A mesevilág, Tündérföld mindig veszélyben
van. Mégpedig miattunk. Mert az ember minden lépése a mesébe egy új mese
csíráját veti el. Nő, nődögél a csíra, és ahogy rásüt a mesefény, egyre
furcsább árnyékot vet. Olyan az árnyék alakja, mint egy kislánynak Nebraskából –
csakhogy ez a bátrabb alakja. Hosszabbakat ugrik, magasabbra repül és nagyobbat
varázsol. Nemcsak hogy nem hajlandó félni semmitől, amit még nem látott,
nemcsak annyi bátorságot vesz, hogy kérdezzen a Szibillától (mégpedig a
leglényegesebb dolgot), ő valóban egy őrült, vad lény, aki táncol árnyakkal
gazdagon pakolt földalatti birodalmában. Régen több ő, mint egyszerű és
gyakorlatias (cseperedő) hősnőnk, Szeptember púkalányért cserébe adott puszta
árnyéka; a neve Halloween, ő a sivár királynő, a Tégy, Amit Akarsz hercegnője,
az éjszaka legjobb barátnéja. Nem csak egy árnyék, amelyet egykor a lósellők
elhurcoltak magukkal. Aki gyarapítja népét, s e szavakkal bocsátja őket útjukra
a birodalmában: „szabad vadak vagytok”. Aki tényleg a tivornya élén áll.
Azt hiszem, Cat Valente most már beeszi
magát a bőröm alá. Lelkesen rakosgattam a Tündérföldét körülhajózó első kötet
után, kedves mesélőim mellé képzeltem a tűzhöz, ami annyi mesétlen éjen
melengetett. Bizonyára nem bánja – engem legalábbis nem zavarna, ha egy
mondatban emlegetnének Astrid Lindgrennel, Michael Endével, C. S, Lewis-szal –
bár erről a második kötetről egyébként Walter Moers, meg az élvezhetetlenre tandorított
(Tandori áltar bravúrmagyarra ferdített) Az Álmodó Könyvek városa jutott az eszembe először. Saját maga után, úgymond, amikor
pihenni becsuktam – mert olvasás közben én ugyan nem hasonlítottam senkihez,
nem jutott eszembe más, meg a más meséje – pont elég volt, amit a kezemben
tartottam. Hiszen Catherynne M. Valente ravasz mesélő – nem árulja el csak úgy
a titkot.
Nézzük, mit árul el, és hogyan. Például
amikor Szeptember találkozik egy régi baráttal, aki közben hivatásra lelt: Ó, Szeptember! Túl korai még, hogy egy
barátodat a jó munka, a különös szenvedélyek és a nagy ambíciók rabolják el.
Ennek bánata túlságosan felnőtt még a számodra. Akár a whiskey és a szavazás,
ez is veszélyes, részegítő üzlet, mely súlyos, akár az esztendők. Ha örökre
együtt tarthatnám kis törzsedet, megtenném. Nagyon szeretnék nagylelkű lenni.
Némely történet azonban fényes indákat növeszt, amelyek látóterünkön túl
kúsznak, magukkal sodorva, akiket legjobban szeretünk, és ha tudnám, miképpen
lehetséges ezt méltósággal elfogadni, elárulnám a titkát… Csak hallgatom
ezt a hangot, és csokoládés keksz: a viktoriánus mese íze kúszik a számba,
Beatrix Potter kisasszony csodálatosan tiszta intonációja idéződik meg benne
valóban – ha kíméletlenebbül szövődik is, ha valójában fogékonyabb is a
sötétség ízeire a mese. Valente távolsága a meséit hallgatóktól az a közelség,
amit akkor régen a méltóság és az érintés tisztelete szabott ki; de ahogyan
mesél, az veszélyes, erős, kíméletlen. Az minden porcikájában mai. Ez a
kettősség szerintem simán a lábához ültetheti a felnőttet is – szerintem élvezet
lehet Valentét a gyerekeinknek felolvasni.
Imádom, ahogyan a világunkkal
játszik! Hallgassunk bele egy phizikus, Avogadra fejtegetésébe: Jól haladunk. Már tudjuk, hogy Mirrha herceg
Cs típúsú végcél, vagyis Csodás, mert annak még el kell válnia, hogy Hasznos
uralkodó lesz-e belőle. Egy Thészeusz-típusú narratívamátrixban van
felfüggesztve, ugyanakkor valamiféle gravitációs vonzást fejt ki az
eseményekre, ami szokatlan egy T típusnál. Végtére is, annyi év után is
emlékszünk rá. Sokkal könnyebb valamit elfelejteni, mint emlékezni rá…
eljátszik a tudományos nyelvvel, parodizálja – valójában a mesei logikát fejti
a gyerek szeme láttára, hiszen a gyerek számára zsigerből értett és elvárt fordulatokat
öltözteti tudálékos szójelmezbe. Ezzel egyfelől megszurkálja a komoly felnőtt
működés, az Ismeretlen Szavak és Szakkifejezések lufiját egy szemtelen
gombostűvel, másfelől (mégiscsak) bemutatja a hasznát. Hogy elsősorban azért
vannak e szavak, hogy értsük a magunk meséjét.
Folytatásnak pazar e kötet – de ha
a szemére akarnék vetni valamit: biztosan nem áll meg a maga lábán. Csak az
elsőnek nekidöntve. Úgy viszont, együtt bőségesen, két szépen rajzolt (kissé
donga) lábon állnak, sőt, elindulnak bennünk azon a kalandos, boldog úton, ahol
a legmegindítóbb emlékeink járnak. Őszintén remélem, hogy ennyivel nem ért véget
a túra. Hiszen Tündérföld veszélyben van – épp miattunk, akik megmentenénk…
Kiadó: Ciceró
Fordító: Kleinheincz Csilla
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése