Sikerrel csökkentettem a várólistám!

Jelentem egyéni rekordot döntöttem azzal, hogy a 2017-es várólista csökkentő játékban előírt 12 könyvet sikerült elolvasnom nagyjából november közepéig :) Persze 24 könyvet tettem a listára, és volt is egy olyan elképzelésem, hogy még olvasok róla - két könyv volt konkrétan esélyes - de egyrészt így karácsony előtt befutott pár új megjelenés, ami előre kéredzkedett, másrészt vége a boldogságos önkéntes-kényszer szabinak, úgyhogy jó eséllyel nem lesz annyi időm olvasni, mint eddig. Szóval maradjunk annyiban, hogy ezt a várólistacsökkentést lezártnak nyilvánítom, Mikulás napja pont alkalmas arra, hogy kicsit ünnepeljem e teljesítményt. Idén indultam hatodik alkalommal, eddig egyszer sikerült teljesítenem a kvótát, de abban az évben emlékeim szerint még szilveszterkor is az utolsó VCS-könyvem, a Téli mesét olvastam – bár lehet, hogy szilveszterkor már nem, de előző nap még tuti, nagyon rohantam vele, márpedig az nem az a fajta könyv, ami szereti a rohanós olvasást, úgyhogy ez emlékezetes maradt… Lássuk, mely könyvek fértek be az idei pakkba – a címek mögötti linkeken bővebben is, mindegyikről sikerült korábban írni, vagy önállóan, vagy rövidre vágva. (A sorrend ez esetben nem jelent semmit, ahogy hajlandóak voltak megállni a fotó kedvéért…)

Lawrence Durrell: Alexandriai négyes – Egy évek óta tologatott klasszikus, hibái ellenére is nagyon jó élmény volt, esélyes rá, hogy ott legyen az év végi top 10-ben. Igazi hömpölygő, kalandos-romantikus-egzotikus nagyregény, miközben irodalmi zsonglőrmutatvány (bár ma már nem „akkora” mint amekkorának korában számíthatott) és némi bölcsészes köldöknézegetéssel tarkított elmélkedés az írás mibenlétéről.

Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs – Meg kellett állapítanom - sokadszorra - hogy két szereplőtípussal lehet bombabiztosan kikergetni a világból: a tudálékos, koraérett kisgyerekekkel és a gyermeteg „jófejöregekkel”: namost, ebben más se nagyon van, szóval eléggé nehezen indult a kapcsolatunk. Nem is sikerült Backmannak áttörni az előítéleteim falát, ami fáj – egyrészt Ove miatt, aki máig szerelem, másrészt mert hasonló paraméterekkel másnak sikerült idén, tehát a helyzet nem reménytelen, ha a könyv elég jól van megírva.

Orhan Pamuk: Isztambul – Nosztalgiába csomagolt szerelmeslevél Isztambulhoz. Pamuk memoárba oltott városregénye egy letűnt kornak állít emléket, miközben bájosan mereng a kollektív melankólia sajátosan török állapotáról (ami azért nem ismeretlen e vidéken sem…) és helyezi el magát a kelet-nyugat, tradíció-modernitás, oszmán-európai térképen.

Rohinton Mistry: India, India – Na ő bombabiztosan ott lesz az év legjobbjai közt! Az egyik legfájóbb félrepozicionálás, amivel a hazai könyvpiacon találkoztam, a fátyolos-romantikus külső mögött a huszadik század második fele Indiájának rögvalóságát bemutató, számunkra elképzelhetetlen nyomor, embertelenség és politikai visszaélések tarkította regényóriás lapul.

Muriel Spark: A közönség bálványa – Spark a tavalyi Célszerű lődörgés után másodszor bűvöl el egy rövid, bájos, könnyed regénykével – semmikülönös, de cuki bölcsészkönyv.

Ian McEwan: A képzelgő – Felnőtteknek írt gyerekmesék avagy gyerekeknek írt felnőttmesék – alapvető gyermeki félelmek, vágyak, képzelgések játékosan tanító célzatú mesékbe öntve. Remek egydélutános szórakozás.

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve – Brooke Davisnek sikerült az, ami Backmannak nem: tudálékos, koraérett kisgyerek és jófejöregember ellenére is megérintett. Szívszorítóan, bájosan, gyermekien és mégis véresen komolyan ír a gyászról, ami bármikor elérhet – nincs kor és nincs körülmény, ami védene tőle. És mégsem a gyászról szól, nem a halálról, ami ott van minden sorában, hanem arról, hogy előtte mégiscsak élni kéne.

Jo Nesbo: A fiú – Sok év után olvastam újra Nesbo-t és bár nem mondom, hogy kedvenc lett, A fiú feszült tempójú, nagyon skandináv, nagyon társadalomkritikus, sötét, depresszív krimije elég jól esett.

Jo Nesbo: Vér a havon – Ahogy a Vér a havon is, annak ellenére, hogy leginkább csak csuklógyakorlat – de Nesbo van olyan gyakorlott és fifikás szerző, hogy még ezt is megvegyük.

Christopher Moore: Bolond – Chris Moore fenekestül felforgatja a Shakespeare-kánont, én meg nagyon élvezem :) az elmúlt két évben amúgy is Shakespeare-reneszánsz van nálam, a drámák újrázása mellett rákaptam a Shakespeare újra sorozatra és elkezdtem figyelni mindenféle újszerű feldolgozást. Márpedig Chris Moore mocskosszájú, perverz bolondjánál kevés újszerűbb (és idiótább) interpretációt tudok elképzelni…

Christopher Moore: A velencei sárkány – Szerencsére bolondunk visszatérő versenyző, második kalandja még perverzebb és még viccesebb, mint az előző és hol van még a színművek vége… Azért az biztos, hogy Chris Moore-ból kettő egy évben pont elég, ez a fajta humor azért hamar megfekszi a gyomrot. Meg az is, hogy a pasinak volt valami gyerekkori fixációja a kis hableánnyal – más magyarázatot nehéz elképzelni erre a sok szexmániás víziszörnyre.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás – Épp akkor olvastam a könyvet, amikor Ishiguro Nobel-díját bejelentették, egészen hihetetlen egybeesés. Ez a gyönyörű, fantasy-be oltott feledésregény is ott lesz az év legjobbjai közt. Ishiguro gátlástalan és pimasz mesélő, aki nem átall olykor műfajparódiának is beillő középkori kalandregényében írni emlékezetről, feledésről, önbecsapásról, a túlélés érdekében elfedett sebekről és élethosszig táplált sérelmekről.