-díj küszöbén álló gyógyszerkutató. Persze, hogy Joe laborját támadások érik. És persze hogy megértjük, ó, de mennyire megértjük, túl az állatkísérletek összes társadalmi vetületén, hogy Samuel bosszúra vágyna. De mi van, ha nem is (vagy nem kizárólag) az apa hibája, hogy a kapcsolat megszakadt? Mi van, ha a leveleket nem is továbbították? Ha az anya volt, aki rendre megakadályozta, hogy a cserbenhagyó férj és a kisfiú találkozzanak?
Ne tudta volna, mit cselekszik?
Hogy valóban Samuel támadta-e meg apja laborját és egyáltalán, mi köze egymáshoz a kabócáknak, az állatkísérleteknek és a finn klímaaktivistáknak, azt hagyjuk meg a könyvnek. Jóval érdekesebb még ennél is, ahogy Valtonen a minden emberi nyomorúság (legalábbis a modern, nyugati, jólszituált nyomorúság) eredőjének tekintett kommunikációképtelenséget tovább görgeti. Mert hát mit kezd a két roppant elfoglalt egyetemi kutató szülő, amikor a gyerekükről kiderül, hogy behálózta egy személyre szabott közösségi platformmal kísérletező vállalat, amely népszerűséget ígér, sőt, a kortársak rajongását, irigységét, menő cuccok sokaságát, olyan pszichotikumokat (nem legális, de még nem is illegális, mondhatni, még kísérletezés alatt, szülőknek inkább ne szóljunk róla) melyeknek segítségével a szociális funkciók jelentősen javulnak, a dolgozatok maguktól íródnak, a nehézségek hipphopp eltűnnek. Mindezért nem is kell mást tenni, mint kiárusítani a figyelmünket, éjjel-nappal hordani az agyhullámokra kapcsolódó ájcsit (iAm - Én vagyok - a névnek annyi többlettartalma van, hogy az bőven szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit), amely folyamatosan monitorozva az érdeklődést, a minket potenciálisan leginkább megmozgató tartalmakat, hirdetéseket, leendő ismerősöket, táplálékkiegészítőket és áltudományos ismereteket tálalja fel. Megszabadít a válogatás kényszerétől, minden korábbinál több tartalomhoz segít hozzá, cserébe csupán a figyelmünk és az adataink nagyjából száz százalékát kéri. Ismerős?
Ne tudná a szülő, mit cselekszik, amikor elhanyagolja a gyerekét, kiszolgáltatva a testére-lelkére-figyelmére leső hiénáknak? Hogyne tudná. De mentegeti magát, hogy az ő gyereke okosabb, talpraesettebb, nehezebb megvezetni. Csak azzal nem számol, hogy a hiénák is egyre okosabbak, rafináltabbak, egyre nagyobb haszonnal kecsegtetnek. Az élvonalbeli gyógyszerkutató, akinek egyik gyereke ökoterrorista, másikat behálózza egy kétes pszichotikumokkal kísérletező médiakonglomerátum – lehetne egy rossz vicc is, de nem az. Üdv a szülői felelőtlenség és elhanyagolás világában. Egy amerikai kamaszlány, aki vonalkódot tetováltat a derekára – lehetne pusztán kamaszos meggondolatlanság is, de nem az. Nem csupán önmaga árucikké degradálását nem képes felfogni, de azt sem, hogy mit jelenthet egy ilyen ostoba gesztus zsidó nagyszüleinek, akik a haláltábor emlékét hordozzák bőrükön. Üdv a múlt elhallgatásának világában, ahol a traumákat inkább gondosan elrejtjük a gyerekek elől, nehogy sérüljön a kis lelkük – mintha attól, hogy nem beszélünk róla, nem ismétlődhetne meg. Egy finn anya, aki azt sem tudja, elsőszülöttje merre csatangol a világban, aki annyira el van foglalva második házasságával, két kisebb gyerekével, váratlanul felívelő karrierjével, hogy nem veszi észre, mekkora tragédiát érlelnek húsz éven át gondosan ki nem mondott szavai. Üdv a kommunikációképtelenség világában.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése