2017. december 20., szerda

Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves: Ezüst álom

Szóval mindennek van határa, csak az (Alti- Multi és egyéb verziókkal együtt értendő) Univerzumnak nincs… Mindig lehet még egy teljesen új bizonytalansági tényező, avagy ne kerteljünk: mindig van egy ellenkező nemű, rendelkezésünkre álló bizonytalansági tényező - egy lehetőség a dolgok még bonyolultabbá tételére: a Nő. Kellett ez a kiteljesítés, ebbe a sajátos Köztesvilágba, amely Joey (Jo, Joseph J/O…) Harkerek masszív világmentő tömegéből áll. Kellett ez, hogy ne önmagába legyen szerelmes a hős, ha már kitaláltak neki egy ilyen világok közti világot, ami csak belőle áll (ahogy korábban írtam, kimaxolva ezzel a lúzer világot ment legújabb kori kiválasztódás-témáját). Szóval kellett ez a többlet, tetszik, hogy Acacia Jones személyében az utolsó érintetlen dimenziót is sikeresen játékba vonták a szerzők. Más kérdés, hogy jót mulattam azon, ahogy feltűnt szerzőtársnak Mallory Reaves a két pasi mellé (Michael lánya…) – csak még nyilvánvalóbbá teszi, hogy ezek az őszülő halántékú gyerekek alig több mint rajongói fikció-színvonalú (de mindenképpen fanfic indíttatású) játékot játszanak itt az olvasó ember, de elsősorban saját maguk gyönyörködtetésére.

Ha egyszer tanulmányt írnék a Young Adultról, megállnék ennél a könyvnél és darabokra szedném: most úgy látom, hogy a műfaj talán legtökéletesebb állatorvosi lova. Az első kötet kapcsán érintőlegesen kitértem rá, mennyire kiszámítottan kamasz-álom ez a kaland: egyből a sűrűjébe kerülve derüljön ki, hogy alkalmas vagy (sőt, derüljön ki, hogy te vagy az egyetlen alkalmas…), de úgy, hogy pácba kerülsz, úgy, hogy rád vetül a gyanú árnyéka, a segítők otthonos közegében is te maradsz (a legfőbb) pária. Derüljön ki, hogy képes vagy tanulni (ahogy egy videojáték szintjeit ugrándozza végig 12 óra alatt az elhivatott függő), derüljön ki, hogy hatalmas erők játékszere lennél, ha hagynád, és derüljön ki, hogy nálad szebben senki nem kiabál a hatalmasok játékában cseréptörést. Végül kerülj akkora kakiba, amiből csak a csatornarendszeren át vezet ki kijárat – és te legyél az egyetlen, aki mégis rózsaillatúan kerül ki ebből a búvárakcióból. Ez a kamasz archetípusa, aki arról álmodozik, hogy méltó – aki az álmodozásban képtelen megállni, a végén az egész világot kell megmentse, mert másképp a világgal pusztul az Átölelhető Nő is (azt meg ugye nem hagyhatja…). Aki egyre nagyobb erőt szerez, és egyre nagyobb felelősséggel jár (lehetőleg kézen fogva…). Ha egyszer felmerül bennem, hogy megmutatom, miért veszélyes és pusztító ekkorára nyitni az elégtétel-fantáziákat, biztos hogy ezt a sorozatot előveszem.

Miközben élveztem megint, a szerzőhármas által elém öntött, túlságosan felpörgetett ritmusban, ám mégiscsak meglehetősen ügyesen tálalt kalandokat. Tény, némi előzetes érintettséggel nem sok fordulata lesz meglepetés. Nagyon hamar gyanút foghatsz, kedves műfajt sokat forgató ifjú olvasó, hogy ki a tégla abban a meglehetős szeretettel ápolt Falban, nagyon gyorsan ráébredhetsz, milyen szükséges tévedéseken kell a hősnek átesnie, és milyen véletlenek hálózatán átbukdácsolnia, hogy eljöhessen az Ezüst Álom (vagy kevésbé csábító nevén a Dereséj…). Hogy eljöhessen, amit valójában meg kell akadályozni, mert ha tényleg eljön, ez az általunk valóságosan lakott bolygó (de legfőképp persze az Átölelhető Nő) is Végveszélybe Kerül. Veszélyes és pusztító ekkorára nyitni az elégtétel-fantáziákat, de tényleg van egy életkor, amikor a nagy gesztusokba (legyen konstrukció, vagy destrukció…) amúgy is szerelmes kamasz pontosan ezt követeli. Néha elfog az a gyanú, hogy a jóízű, nyerítve űzött írópingpongon túl az alkotótársak, Neil Gaiman, Michael és Mallory Reaves valójában olvasásra nevelő mézesmadzagot cukroznak itt történet gyanánt kedvetleneknek – lássuk be, ma, amikor annyiféle azonnali és munkát különösebben nem igénylő módon fantáziálhat egy fiatal, erre az olvasásra szoktatásra valóban szükség is volna.

Volt egy pillanat, amikor leraktam, azzal, hogy immár végképp nem vagyok célcsoport. Aztán volt az a fáradt, de álmatlan pillanat, amikor újra kézbe vettem, és jól esett. A Gaiman-rajongók tűréshatárát tesztelni fogja, remélem, testvéreim, még kiengesztel bennünket ez a vénülő, lusta mackó egy valóban bárkinek szóló, gyönyörű mesével (azt se bánom, ha a végén tényleg meghal benne Baldur, Odin fia… fájna, de nem bánnám – csak olvashassam).  De ha van kamaszodó, könyvet nem szívesen nézegető - ráadásul kissé magába fordulni hajlamos - kamasz fiatok vagy lányotok, ez a könyvsorozat ideális konzervnyitója lehet kedvnek és örömnek. Mondom ezt azzal az érzéssel, hogy az íróhármas (talán) továbbra is képes lesz megtartani azt az ironikus, önreflektiv alap-ízt, ami ezt a játékot kiemeli az elégtétel-fantáziák szokásos (valójában gyakran tényleg hallatlanul káros) tömegéből.

kiadó: Agave
fordította: Farkas Veronika

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...