Rövidre vágva # 22 – Még pár sorozatról

A fehér hercegnő (The White Princess)

Jó pár éve olvastam utoljára történelmi romantikust – anno kedveltem Philippa Gregory első magyarul megjelent regényét, A másik Boleyn lányt, a folytatásait viszont már jóval kevésbé, a hat részesre nyújtott „Rózsák háborúja” szériája mellett meg már megállás nélkül mentem el. Teljesen véletlenül kattantam rá erre a sorozatra is, épp kicsit elég volt a sok felzaklató krimiből és valami nyugodt kis néznivalóra vágytam, meg aztán szép kosztümök, nagy szerelmek, csipetnyi udvari intrika – szóval ilyen lányos dolgok… Aztán ott maradtam, mert nem szeretek félbehagyni sorozatot (évadot), meg mert jólesett. Tipikusan olyan a sori is egyébként, mint Gregory könyvei: olyan semmikülönös, langyos kis szórakozás, nem váltja meg a világot, garantáltan tudsz aludni tőle és gond nélkül leteszed / kikapcsolod, ha épp csengetnek vagy eszedbe jut megnézni milyen szép a naplemente. Aki híve a háttértévézésnek (én nem) annak ez ideális lehet: tök jól lehet mellette vasalni, varrni, színezni, ilyesmi. De kicsit a történetről, ha valaki nem ismerné: ez itt épp Yorki Erzsébet, VIII. Henrik anyjának története, akit IV. Edward lányaként előbb III. Richárdnak, majd a Rózsák háborúját végül megnyerő VII. Henriknek ígértek. Henrik királynéjaként először tűzzel-vassal küzdene a Tudor-uralom és gyűlölt férje ellen, aztán, mivel ez egy románc, szépen összecsiszolódnak az amúgy magányos, egész életében a ráerőltetett királyszerepre készülő, szeretetre vágyó férjecskéjével, míg bele nem szeret és immáron fülig szerelmes asszonyként és három királyi sarj anyjaként választás elé kerül: folyvást áskálódó anyja és a semmiből felbukkant trónkövetelő öccse mellé álljon, vagy gyermekei örökségét védelmezze. Mint minden Gregory-regény, ez is erősen női fókuszú lett: nem csupán a naiv, trófeaként a győztesnek nyújtott hercegnőből erős, semmitől vissza nem riadó királynévá érő Erzsébet, de anyja, a korábbi királyné, a boszorkányos praktikákat űző Elizabeth Woodwille és a király anyja, Margaret Beaufort vagy a burgundiai hercegnő, a távolból a korona ellen áskálódó Yorki Margit is megér egy misét. Komolyan átértékelem VIII. Henrik viszonyát a nőkhöz, ha ilyen intrikáló perszónák között kellett felnőnie. Persze a történelemkönyveket nem árt letakarni, amikor nézzük, nehogy harakirit kövessenek el és ránk vessék magukat a polcról, számos eseményt szabadon értelmeztek a készítők és jóval nagyobb teret adtak a romantikázásnak, mint a korban elképzelhető. Szóval ez itt nem Shakespeare királydrámáinak a világa, nem is „az igazi Trónok harca” – ez egy ízig-vérig romantikus történelmi dráma, az igényesebb fajtából. Néha ilyen is kell.

Babilon Berlin (Babylon Berlin)

Az utóbbi évek tán legambiciózusabb európai sorozata a Babilon Berlin, amely Volker Kutscher Gereon Rath nyomozásait követő könyvsorozata alapján készült – a németföldön meglehetősen sikeres könyvekből kettőt magyarul is megjelentetett a General Press pár éve. Az 1920-as évek Berlinjében járunk, ahol a világháború után tomboló nyomor, a poszttraumás stressztől megnyomorított frontkatonák, az erősödő politikai szélsőségek - melyeket egyik oldalról a Szovjetúnióból importált kommunista eszmék, másik oldalról a német nemzeti nagyság elvesztése felett siránkozó nemesek-gyárosok-politikusok táplálnak - közepette tombol a dekadencia. Erősen kezd a sorozat a Kölnből egy ismert politikust is érintő zsarolási ügyben Berlinbe érkező Rath felügyelő erkölcsrendészeti kalandjaival és a Sztálin ellen szervezkedő berlini trockisták meg egy ellopott, titkos rakományt szállító szovjet vonat szálainak összefonásával. Kicsit sűrű is az eleje, kell jó pár rész, mire kibogozzuk, ki kivel van és mi az összefüggés az erkölcsrendészet, az emigráns orosz grófnő, a mint később kiderül, duplán titkos rakományú vonat, egy halom gyilkosság és a rendőrség berkein belül tevékenykedő kémek között. És akkor még nem is beszéltünk a Rath melletti főszereplőről, a nyomornegyedből elszántan a rendőrség kötelékébe vágyó, családja megélhetését az éjszakában kereső Charlotte Ritterről, a maffiafőnök örményről vagy a pszichésen sérült katonákat felforgató, hipnotikus módszerekkel kezelő zugorvosról. Elképesztően összetett sorozat, a felvonultatott témák jó három-négy évadra is elegendőek lennének, de a sűrűség nem megy az élvezhetőség rovására, sőt! Míg az elején inkább a nyomozósdi és a zsarolási ügy, illetve Charlotte megpróbáltatásai vannak fókuszban, az évad végére erősödnek a politikai szálak és szépen megágyaz az eljövendő idők borzalmainak. Nagyon erős atmoszféra jellemzi, a századelős Berlin tökéletesen elevenedik meg előttünk, Tom Tykwer olykor groteszk, néhol Baz Luhrmannt idéző megoldásai pedig igen hatásosan játszanak rá a megdöbbentő emberi nyomor és a pazarló dekadencia ellentétére. Kicsit a Boardwalk Empire-t idézi bennem – hangulatilag és a színészi játékok tekintetében elsősorban, de az persze jóval nagyobb szabású sorozat volt. Bár ki tudja, ha lesz folytatás (remélem, lesz) ez is kinőheti magát oda. Ha szippantanál kicsit az atmoszférából, ízelítőnek ajánlom EZT a videót. 

Olive Kitteridge

Elizabeth Strout Kisvárosi életek című novellafüzéréből az Oscar-díjas Frances McDormand íratott és rendeztetett magának minisorozatot az HBO égisze alatt – és milyen jól tette! A novellafüzér Olive Kitteridge, a házsártos, keserű, kemény középiskolai matektanár életét meséli el kiragadott szemelvényekből, mintegy huszonöt évet felölelve. A minisorozat négy részbe sűríti az élettörténetet: akad benne néhány bakugrás, de Olive a szemünk előtt válik középkorú anyából és kikapós feleségből mindenkit elveszítő, halálra vágyó, megtört öregasszonnyá. Amikor megismerjük, a depressziós hajlamokkal küzdő, de azokra túl sokat nem adó, semmilyen gorombaság kimondásától nem félő, bántóan egyenes, éles Olive és mellette könnyűszerrel papucsnak tűnő, kedves, segítőkész, mindig az élek elsimítására törekvő patikárius férje házassága épp megroggyanni látszik: Olive nem is annyira titkoltan viszonyt folytat az angoltanárral, férje pedig épp belehabarodik egy jóval fiatalabb nőbe. Közben nevelik egy szem fiukat, akinek a szülői ház mellett építenek sajátot. Persze ez nem az a fajta történet, ahol a házasságok felbomlanak. Olive mindent úgy csinál, ahogy kell. Úgy szeret, ahogy kell. Úgy nevel, ahogy kell. Úgy tanít, ahogy kell. Ha néha meg is érinti a „lehetne másképp” szikrája, sosem enged elveiből. Nem híve a modernizációnak és nem érti, miért akarna bárki másként élni, mint előtte sokszáz éven át az ősei. Sosem érti meg, miért nem akart fia és újdonsült felesége a szülői ház mellett élni, pláne hogy miért váltak el. A három gyermekét három apától beszerző új feleséghez meg, aki megkérdőjelezi Olive anyai teljesítményét és nyíltan megsemmisíti egész életét, érthetően semmi kapcsolódási pontja nincs. Csendes tragédiák sora ez a sorozat: egyáltalán nem szerethető emberek hétköznapi tragédiáié, amelyek annyira a mieink, hogy néha már kellemetlen nézni. Közben pedig bájos, szeretnivaló, életszagú. Sokban emlékeztet Jonathan Franzen regényeire – persze olvasnom kéne Elizabeth Stroutot is, tudom. McDormand egyébként jól tette, hogy rátalált és ragaszkodott hozzá: olyasfajta jutalomjáték neki a vásznon megöregedő, keserűségét folyton visszafojtó, sosem kérdező, de mindig kategorikusan kijelentő, kiállhatatlan Olive szerepe, amilyen csak néhányszor adatik még a legjobb színészek életében is. Mellette mindenki csak másodhegedűs lehet, de a férjet alakító Richard Jenkins és a végjátékban nyúlfarknyi szerepben emlékezeteset nyújtó Bill Murray is megteszik a magukét. Olive mellett az igazi főszereplő azonban a Massachusetts-i partvidék: a kisvárosi életek minden sivársága, minden kilátástalansága és minden szépsége ott van az óceán parti viharokkal dacoló házakban és a kietlen partokban.