2013. június 1., szombat

Tajtékos napok



A szél utat tört magának a levelek között, és teljesen rügy– meg virágillattal telítve bújt ki a fák közül. Az emberek kissé lebegőbben lépdeltek, és mélyebbet lélegzettek, mert levegő volt bőven. A nap lassan kibontotta sugarait, a sugarak óvatosan bemerészkedtek azokra a helyekre, amelyeket nem tudtak közvetlenül elérni, és kenetesre kerekítették őket, de minthogy nagyon sötét dolgokba ütköztek, gyorsan visszahúzódtak az aranypolip ideges, de pontos mozdulatával. A polip hatalmas, izzó teste lassan közeledett, majd mozdulatlanná vált, párologtatni kezdte a szárazföldi vizeket, és az órák hármat ütöttek.
Colin egy történetet olvasott fel Chloénak. Szerelmes történet volt, és jól végződött. E pillanatban a hős és hősnő éppen levelet váltott:
– Miért ilyen hosszú? – kérdezte Chloé. – Általában az ilyesmi sokkal gyorsabban megy…
– Te csak tudod, mi? – csodálkozott Colin.
Erősen megcsípte az egyik napsugár végét, amely már majdnem elérte Chloé szemét. A fénycsáp puhán visszahúzódott, és sétafikálni kezdett a szoba bútorain.

Ha valaki elmeséli nekem, hogy ezt a napsugárcsápcsípést valaki majd képbe rakja, hát kiröhögöm. Ha valaki azzal jön, hogy akad filmes, aki pénzt kalapoz össze egy ilyen játékra, s nagyformátumú mozit kanyarít belőle, fel is pofozom, hogy a feje leszakadva repül a szellőzőkürtőig, s miután kényelmesen kiemelem a kezében – ettől függetlenül – közömbösen tovább szorongatott 309-es öltözőkabin kulcsát, még seggbe is rúgom, mielőtt összeesik. Tetszik érteni? Nem vártam csodát, még Michel Gondry-tól sem, pedig az Egy makulátlan elme örök ragyogása után legalábbis (titkon) reménykedtem benne, hogy nem cseszi el. Nem reméltem, hogy a szürrealitás ilyen többfenekű edényt pakol elénk pazarul, amin nem győzünk kacagni – pedig tudtuk, szomorúság lakik a több feneke mélyén, olyan feneketlen szomorúság az edény fenekén, amilyen illik a Chloé tüdejében kihajtó lótuszvirághoz.

Colin felhőtlen és felelőtlen, színekkel pazarlón pakolt élete csak a szerelemben hiányos. Amíg meg nem ismeri Chloét, egy sandacsacsa partin, ahova szakácsa és mentora, Nicolas rángatja el. Az elfuserált első mondat! Az elfuserált első randi! Az elszalasztott pillanat, ami után újra próbálkozhatunk – hát nem hittem volna, hogy ezt így. Hogy lehet így, ennyire szürreálisan, fantáziadúsan, méltón. Hogy filmes varázslattá lehet egy szaxofonritmusra komponált őrült regény, amely valójában iszonyúan szomorú. Mert a veszteségről szól, az árulásról, a szeretet kényszereiről. S közben az egzisztencializmus tapló, földhöz ragadt ostobaságáról, a kultuszról és gyűjtőszenvedélyről. A lélek erőtlenségéről, amely a végén már puskacsövet sem képes növeszteni aggodalmában. Csalásról és csalatásról – hiszen Alise mind a két szerelmest megkísérti a maga ki nem élt szeretetvágyával, amit a Jean Sol-Partre életműbe bódult szerelme, Chick képtelen kielégíteni. A kelletlen macskáról a végén – s az egérről, aki a gazdái életét tükrözi.

Tényleg csak a macska hiányzott – semmi más, mondanám. Meg fogja osztani a közönségét e film, gyűlölni fogják a szertelenségeit sokan, nem fogják érteni a modort, a beteges poénokat, a játékot pazarlással és ablakot homályosító pókhálókkal. Pedig így maradéktalan adaptáció, mondanám, így alázatos és ötletteli köszöntése Boris Vian könyvének, s titkon azt remélem, a képkorszak bódult ifjúságát majd visszarántja a könyvhöz is, hogy nemcsak értetlenséget, de kíváncsiságot is ébreszt az azt nem ismerőkben. De csak mondanám. Mert persze minden igyekezet ellenére sem jöhetett át maradéktalanul az a bölcselkedő, gyilkos gúny, amely e tragikus szöveg mélyén folyamatosan ott lüktet. Érezni az ízeit, de csak az illatából. Valójában kell hozzá a könyv, hogy a film minden kis porcikája értelmet leljen. Én könnyen beszélek – olvastam és szerettem. Nekem tényleg csak a macska hiányzott, mert ahol lehetett, ott „hallottam” a megidézhetetlen mondatokat. Nekem tökéletes adaptáció – de csak így, a bennem viháncoló mondatok által.

Nem, nincs igazam. Tényleg csak a macska hiányzott. Van az a jelenet a sínen csúszó írógépekkel, ahova mindenki csak az egy mondatát pötyögi. Újra meg újra azt az egy mondatot. S mikor szorultságában Colin dolgozna a teremben, ahol a regény születik, képtelen befejezni a maga mondatát. Mert a rólunk szóló „egy mondat” valóban befejezhetetlen. Ez annyira Viantól való! Benne van a szelleme.

Szerettem benne a színészeket. Még akkor is, ha Tautou és Duris közt nincs valódi kémia. Mind a ketten tudják a különbséget a visszafogottan eszköztelen és a szegényes gesztusú játék közt – ráadásul ott és akkor mernek ripacsok is lenni, amikor és ahol kell. S mindenki mást is szerettem benne. Csoda, hogy ekkora, féktelen vizualitásban egyáltalán előttem maradt a szereplők arca – mert ilyenkor a színész a látvány elemévé válhat; ha nem találja a játék pengeélen táncoló bolondságát önmagában. Mert ez a történet egy tragédiáé. Valójában. És – mit tagadjam – én is szívesebben ragadnék végelgyengülésig a játékidő színekkel tobzódó első felében. Semmint lássam: ha valódi baj érkezik, hétköznapi kis hisztijeink helyett a csendet parancsoló, akkor nincs segítség. Akkor tényleg megkopik a fény, és tényleg nem bocsátunk meg – ha vannak – az isteneinknek. Akkor szívtépő tépi a szívünk – és szürke lesz minden vigasz. Hogy mindez így kerül elém a gyöngyvászonra, azt nem reméltem. Hogy az alkotók merik így elvenni a végén, minden feloldás nélkül a reményt.

Azt hiszem, látszik, elfogult lettem – lehet, hogy emiatt nem is számít a véleményem. Tudjátok mit? Nézzétek meg, és döntsétek el.

3 megjegyzés :

Beatrix írta...

Hú, hátborzongatóan szép ez a poszt.
És én is hasonlóan érzek/gondolok a filmmel kapcsolatban.


entropic

shizoo írta...

Köszi. Pedig nem is ez a szívbéli kedvenc Viantól - az a Pekingi ősz. (Ez olyan világnézeti dolog, szerintem a hívők/ateisták mintájára lehetne csoportosítani a vianistákat aszerint, hogy a Tajtékos/Pekingi kérdésben hogyan rangsorolnak - előre eretneknek kikiáltva a venyigeszú-hullasztó-stb hívőket, mint jelentéktelen szektariánus eltévelyedéseket, nem is beszélve a Vernon Sullivan álnéven kiadott hardboiledirreálokról...)

pável írta...

én Vian ügyében még a röhögésnél és a pofozkodásnál tartok, de hagytam hogy meggyőz.. le is töltöttem párat :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...