Trisha Ashley: Karácsonyi szerelem

Most meglepődtetek, ugye? Nem kifejezetten az én zsánerem – nem is emlékszem hirtelen, mikor olvastam utoljára ilyesmit. Amikor belekezdtem, volt egy ilyen kis romantikus elképzelésem, hogy karácsonykor karácsonyi könyvről lesz poszt a blogon, milyen jó; aztán olvasás közben elég hamar eljutottam odáig, hogy tejóisten mekkora marha vagyok, és ebből aztán minden mézeskalácsillatú romantikától mentes felpaprikázott poszt lesz az ünnepekre; hogy a végére nagyjából megbékéljek a könyvvel meg a saját választásommal és úgy döntsek, hagyom magam elvarázsolni kicsit ezzel a békebeli angol karácsonyi mesével.

Amúgy az egészről Lobo tehet – eléggé ínycsiklandóan írt a könyvről és pendítette meg pont a karácsony- és anglomániámat, ráadásul épp akkor, amikor a karácsony előtti hetekben kezdtem új munkahelyen, minek köszönhetően egy éhes zombihorda értelmi képességeivel rendelkezem, úgyhogy a legtöbb, amit fel tudok fogni munka után, az egy ünnepi romantikus ömlengés. Mondják amúgy, hogy Trisha Ashley inkább chick lit – de őszintén, annyira nem vagyok otthon ezekben a mai alzsánerekben, plusz nekem a chick lit az Bridget Jones marad már örökre, és ez ahhoz képest jóval klasszikusabb romantikus mintákat követ, ami az elbeszélésmódot illeti, szóval nemistudommineknevezzem. De végülis tökmindegy, szerintem aki kézbe veszi, úgyis kb tudja, mire számíthat. Nagy érzelmekre, apróbb-nagyobb zökkenőkkel tarkított egymásra találásokra, vastag hótakaróra, giccses karácsonyi díszhalmokra és sok-sok tradicionális angol karácsonyi ételkölteményre. Nyami.

Holly Brown, a fiatal özvegy, akinek enyhén problémás viszonya van a karácsonnyal - sajátos neveltetése okán sokáig egyáltalán nem ünnepelte, hogy aztán karácsonymániás férjével sokszorosan bepótolja, majd Alan korai, épp karácsony előtt bekövetkező halála után még jobban elforduljon tőle - az év nagy részében csúcskategóriás séfként tüsténkedik családi és más rendezvényeken, télen pedig, kipihenendő a sok főzést, vidéki kúriákra felügyel a tulajdonos távollétében. Nagymamája halála után elvállal egy házat a lancashire-i lápvidéken, épp a karácsonyi időszakra. Kapóra jön, hisz így elmenekülhet az ünnepi őrület és jószándékú, bár ragaszkodásukkal gyakran terhes barátai elől, dolgozhat készülő szakácskönyvén és elmélyülhet a nagymama fiatalkori naplóiban. Naná, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy azt Holly elképzelte.

Mert ott van a tulajdonos idős nagybátyja, a karácsonyrajongó háborús veterán Noel és felesége, a levitézlett tévés szakács Trisha, valamint az Antarktiszon kutatgató szülei távollétében nagyszüleihez passzolt unokájuk, az épp emós korszakát élő (de azért szíve szerint még plüssállatokkal alvó) Jess, akik nem is nagyon titkolják csalódottságukat, amiért idén nem tölthetik a karácsonyt a hagyományoknak megfelelően a Martlandok családi kúriájában. Amiről csakis a ház ura, az utálatos Jude Martland tehet, aki oly nagyon megsértődött azon, hogy öccse az előző karácsonyon megszöktette frissen leakasztott világszép menyasszonyát, hogy idén dobta az egész családi karácsonyt. Amivel persze rögtön belopta magát Holly szívébe – majdnem annyira, mint azzal, hogy minden telefonhívás alkalmával biztosítja alkalmatlanságáról és hogy látványosan jobban törődik idős lovával és kutyájával, mint cserbenhagyott rokonaival. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy mire Jude befut - mert persze befut, ahogy az öcsike és az azóta lepattintott szökevény menyasszony is - addigra Holly már ismeretlenül is utálja, ahogy az sem, hogy elég rövid időn belül egymás karjaiban kötnek ki. De persze lesz itt még galiba.

Nem mondhatom, hogy nem szórakoztam jól, mert de – viszont a kiszámítható, panelekre épülő, kényszeredett fordulatokat és a szájbarágást kihagytam volna. Komolyan, amikor Holly tizenharmadszor is megállapította, hogy még egy ilyen kiállhatatlan pokróccal nem volt dolga egész életében, mint Jude Martland és reméli, hogy sosem kell közelebbi ismeretségbe kerülnie vele, legszívesebben falhoz vágtam volna a könyvet – igen, már elsőre is értettük a Mr. Darcy hasonlatot, köszi, nem kell még tizenháromszor elmondani… Nem tudom, hogy zsánersajátosság-e ez a borzasztó túlírtság (nem, nem akarok előítéletes lenni…) de roppant mód idegesített – a kelleténél jóval többször olvashattam, hogy milyen jóképű Guy, mennyire anorexiás Coco, milyen nehezen mozog Merlin, az agár és mennyire meghitt a ház, amióta Holly befűtötte a nagy kandallót… Miért, miért nem elég mindezt egyszer leírni? Fele ilyen hosszú lenne a könyv :)

Szerencsére a túlírtságért kárpótolt a mellékszereplők sora – a családi karácsonyra végül csak összegyűlő kis kompániához hamar csatlakozik a másik nagynéni, az állatrajongó Becca, olykor beugrik a helyi traktoros, a Holly-ért rajongó George, a falusi kisbolt olykor túl lelkes tulajdonosa, Oriel és a kocsmáros Nancy. Holly meg csak főz és süt, főz és süt – amennyi kaját elfogyasztanak ebben a pár napba, csoda, hogy valaki még kifér az ajtón. Igazából Holly ételkölteményei és a meghitt angol karácsonyi hagyományok mentik a könyvet – annyira bájos és andalító, ahogy a hideg, elhagyatott kúriából igazi meleg, fenyő- és mézeskalácsillatú, fagyöngykoszorúkkal telirakott, zsengő-bongó családi fészket varázsolnak, hogy az még a legnyűgösebb napokon is segít karácsonyi hangulatba kerülni. De azért azt hiszem, most legalább egy évre elég is volt ebből a cuki romantikázásból…

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Palásthy Ágnes