Ellentmondásos múltunk - Dékány András I.

sóner, akár hőseink hajója, a Jadran

Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz írni róla. És nem elsősorban azért, mert az idő sós-permetes hullámai elsodorták a könyveket: egyik sincs már lapozható távolságban, nem ül a polcon, a kézbe nem vetetheti nosztalgia. Hanem mert valóban ellentmondásos. A múltunk tényleg zavaróan parizer-ízű szendvicsébe haraptam, amikor elhatároztam: mégiscsak írni szeretnék Dékány András könyveiről – és (jobb híján) utána olvastam szerzőnek, könyveknek. A kiábrándítóan kompromisszumos ízű „anyagba” kóstoltam ismét… nekem leginkább ez jelentette a Kádár-kort: egy rész tejszínhab, egy rész szar, akkurátusan összekeverve, ugyanazon a tányéron. Mindazonáltal a kedvencem volt a szerző és számos munkája – és a legfontosabb inspirálója a hajózás felé ácsingózásomnak. Tehát ha megidézem gyermekkorom formáló könyveit, fel kell idéznem azt a pillanatot, amikor a fantáziám vitorláit először feszítette ki Dékány képzeletének szele.

Valóban járt Fiumében, az egykori Tengerészeti Akadémia utolsó évének valóban volt elsőéves hallgatója. Megérinthette a varázsa valóban; talán ezért varázsol el, minden túlzása és egyszerűsítése ellenére is. Én hiszek a fantáziában – hogy élményből hallatlanul összetett utakon bokrosodhat világot felismertető szöveg; de például Dékány Andrásnál pontosan érzem, hogy az (akár átfogalmazott-átértékelt) élmény mennyivel erősebben süthet a szövegből, mint a köré gondozott fikció. Azon aztán lehetne vitatkozni, hogy ez az írói tehetség korlátja-e, vagy alapjában így van; hogy az (akár elhazudott) élmény erősebb szövetet sző, mint a képzelet…

Az élmény íze volt – pedig – szerintem a ludas, hogy ráharaptam a csalira; azaz egy élmény jól érzékeltetett hangulata. Az élményé, amit épp akkor mosott el végképp az idő. Hiszen nagyjából az Első Világháborúval, a monarchia végével egy időben köszöntek el a tengerekről a hatalmas vitorlák. Akkoriban már csak elvétve járták a vizeket kereskedelmi vitorlások; néhány hosszújáratú bark (a híres P osztály, Preussen, Potosi, Pamir és társaik), s a szegényebb vidékek (mint amilyen a dalmát tengerpart is lehetett) helyi igényeit kiszolgáló kisparti hajók, trabaccolo-k, brazerrák maradtak mutatóba. Vitorlák... hiszen épp a gőzösök kora ért akkoriban véget; s alapozódott épp a dízel máig tartó uralma a vizeken. A vitorla megmaradt szórakozásnak, sportnak. Ahogy az író (partra vetett tengerész) is rábízta magát a szelekre – a tavainkon.

egy ma is aktív bark: a Szedov iskolahajó

A vitorla… a legtöbb könyvében azt fújja a szél. Írt persze mást is, Csínom Palkó című rádiójátékából még kalandfilm is forgott a hetvenes években. Vadászelbeszélései jelentek meg; az „Így élt…” sorozatnak megírta többek közt a cserkészet atyja: Lord Robert Baden-Powell életrajzát. És annyi mai ötvenéves első tudományos ismeretterjesztő könyve: A világ és az ember társszerzője is ő – nem lehetek érte elég hálás, mert tényleg képes volt izgalmasan „mesélni” a tudományt… a könyvei java viszont tengerésztörténet. Regénybe meséli (mégpedig meglehetősen hűen) a Titanic elsüllyedésének történetét, de meglepően remek folytatást kanyarít Defoe híres hajótöröttje: Robinson történetéhez is. Ezek a könyvek minden hozzáfűzés nélkül ma is tökéletesen működnek, mint kalandregények – némileg egyszerű világképpel, de remek stílusban megírt, élvezetes „akár így is történhetett” jellegű mesék. Megidézi legendás múltunkból (jóval nagyobb írói szabadsággal élve) Monostory Balázs, Kossuth Lajos tengerészének hányattatásait az Adrián és a világtengereken. Na, itt már olykor didaktikus, a kor politikai elvárásainak „odaszóló” elemek ismert halmazával operál – aki emlékszik, milyen hangsúlyokkal „emlékezett” a szocialista kultúrpolitika ’48-ra, az felismeri ezeket. És a számomra legfontosabb tengerészregény-sorozata e tekintetben ennél is problémásabb eset.

Dékány egyébként lehetett volna pária ’45 után – hiszen előzőleg Herczeg Ferenc köréhez tartozott, az Új idők szerzője, a Magyarság (sőt, az utód, a hangsúlyosabban jobbra hangolt Új Magyarság) belső munkatársa-szerkesztője, a magyar cserkészmozgalom egyik sokat dolgozó szürke eminenciása, „angliai tudósítónk” – ezekből akár egy is elég lehetett volna egy koncepciós per mellékszerepéhez, nemhogy az összes. De nem csak Jávor Pál volt a barátja-vendége-horgászcimborája. Egyfelől (a visszaemlékezések alapján) volt benne valami sokaknak tetsző, bajtársias keménység; másfelől a (fényesedő) szeleknek könnyen odahajló vitorlázóösztön. Tudta, mit kell mondania, hangsúlyoznia, másképp ejtenie; ha változtatásokat kértek tőle, mosolyogva megcsinálta. Csodálta az ellenállókat, de soha nem tartozott közéjük. És elsősorban ifjúsági regényeket írt – s a Móra berkeiben valahogy mindvégig megmaradhatott (a „szocialista nevelés” legsötétebb pillanataiban is) egyfajta egyetemes érték-közvetítést hangsúlyozó jámbor arculat nevében egy elnézőbb írókezelés (gondoljunk Fekete Istvánra…). A gyerekeknek mesélő írókat magukat is mintha kicsit gyereknek tekintette volna a hatalom… 

Matrózok, hajók, kapitányok 

– A mai hajók, bah! Azok nem hajók! – dörgött Anton úr. – Micsoda hajó az, amelyiknek az árbocára nem kell felmászni és nincs is kötéllétrája? Bezzeg a Zrínyin, amikor a Sárga-tengeren elkapott bennünket a tájfun, az volt csak a tánc, gyerekek!... -

Ilyenkor a szertárban nem éjfélig, de hajnalig égett a lámpa. Ki törődött az igazgatói rendelettel – főleg nem Anton úr. Jólesett hallgatni az öreg tengerészt, aki még a lovagkor, a hajózás lovagkorának hőse volt, az igazi fregattok, korvettek, sorhajók szerelmese.

– Abban nincs semmi különös, ha gép dübörög a lábatok alatt, és a fejetek felett kémény okádja a füstöt – tett hitet a régi hajózás mellett az öreg tengerész. – Minden házon van kémény, és ha kell, hát füstöl is. De az már valami, ha a lábatok egy háromárbocos kormányállásán feszül, és a fejetek felett sok száz négyzetméternyi vitorla pattog a szélben... 

Az élmény. Annyira erős, hogy elsőéves növendék válik a szótól a gyerekemberből a Nauticán, 1918-ban, az elvesző háború vége felé, a monarchia széthullásának előestéjén. Megtanulja becsülni a harmadéves Horváth Ferit, drukkol Zollernek, a legjobb cimborának; először csak idegenkedik tőle, a végén már szinte gyűlöli a simulékony, törpe lélek végzőst, Zanettát – és szinte átéli a lapokról, amikor Andrea (így, olaszosan az Andris) megismerkedik az életre szóló tanítást adó baráttal, a „született tengerész” Turkovich Jokkóval. Ez a könyv a legszebb illusztrációja, miért mondta a szerző József Attila-díja kapcsán a pályatárs (tengerésztörténetekben szintén utazó) Rónaszegi Miklós: Dékány András legnagyobb erénye, hogy komolyan veszi ifjú olvasóit. Pont eltalálja a hangot. Valahogy mindig azt meséli, és olyan részletességgel a korabeli tengerész-életből, hajókról, nézetekről, politikáról, amennyire egykori gyerekolvasóként magam is kíváncsi voltam. És nem kíméletes – kevesen engedtek meg maguknak ilyet, hogy egy sorozat első kötetének végét rögtön egy tragédiával koronázzák. (Persze, nem tudhatom, Dékány akarta-e akkor már a folytatásokat, avagy a jó kiadói ösztön, a fogadtatás követelte-e ki őket...) Hitelessé válik a könyv ettől a maszatmentes szigortól.

Holott volt ebben is apró, sztereotip csalás elég. Nem a szakmában – az szinte hibátlan, amit hajós-szemmel olvashat belőle bárki. De karaktereket már ebben is sablon szerint épített az író – néhány jellemző (és állandósuló) vonással megrajzolt, szinte egy-egy jelzővel jellemezhető hősi csapatot alkotva. Suttora, a mogorva világítótorony-őr, Sottomarina, az „Adria ökle”, Gommo, a „majomember”... jellemükben soha nem változó, állandó értékek. Akár a jelenleg működő „team-ek” az akciófilmben: az „ügyefogyott barát”, a „szakember”, a „nagy öreg” és a többiek… Dékány ezt Stevensontól és Fenimore Coopertől lesi el – és üríti ki sablonig az ott megrajzolt mintát (teszik máig elegen…). És egyszerűen szólva az aktuális hatalom szája íze szerint (és meglehetősen árnyalatlanul) jellemez. Aki rosszindulatú, az olasz, vagy legalábbis "elnyomó náció". Mondjuk itt még annyira nem zavaró… 

Kalózok, bálnák, tengerek 

… mint a második kötetben. Ahol Turkovich Danilo, a tudós kapitány felnőtt korba lépett, s immár tapasztalt tengerészlegényeinket a Marie Celeste rejtélyes roncsának felkutatására vezeti, a Jadran szkúner fedélzetén – a zord északi vizekre, bálnák és modern kalózok közé. Van bája, pont olyan, mint az első könyvnek; szeretnivaló szereplői, régiek és újak – de másképp zeng. Valahol álmodozás marad. Nincsenek a helyén a távlatai. S ez még erősebben érzik, amikor újra feltűnik Zanetta, a régi ellenfél – aki azóta rablóvá lett. Valahol az a baj ezzel a könyvvel, így, rögtön másodikra, ami a legtöbb túlgondolt sorozatot hazavágja Winnetou-tól a Batman-mesékig: amikor a beléjük foglalt „világ” szűken elférne egy nagyobb bérkaszárnyában. Egyszerűsítő csalás szűkre vonni egy-egy újra használható figura által a menazsériát – nem kell időt pazarolni a bemutatásra –, de visszaüthet: a hősök lehetőségeit, a cselekményvezetés mentén tehető lépéseket, a mozgásteret is szűkítheti. És valahogy elveszi az addig könnyedén köréjük álmodott tág (óceánnyi) tereket. Ennek az írói útnak a végletében általában változatos kalandok során át ugyanazt a történetet olvassuk újra meg újra. Van, aki szereti ezt; amikor olvastam, még én is ezt szerettem: hiszen ilyen az, amikor a kalandregény ringat álomba.

Pontosabban ezt nagyon szerettem. Csak ott mocorgott a kamasz-énemben valami kényelmetlen érzés a könyvvel kapcsolatban. Egy igen olvasmányos, jópofa kalandregénnyel kapcsolatban, amelynek azért számos erénye is akad. Dékány hallatlan érzékkel adagolja itt is a tudományos ismeretterjesztést, a hajózás történeti-technikai rejtelmeit a regénybe - a tengeri vontatástól az Északi-tenger állatvilágán át a nagy óceáni áramlatok frappáns bemutatásáig nagyon sok minden fér a könyvbe a történeten túl. A szerző elég sokszor mesélteti a tapasztalt vén tengeri medvéket - a szájtáti olvasó legnagyobb örömére. És azt kell mondjam, sok tekintetben még ma is helytálló megállapításokat tesznek a múltba, avagy a tudományba "révedő" hősök. Miközben a gonoszok (imperialista-kapitalista) hozzáállásának kizárólag a bírvágy az alapja, míg (koránt sem forradalmár) hőseink motivációinak tengelyében a köz és a tudomány szent szolgálata áll... - van egy mára igencsak magyarázatra szoruló rétege, na. 

A folytatások:

- Csempészek, hősök, kikötők és Az elveszett sziget

- Az Óceán császára és Jokkó visszatér