Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I. - Keleti költők

Azt gondolhatnánk, a költők általában a legjobb fordítók – ki más lenne alkalmasabb a maga nyelvén, a legnagyobb nívón idegen szavak zenéjét megszólaltatni, ha nem a költő, akinek az anyanyelv amúgy is zenél. Holott talán neki van a legnehezebb dolga – saját kiküzdött költőmagával kell az idegen nyelven alkotó pályatárs hiteles megőrzéséért megvívnia. Nem is gondolnánk, a fülünkbe mászó szófüzérek mekkora hányada ferdítés inkább, afféle más verse által inspirált saját-verse a fordítónak; ahol is a forrás és produktum közt olykor meglehetősen laza a kapcsolat. Új nyelven a szavak egymásutánja által megnyíló asszociációs játéktér kicserélődése és a formába rejtett zene gyakori átalakulta a vers-hangulatot szándéktól függetlenül is hajlítja más irányba – sokan ezért gondolják úgy: nem is lehet mást tenni, csak ferdíteni. Költő-fordítók produktumai nem egyszer magyarul úgy remekművek, hogy az „eredetijükhöz” valójában meglepően kevés köti őket.

Weöresre mindez alig vonatkozik. Költők költője, kivételes ékköve költészetünk csodáktól hemzsegő, gazdag kincsesházának – de alig is akad még valaki, aki ekkora alázattal, ennyire magafeledten rendelte volna alá magát az idegen költő-akaratnak, megőrizve ahol csak lehet a formát, a hallgatható vers-zene vázszerkezetét; de ahol csak lehetett, a vers sajátos hangulati tér-érzeteit is, a költemény által nyíló kultúra-látványt. A fordítás valójában kultúra-közi kommunikáció, s akkor sikerül a legjobban, ha a számunkra idegen gondolkodásmód hidege is megcsap a versből, vagy a magunk világképét megkérdőjelező forró energiák, az idegen kultúra másféle „hőérzete”. Kortársak esetében is nagy lehet a kultúrák közti szellemi távolság, hát még ha az idő mélységes árkait is át kell ugornia a fordítónak, ha a másféle kultúra régmúltját, a klasszikusait kell fordítani. A Helikon kiadó által oly sok szeretettel gondozott Weöres-életműkiadás egybegyűjtött műfordításainak első kötete épp ilyen időben és térben is távoli kultúra-klasszikusok gyűjteménye – kínaiak, indiaiak, perzsák; a költőnek oly kedves kelet alkotóinak versei sorjáznak a lapokon.

Persze nagy kérdés, e gazdagságból mennyit tárt volna elénk a költő önmagától, ha a dogmatizmust és sematizmust hirdető kultúrpolitika az ötvenes években nem zárja el a fordításon kívül minden mástól. A rendszer megkövetelte a dicsőítő kórusba tagolódást, amire Weöres alapvetően apolitikus alkat lévén alkalmatlan volt. Az asztalfióknak íráson túl elérhető szakmai feladataként, s - mivel ’51 után állása se lehetett - egyetlen jövedelemforrásaként is csak a fordítás maradt a számára. Hallatlan mennyiségben tolmácsolt számtalan nyelv és időszak költészetéből, egy olyan korban, amikor azt is meghatározták, kitől és mit fordíthat; épp ezért megdöbbentő, mennyire nem venni észre, melyik munka volt a szívügye és melyik letudandó penzum – még ha sejtjük is, hogy Mao Ce Tungot, vagy Ho Si Minh-t, a diktátorokat nem lehetett akkora élmény magyarra ültetni, mint mondjuk Po Csü-jit, ez a fordításokon alig érződik.

Az köztudott, hogy Weöres Sándort mélyen megérintette a Kelet, hogy talán az egyetlen maradéktalan ellenpéldája a hiedelemnek, miszerint idegen kultúra földjébe nem lehet mélyen gyökeret ereszteni. Ennek ellenére sem birtokolta például a kínai nyelvet, főleg nem annak sok ezer éves változásaival együtt. Ilyenkor a fordító jobbára közvetítő nyelvek és nyersfordítások alapján dolgozik. Kosztolányi Dezső a maga kínai válogatását angolból magyarította, Illyés franciából dolgozta át a Kínai Szelence címmel megjelent kötetet. Weöres is szívesen tájékozódott az általa ismert nyelveken, de dolgozni jobbára nyersfordításokból dolgozott, igénybe véve a kínai egyetemeken diplomát szerző új sinológusnemzedék – elsősorban Tőkei Ferenc – segítségét. Felmérhetetlen jelentősége volt a kettejük munkakapcsolata folyamán egyfajta nem túl gyakori oda-vissza hatásnak fordító és nyersfordító között – Tőkei rengeteg költőt és verset ajánlhatott Weöres Sándor figyelmébe, mivel szinte példaszerűen fordítják végig évezredek legjelentősebb gyűjteményeit és alkotóit a kínai költészetből, gyakorlatilag alig hagyva ki jelentős alkotót vagy időszakot. Eközben ahol csak lehet mélységesen tiszteletben tartják az eredeti versmértékeket, ilyen értelemben egyedülállót alkotva. S végül Tőkei – „hithű” kommunista lévén – mintegy lektorálhatta is a kiválasztott művek átdolgozásait, képviselve azokat a kultúrpolitika felé.

A kötetben a kínai költészet mellett helyet kaptak még mongol, vietnami, szanszkrit és perzsa magyarítások is. Ha fel akarjuk mérni, mekkora zsenije volt a fordításnak Weöres, elég, ha a gyűjteményben továbblapozva belepillantunk India regekincsének a költő által átültetett gazdagságába. Vekerdi József nyersfordításait használva Weöres Sándor a szanszkrit líra érzékibb, sűrűbb versi világát gyökeresen más költői eszközökkel építi fel, mint a kínait. S ugyanez igaz a perzsa költészetre – a teljesen eltérő átlényegülés. A személyes kedvenceim mégis a szani és mongol népballadák, regék; érzésem szerint a költő ezekben oldódik a legmélyebben a fordítóba, itt nincs szükség az alázatra, mert Weöres Sándor e regékben van maradéktalanul otthon. Abban a ráció előtti állapotban, amely nem kényszerít szétválasztani és elnevezni, amely ránézvést egyszerű, szinte csak ráolvasás – valójában legalább annyira összetett, mint a világ, amire ráolvas.

Ha valaki tájékozódni akar, kultúrák gyökérzetéről, vagy csak eltölteni egy kellemes estét dallal és borral, ahogyan az egykori kínaiak szerették tenni; ez a kötet alkalmas rá. Mondjuk bort sajnos nem csomagol hozzá a kiadó, de versszerető emberként szinte csak ezt kifogásolhattam ebben a példaszerűen igényes kiadványban. Ha nagyon kukacos kedvemben volnék, még hozzátenném: egy összefoglaló jelegű, nem túl hosszú tanulmány igazán elfért volna a kötet végén, hiszen a téma alapos ismerői közül nem egy ma is itt jár köztünk. Remélem sokan kézbe veszik majd e kötetet – ha szereted a verset, és felütöd, akkor jó darabig biztosan nem ereszt.

Nem célom, hogy a továbbiakban ezt a hiányolt tanulmányt tegyem le az olvasók elé, ehhez nem ismerem eléggé a korai keleti irodalmakat, s nyelvismeretek híján a fordítás gyakorlati problémáit sem. De akad még gondolat, amit megosztanék a türelmes olvasóval – főleg a kínai költészet e kötet által való bemutatása kapcsán. Aki kíváncsi, kövessen.

Hiszen ekkora gazdagságról valóban órákig lehetne beszélni – hiszen magát a kötetet is hónapokig lehet lapozgatni – versről versre, költőről költőre lépkedve akár; alaposan utánanézve, ki kicsoda és mit keres e kötetben. Az Egybegyűjtött műfordítások I. kötete mellé időnként kézbe kéne venni Tőkei Ferenctől A kínai irodalom rövid történetét például, vagy akár komótosan, párhuzamosan olvasni e kettőt. Aztán könyvtárazni kéne, vagy  be kéne nézni a Terebess e-tár gazdag kincsestárába, vezérfonalat keresve a perzsa költőkhöz. Kicsit olvasni kéne a Rig-védáról. Tájékozódni. És meg lehetne lepődni rajta: az ezredévekkel ezelőtti, más kultúrák versanyaga mennyire nem tűnik fosszilis leletnek; hogy avatott kezekben valójában bármelyik, számunkra egzotikus gondolat- és érzésbirodalom világosan érzékelhető, átélhető versvilágokat terem.

A legrégebbi folyamatosan dokumentált írott kultúra a kínai, és ez szinte beláthatatlan távlatot jelent. Ahogyan Krasznahorkai László jegyzi meg egy interjúban: a kínai „birodalmi” folyamatosságban a Mao fémjelezte kommunista diktatúra is csak egy epizód, az a kultúra tízezer évek óta, megtörhetetlenül „tart”; az egyetlen máig tartó ókori kultúra – ilyesminek nyoma sincs Európában. S hozzánk mindez igen későn érkezett, és persze egyszerre. Egy teljesen más hagyomány- analógia- és jelképrendszer a maga gyökeresen más (másként feloldhatatlan) belső ellentmondásaival. Ezt először csak félreérteni lehetett – például ilyen gyönyörű, de optikailag elcsalt „aha” élmények versi kivonata Kosztolányi Kínai és japán költők című gyűjteményének szinte egésze. A versek a saját közegükből kitépve egy sajátos csokorba (mondjuk úgy, saját kontextus-hálóba) rendezve, angolul kerültek egyébként zseniális költőnk elé, aki (nem is tehetve mást) a saját irodalmi eszményei szerint értelmezve magyarította e gyűjteményt, a kínai „vers-mezők” valódi gazdagsága és belső koherenciája helyett egy vázányi „kínaias saját költeményt” hozva létre.

A közvetítő nyelvekről való fordítás önmagában persze nem zárja ki a szellemében is hű adaptálást. Illyés a maga esetlen módján például sokkal pontosabb – legalább mintegy közegellenállásként megjelenik nála az idegen gondolkodásmód érzete. A Kínai szelence anyagát főleg francia forrásokból dolgozta át – többek közt Rónay György méltatta a Kosztolányiétól eltérő fordítói attitűdöt, amely sokat merített az irodalmi közeg mélyülő „kínaiul tudásából”. Hasonló módon alkotott maradandót a saját fordításaiban Szabó Lőrinc is – persze a két háború közti elvétve hozzáférhető, sztereotíp „források” helyett neki is rendelkezésére állt a már említett frissen diplomázott sinológusnemzedék munkája. Tőkei mellett Galla Endre, Csongor Barnabás, Miklós Pál erős kínai művelődéstörténeti ismeretekkel, a múltba vesző kínai „hétköznap” – az átültetéshez szinte elengedhetetlen – légkörével ismertethette meg az arra fogékonyakat, teljesen más dimenzióba helyezve a klasszikus kínai líra tolmácsolását.

Weöres fordításaiban az említettekhez képest a legnagyobb különbség így nem is elsősorban technikai (bár persze az is), hanem a meglehetősen esetleges (kvázi tetszés-motivált) válogatás helyett az erős és tudatos áttekintés-jelleg megléte okán jelentkezik. A tudatos, szinte szisztematikus válogatás nem kis mértékig a Tőkeivel kialakított munkakapcsolatnak köszönhető. Ha kizárólag a megjelenéseket tekintjük, ez a szándék ugyanis nem érhető tetten. Weöres Sándor legelőször Po Csü-ji költeményeiből jelentetett meg egy csokrot 1952-ben, ’54-ben Csü Jüan verseiből egy keveset - de nem is jut minden klasszikus kínai alkotónak önálló kötet, Tu Fu költeményei például folyóiratokban és antológiákban jelentek meg. Mint ahogyan a többi klasszikus alkotóé is, mégpedig elképesztő tömegben – a nyersfordító és fordító jól használta ki az irodalmi folyóiratok nyújtotta, viszonylag széles, versekre éhes „felületet”, illetve az ötvenes évek kommunista Kínája iránt (kvázi „elvtársisága” által is) táplált kíváncsiságot, amit nem volt nehéz úgymond „tovább nyitni” a klasszikus kínai kultúra felé.

Az együtt-látás élményére az első összegyűjtött fordítások kötetéig kellett várni. S ez megdöbbentő élmény, hiszen az egyébként össze-vissza megjelent „legfontosabb csúcspontok”, a legmarkánsabb alkotók költeményei kivétel nélkül és nagyjából a súlyuknak megfelelő terjedelemmel jelennek meg, ha a bőséges versanyagot a különböző alkotók, korszakok időrendjébe rendezzük. Amin Weöres Tőkei „sorvezetésével” éveken át – nem kétlem, hogy maradéktalanul átlátva a fordítótárs szándékait – dolgozott, az így összegyűjtve valóban egyfajta kultúra-látvány. Példaszerű például, hogy a különböző időpontokban fordított azonos időszakhoz tartozó alkotók mennyire egymáshoz hangolt tónusokkal, jelzőkkel, vers-szerkezeti fogásokkal szólalnak meg magyarul.

Egy rövid pillantást vessünk erre a kultúrafreskóra. A kötetnyitó, legkorábbi „katalógus-versek” – a királyok tetteit elsoroló verses epika - mint például a Mu király tettei Tőkei szerint csak a líra „közvetlen szomszédságában” laknak, de e kötetben találunk belőlük egy rövid ízelítőt, mielőtt a legrégebbi kínai gyűjtemény, a

Dalok könyve (Si King) válogatására lelnénk. A gyűjteményt a hagyomány (mi inkább így mondanánk: a legenda) szerint maga Konfuciusz állította össze. A 305 versből mintegy 90 kerül átültetésre: népdalok, himnuszok, ódák és elégiák – mindvégig a si versforma szabályait betartva. A fordító olykor eljátszik a szabályos, négy szótagos sorok egymás mellé rendezésével, a rímeléssel, de alapjaiban (amennyire egy ennyire más szerkezetű, kvázi szótag-nyelv esetében lehet) formahű. A legnagyobb erénye, hogy a finom nyelvi archaizálás segítségével magyarul voltaképp először kelti hitelesen a „más kulturális régmúlt” érzetét. Ami nem is olyan könnyű, mint hinnénk. Hiszen e versek többségükben szerelmi örömről-bánatról, a hétköznapi élet apró-cseprő örömeiről szólnak, hétköznapi életbölcsességek tárházai, például az irigységnek ugyanúgy szenteltek verset benne, mint az éhségnek - Weöres Sándor rendkívül érzékenyen érzi meg a versek javából sütő erős népdal-jelleget, és a saját népdali hagyományaink bizonyos eszközeivel segíti ki magát, hogy megteremtsen egy markáns múlt-érzetet. Hogy aztán teljesen más, sokkal szikárabb, szószegényebb attitűddel álljon

Az út és az erény könyve (Tao te king) kihívása elé. E munka külön elemzés tárgya lehetne, a sokkal inkább szellemtörténeti jelentősége miatt – hiszen a vágynélküliség, a nem-cselekvés, a mozdulatlan „út”, amelyen mégis „utazni kell”; és az „erény”, a bölcsesség, amely nem a megszerezhető tapasztalatok tömegéből, hanem a dolgok helyes látásából fakad; szóval hogy úgy mondjam, mindez a líra alapvető keretein messze túl mutató színtéren játszott szellemi játék.

Az európai értelemben vett személyes hangvételű líra az időszak, a Csou-kor végén jelenik meg, Csü Jüan költeményeivel – jellemzően a kéziratot oly sokszor égető abszolút hatalom okán a máig legnagyobbnak tekintett kínai költő életművének töredékét is egy későbbi, Han kori gyűjteményből ismerjük. Kilenc ének-e egy részletét muszáj idéznem:

Holnap lóra szállok, folyampartra hágok,

elérem estére távoli tanyámat:

tornácok körül tajték duruzsol;

ott az ereszen madárcsőr dobol,

övem ékességét hullámokba dobom,

övemet magát is a homokon hagyom,

illatos szigeten sáfrány-szirmot gyűjtök

s akad egy szép lány is, mind őnéki adom.

Az idő elrohan, mit fussak utána?

Inkább magam módján élhessek szabadon.

Így énekel a rangban magasabba, a „Hsziang folyó istennőjébe” szerető férfi, aki „öve ékességével” a hozzá fűző kötelességtől, „övével magával” a hozzá fűző hűségtől szabadul – máig zengő gyönyörű sorokkal. A Csü Jüan megalkotott versforma, a fu a követők kezében sajnos hamar dekoratív semmit-mondássá satnyult.

Mesélhetnék a Zenepalota gyűjteményéről, vagy a Han-kor végi hatalmas és tragikus végű „költővirágzásról”, mikor a három költő-császár, apa és két vetélkedő fia, a „Három Cao” és az udvarukba gyűlt költők, a Csien-an hét mestere teremtettek a népköltészetre alapuló, nagyhatású lírát, s új versformát, a tue-fu-t – addig, míg az udvari légkör rákfenéje: az összeesküvés gyanúja el nem juttatta őket egészen a vérpadig. Mesélhetném a tanítványok: a „Bambuszliget hét bölcse” költészetét – de annyi mindenről kéne még szót ejteni. Ha valaki kíváncsi erre a rendkívül érdekes korra és alakjaira, vagy a kettészakadt birodalomra, Észak és Dél eltérő költészeti iskoláira, attitűdjeire, az forgassa Tőkeit, s olvassa el a gyűjteménybe válogatott verseket – érdemes.

Én már csak Li Taj-po, Tu Fu és Po Csü-ji költészetére mutatnék rá – nem véletlen, hogy ők képviselik a legnagyobb „verstömeget” a kötet kínai költőket egybefogó részében, az elfoglalt terjedelem jól illusztrálja a jelentőségüket. Az újraegyesülő birodalom költői ők, Li Taj-po és Tu Fu az úgynevezett „virágzó Tang-kor” legjelentősebb költőiként, míg Po Csü-ji a kései Tang-kor igazi betetőzőjeként ismert. S hogy ez mekkora szó: több mint 50 000 Tang-kori költeményt ismerünk mára, mintegy 4500 költőtől – ekkora tömegből valóban dicső dolog kiemelkedni.

Li Taj-po igazi vagabund volt, részeges botrányhős, s a verseiben is az egyik legszókimondóbb – minden kimódoltsága ellenére. A kor költői jellemzően hivatalért hiába ácsingózó, tettvágytól fűtött ifjakból lesznek a konvenciók ellen hangosan lázadó, korhely öregekké – s ezt az erősen rendszerkritikus attitűdöt például jóízűen el lehetett fogadtatni a tartalmi finomságokra valójában meglehetősen vak honi irodalompolitikával; el lehetett adni úgymond forradalmi hevületnek. Holott Li Taj-po valójában inkább Shelley, Byron távoli szellemi rokona, semmint Petőfié – bár a vad természetért ő is lelkesedett, hivatalt és karriert akart, nem forradalmat. Álljon itt pár jellemző sora:

Mikor verset írok én, az Öt Hegyet rázom én,

mikor kész a költemény, hangzik ég és föld szinén.

Hírnév, érdem és siker vajh meddig hallatszik el?

vajh folynak-e a habok hegynek fel a Han vizén?

Tu Fu Li Taj-Po kortársa és fiatalabb barátja – azaz egyszer lehet, hogy találkoztak; s az ifjabb költő aztán annyiszor hírelte fennhangon ezt a „barátságot”, hogy nemcsak a kortársak, de mindmáig nagyon sok irodalomtörténeti munka is elhitte ezt neki. De ez mit sem von le költészete érdemeiből, a kor kötöttebb verselése, a hszin-ti a kisujjában van, de az „új hang” művelése mellett például a klasszikus leíró lírát is ő hozza újra divatba. Én a hadba vonulás, a háborúskodás pillanatképeit szeretem tőle a legjobban, hallatlanul őszintén tárja fel egy fiatal férfi dilemmáit a kötelességről, az élni akarásról, a háború sajátos „szükséges értelmetlenségéről”:

Láttam véneket, mint kíséretet,

Csapatom mögött; s szégyent hozzak én?

Élet, vagy halál: előre megyek,

Nem a tiszt miatt, aki ösztökél.

Ismerős akad: küldök levelet,

Hadd tudja szülőm, hogy gyermeke él.

Kétfelé sodor egy-szívet a sors,

Távol a család gyötrődik és remél.

Po Csü-ji a korszak igazi összegzője. Tőkei Ferenc szerint: „Költészete (akárcsak Csü Jüané vagy Tu Fué) a tehetetlenségre kárhoztatott politikai cselekvésvágyból sarjad ki, mint a cselekvés egyedül lehetséges formája. A hivatalnok-rendszert így rendkívül élesen tudja bírálni…” Mindazonáltal nagyon személyes hangú líra, igazi én-központú költészet az övé – idegenségeiben is hallatlanul modern alkotói hozzáállás, amely a fogai hullásáról ugyanolyan ihletett költeményt produkál, mint a császár szerelmi bánatáról.

…a Körtefa-ligetben megőszültek a szépek,

borsvirág-szagú lakban lézengnek vén heréltek.

Termen át fénybogár száll éjjel, mint emlék gyásza.

A kéz kanócot morzsol, s nem alszik ki a lámpa.

Dobok, gongok, harangok lassú zenéje hallik,

s ő szürke csillagfolyót les, míg rá nem hajnallik.

A mandarin-kacsákkal ékesített cserepekre

ráfagy a dér virága. Magányos, hideg ágyon

az élet és halál közt de hosszúak az évek!

Az elveszített kedvest nem hozza el az álom.

Azt hiszem, a három versrészlet segítségével sikerült illusztrálnom, milyen kifinomult fordítói munkát végez el a nyersfordító és a fordító. Gazdag költői képeket, a maguk asszociációs hálózatával együtt csak úgy ültethet át valaki, ha a jelentés és a másodlagos jelentések csaknem teljes hálózatával tisztában van – ha a sejtelmek és megérzett hangulatok mellett a folyton tisztázott dilemmák által egyfajta „tartalmi világosságot” is fenntart. Tőkei Ferenc e tekintetben jelenthetett egy folyvást kérdezhető, erős információs bázist Weöres Sándor számára – s míg a formába öntés valóban és maradék nélkül a költő érdeme, a tartalom a kettejüké. Számomra mégis a legnagyobb ajándékuk az a sajátos kulturális folyamat-érzet, az a szinte folyó-szerű áramlás az időben, amelyet (hiába érti/érzi ennek jellegét és jelentőségét a magáéban) az ember az idegen nyelv mélyreható ismerete nélkül idegen kultúrától ilyen mélységig szinte soha nem kap meg.

A gyűjtemény kínai költőket bemutató anyaga ezzel nem ér véget, de én úgy vélem, célszerű itt, e „költészeti csúcson” abbahagyni. Nem áll szándékomban az Egybegyűjtött műfordítások „kínai-freskóját” ennél alaposabban körüljárni – aki többre kíváncsi, gazdag szakirodalom várja magyarul bármelyik könyvtárban. S nagy bátorság lenne a részemről a kötet mongol, perzsa, hindu anyagát akár csak hasonló felszínességgel is taglalni. Talán egyszer majd… Addig is köszönet a türelmes olvasóknak. 

Kiadó: Helikon