Utazás Dardzsilingbe - film

Az eddigiekhez mérve (már amit láttam…) ez a legkevésbé stilizált filmje. Időnként szinte aszimmetrikus – ez Wes Andersontól eddig a legnagyobb meglepetés, hogy elégnek találja azt a sajátosan elcsípett egzotikumot, amit a helyszín önmagában nyújt, amit a képeken látható idegenség önmagában jelent. Hogy alig igazít a képen, amikor mégis, akkor sem zavaróan kamaraira. Hogy nem távolít, nem idegenít el képi játékokkal – keveset használja a rá jellemző, filmes manírokat és beállításokat végletekig feszítő önreflexiót. Amúgy amiről mesél, az nagyon Anderson-i. Ez is belső történet – ami kívül zajlik, az a csetlés-botlás a maga fehér emberi gyarlóságaival csak ennek a belső történetnek a kerete. Jót röhögtem, mikor láttam, hogy anno a honi mozi-bemutató környékén valaki (szegény, kétségbe esett forgalmazó) kalandfilmként pozícionálta – belekódolva a befogadás-történetbe a csalódást. Aki nem szerette, az nagyon nem… úgyhogy most egy (micsoda meglepetés) a közönséget mélyen megosztó filmről lesz szó, egy szelíd, minden szenzációt (legyen történetben vagy képre helyezésében) folyton finoman idézőjelbe helyező rendező (láss csudát) mélyen megosztó filmjéről.

Három tesó, Francis, Peter, Jack. Mindhárman képtelenek feldolgozni az apjuk halálát. Mind a háromnak hiányzik ebben a helyzetben a mama. Francis, a legidősebb, spirituális utazást szervez (alkalmazottal, szigorú napi menetrenddel…), amelynek nem túl sokáig titkolt célja, hogy felkeressék Patriciát, az anyjukat, aki a hírek szerint egy kolostorban lett nővér Észak-Indiában, a Himalája lábainál. A három tesó kapcsolata sajátosan imbolyog az egymásról gondolt hamari ítéletek, az egymás elől elhallgatott titkok és a belőlük fakadó állandó indiszkréció vonatán. Francis (Owen Wilson) kényszeresen atyáskodik (milyen finom, amikor kiderül: inkább anyás…), Peter (Adrian Brody) lázadna is ez ellen meg nem is (mint ahogy ugyanilyen ambivalensen éli meg, hogy apa lesz…), Jack meg még ennyire se tudja, mit akar (azon kívül, hogy akarja azt a hindu pincércsajt). Persze aztán félresiklik, ami csak tud, a három utazó akaratlanul is megtanulja, valójában mi lehet az életükben körülbelül a spirituális…

Gyászfeldolgozás, felnövekedés-  és leválás-történet, egzotikus vonatúttal, sivataggal, elfújt pávatollal – teljesen komolyan vehetetlen módon viccelve a teljesen komolyan veendővel. Az út vonaton töltött idejében az urakkal történjen bármi – valójában csak az történhet, ami bárhol a világon történne: megpróbálnak mondani valamit egymásnak, egy évvel az apjuk halála után. Aki az egy szem visszaemlékezésben is csak a hiányával van jelen, de azzal nagyon – három szimbiotikus (nem enyhén neonáci beütésű) klónja ül a temetésére siető limuzinban, téríti el a limuzint, perel a nem enyhén neonáci szerelővel (a Luftwaffe Automobil tulajdonosával), amiért nincs kész az apjuk kocsija… Ennek az együttállásnak az apa volt a csillaga. Francis, Peter és Jack értelemszerűen kerülik egymást a halála után – hiszen megszűnt az a vonzás, ami keringette őket. S értelemszerűen vallanak teljes (három teljesen különböző módon teljes) kudarcot egyedül – az ismeretlen világgal szemben.

Gyászfeldolgozás, felnövekedés- és leválás-történet. Ami valójában akkor kezdődik, amikor a testvér-ösztön felszínre törhet – amikor gondolkodás nélkül kell cselekedni. És a gyógyító folyamat a csend. Beszéd helyett a félreérthetetlen gesztusok igazsága. A más közelről látott apai gyásza, a tehetetlenségérzet, ahogy kívülről látod, meg ahogy kívülről látod az idegen kultúrát, ahogyan a gyászt úgy-amennyire eligazítja. A három testvér részese lesz egy tragédiának, ami kívül esik a magukén – ezt részletesebben nem akarom elmesélni, mert egyszerűen látni kell. Wes Anderson itt sem tagadja le, hogy filmet látsz – elvár tőled egy minimális távolságtartást, még itt is. Megteteti a színészeivel azokat a kis gesztusokat, amivel kizökkent – ne felejtsd el: tanmesét nézel. Ne éld bele magad – hüvelyezd ki belőle a magadét; hidd el, legalább olyan tanulságos lesz, mint a A Grand Budapest Hotel, a Holdfény királyság, vagy az Édes vízi élet esetében (nagyon bosszantott, amikor a színészek súlytalanságáról olvastam – nem szeretem látni, hányan várnak el egyfajta megszokott tálalást akármilyen film esetében, olykor nem is csak a konzumra éhes mozizók…)

A papa és a mama. Világot vezető struktúráink apja meg anyja – a hideg ráció, akinek igaza van (de mása se) és a nyers empátia, akinek érzései vannak (de mása se). Wes Anderson szereti a szimbólumait – az autószerelője és a fiúk öltözete alapján nem enyhén náci apa áll szemben ebben a nevelődésben a (keresztény) kolostor feletti szent helyre vezető lépcsősor mentén felrajzolt szvasztika jegyében álló anyával. Nincs ennél nagyobb szimbolikus ellentétpárunk – hiszen ez ugyanaz a szimbólum, gyökeresen ellentétes nézetekben. Ezektől valóban szabadulni kell – akkor növünk fel, ha megszabadulunk tőlük. Az anya reggelre eltűnik (rossz az időzítés, mondja… egy kaján énem a Bill Murray által kétszer megmutatott üzletember karjaiba képzeli) – és ez a valóságos spirituális pillanat. Amikor megérint, hogyan nem maradsz egyedül, szemben a világgal. Hiszen nem állhatsz vele szemben – benne. Ez a tudás már nem ragaszkodik az apai poggyászhoz sem; nincs szüksége rá.

Megpróbáltam elmesélni, miért szerettem meg ezt a filmet – annyira, hogy rögtön újra szerettem volna nézni. Wes Anderson mű-világai közül az egyiket. A rendező filmjét, aki tudja és nem felejti el az orrunk alá dörgölni: minden nézetünk, hitünk, meggyőződésünk ilyen mű-világ. S másról se szól a felnőtté válás útja, mint hogy megpróbáljuk ezeket az annyi szeretettel gondozott nézeteket a megfelelő pillanatban mégis útfélre hajigálni.