J. R. R. Tolkien: Szörnyek és ítészek

Van a rajongásnak az a foka, amikor a szerző minden fecnijére kíváncsi leszel; amikor az összes elérhető, kinyomtatott szavát be akarnád fogadni – azt hiszem, nem kérdés, hogy Tolkiennel kapcsolatban mi már igen rég eljutottunk erre a szintre; mégsem mondhatnám, hogy teljesítettük ezt az alapvető rajongói küldetést. Alaposan megnehezítette a dolgunk, hogy rajongott szövegeink alkotója neves angol nyelvészprofesszor volt, aki élete folyamán leginkább a saját nyelvi környezete őstörténetét, az óangol (általa elnevezve: közép-angol) kialakulásának titkait kutatta, az egykori nyelvet formáló hatások feltárásával és dokumentálásával bíbelődve a legtöbbet. Írnám: megnehezítette a dolgunk, hogy idegen kulturális gyökérzet, nem kifejezetten az általunk könnyen ismerhető, hanem egy alapjában másmilyen szerkezetű, más mese-hagyományokkal terhes, más tüzű kohókban edzett pengéket tüske-villogtató kulturális mítoszcsokor fosszilis maradványait kellett volna itt egy nagyon okos ember utalásaiból hámozgatni – de nem írnék igazat. Sajátos, egyen-kopott globális nézhetni és olvashatni valóink javarészt az angolszász mese- és mítoszkultúra alapvető történetszerkezeteit ragozzák tovább; meglepetésemre ismerősebb volt eme gyökérzet, mint amennyire (amilyen mélységig) a „névleg és valójában” sajátom ismerem. Változtatni is fogok ezen; Tolkien legfontosabb közlendője nekem e könyvvel: tudnom kell, hogy az a csodálatosan összetett, élő, változó ajándék, amelyet most is koptatok (s ettől el mégse kopik…), az anyanyelv milyen történeteket, és hogyan mesélt szívesen a múlt még-elérhető távolában. Mert a legtöbbet a nyelvről az elmesélt történetek otthonos tartalmain túl az önkéntelen összehasonlítással tudom meg: a hogyan fűződő szó meséli el, hogyan fűzzem eztán még érzékletesebbre én magam.

A Szörnyek és ítészek tanulsága nekem leginkább ez; bár nyilván a könyv, amely elsősorban tudományos igényű írásokat - valójában nem kimondottan szakmai közönségnek szánt előadásokat - kínál az olvasónak, ezer más okból is érdekes lehet bárki számára. Másképp olvashatja egy angolul jól értő, egy nyelvészet iránt általában érdeklődő, vagy akár egy Arthur-mondakörre kíváncsi olvasó – s mindegyiknek másért és másként kellene ajánlanom; holott nem értek angolul, nem vagyok nyelvész és különösebben nem is érdekelnek a Kerekasztal lovagjai. Úgyhogy megmaradok inkább az eddigi nyomvonalon – elmesélem, miért lett még fontossá nekem…

A Beowulf miatt vettem először kézbe… mert a mítosz viszont (vagyis inkább a látásmód, ami sugárzik belőle) kicsi gyerekkorom óta hallatlanul izgat. Mintha tényleg valahol tudatmély-legbelül pendítene valamit, amikor az onband beudurune elhangzik – mikor a mese kötelező viszálykeltő szereplője; Lokija, Unferthje elszabadítja a csata-rúnát…  még akkor is, ha a legtöbb ősi mesénket a nemes és pogány múlt lejegyzői - lévén kora keresztény szerzetesek - átmosták a saját, frissen kanonizálódó világképükön, maradt bennük valami zsigeri mód ismerős és otthonos, amelyben minden kérlelhetetlensége ellenére szívesen lakom. E könyv korábbi jegyzeteket magyarázó, további jegyzetekkel szintén bőven ellátott címadó előadása nélkül a Beowulf ugyanúgy elolvasható; csak szerintem jóval kevesebbet ad. Ahogy a professzor fogalmaz: A Beowulf nem primitív vers; késői vers, és olyan anyagokhoz nyúl vissza (ezekből még rengeteg volt akkoriban) amelyek már akkor is egy enyészőben és változóban lévő kor emlékei voltak. A jegyzetek által legalább valamennyire a történet köré szövődik az elveszett, egykori kulturális szöveg-környezet.

Azt is a Szörnyek és ítészeknek köszönhetem, hogy megértettem, miért nem szívelem az Arthur-mondakört. Tolkien igen körmönfont módon vezeti elő a Sir Gawain és a Zöld Lovag történetéről szóló előadásában az akkoriban kétségtelenül eretnek gondolatot: az 1400 körül keletkezett mű (feldolgozás) alapja minden bizonnyal egy tündérmese. S amit a korabeli sajátos, egymást nem annuláló erény-felfogások: az erkölcsi, a lovagi és hitbéli erény-kép ütköztetésére hegyez ki a tehetséges, könnyed tollú ismeretlen szerző - mintegy korabeli társasági színjátékká puhítva a mesét - az eredetileg ennél sokkal szigorúbb különbségek varázslatos tükre lehetett. Úgy látszik az angolszász kultúrkör eredendően küzd a „hiteles motivációkat közérthetőre cserélek” jelen filmes adaptációs környezetet is alapjában meghatározó egyszerűsítésével… Egyetlen kikötés van: ha a mese kifiguráz dolgokat, egy dologgal sosem szabad viccelni – magával a varázslattal… mondja Tolkien épp a Sir Gawain… kapcsán A tündérmesékről című előadás bevezetőjében – milyen érdekes: minden érvénél többet tettek a saját meséi a tündérmesék efféle komolyságának rehabilitálásáért. Azt hiszem a popkultúra többre értékelt műveinek úgymond „faerie-felfogása” A Sandman-történetektől Beagle, Holdstock kíméletlen mítosz-erdein át, Clarke Hollókirályától akár Hamilton tünde-pornóudvaráig mind ebből a szigorúan és pontosan kifejtett kiindulópontból bokrosodik tovább: legalább a varázslatot komolyan veszi.

Leesett a tantusz is, miért nem szíveli Tolkien Shakespeare hatását a modern kultúrára – miközben valójában a drámaköltőt a maga sajátos módján megtiszteli. A Macbeth bizony olyan drámaíró műve, aki, legalább ez egyszer írhatott volna egy jó történetet, ha meglett volna ehhez a művészethez a türelme és tehetsége… dohog a fantázia pártján, s a kaland pártján álló tudós, aki a saját életében sem állhatta a drámát, nem értette az adrenalinfüggést, nem táplálta, hanem fárasztotta a feszültség. A drámára hangoltság pörgeti az időt, elfelejtjük közben, hogy kell élvezni, ha csak úgy telik. A drámára hangoltság hiánybeteggé tesz, a hiányát unalomnak hívjuk, az unalom kerülendő… a fantázia és kaland pártolója viszont tudja: egy kaland (és annyi dráma, amely abba belefér) egy embernek (hobbitnak) egy életre pont elég; s a kaland igazi jutalma a lelki nyugalom, a megélhető béke, amely utána jön el. A kalandozó megpihen, s nem kicsit furcsállva nézi a drámára izgult tömegek élményért lihegését. A Shakespeare-ről szóló fenti mondat megfogalmazása megmutatja azt is, milyen kegyetlen iróniával „adott elő” a professzor; számtalan ilyen kiszólása, gúnyos és száraz, jóféle humorral átitatott mondata van… például szóalakok hasonlóságára épülő nyelvészeti tévelygésekre (ott a keltában lelték meg minden nyelvek anyját) szólt ki imigyen: A mesés kelta alkonyban aztán igazán minden lehetséges – nem is annyira az istenek alkonya ez, hanem a józan észé. Azt hiszem nemigen unatkoztak az óráin a diákok… szimpatikus, hogy közben magát sem kíméli; saját nyelvalkotó szenvedélyéről szemérmes, de kézzel fogható iróniával emlékezik meg a Titkos bűn című előadásban…

A magam (blogger mivoltom) számára e sorokat másolom még ide, mintegy mottóul, s búcsúzóul, a professzor egykori búcsúbeszédéből. Semmi szükség arra, hogy lebecsüljük, sőt, hogy sajnálatot érezzünk az apró kérdések vizsgálatával elvesztegetett hónapok vagy évek miatt, amelyeket mondjuk, némely lapos középkori szöveg esetlen dialektusának vizsgálatára vagy valamely szánnivaló „modern” fűzfapoétánk és az ő (undok, sivár és szerencsére rövid) életének tanulmányozására szántunk. Ne sajnálkozzunk, már amennyiben a munkát őszinte kíváncsiság, csupa spontán vagy személyes érzés vezérelte, amennyiben az áldozat önkéntes volt. Ezt a könyvet én önként és nagy élvezettel olvastam el, holott nem vagyok nyelvész, nem értek angolul, és nem érdekel az egykori normann mítosz asztal köré „udvariasított” verziója szódával és jéggel (anélkül már sajnos nem kapható…). Önként és élvezettel olvastam, s ha ennyi szóval sem vettem el tőle a kedved, már megérte megírni róla ezt a bejegyzést.

Kiadó: Szukits Kiadó

Fordította: Koltai Gábor és Nagy Gergely